"Magyarország a kereszténység ellensége"?
"a magyarok „néhány ízben” Váradig űzték a törököt, igaz részegen."
Egy jól körülhatárolható ellenségkép megrajzolásának számos, egymástól független, de több egymással összefüggő oka lehet, s ez nem volt másképpen a középkori illetve a kora-újkori Magyarországon sem. Ezen okok mögött természetesen jelen voltak objektív körülmények is mind a 14., mind a 17. században is, de számos olyan politikai indíttatásból kreált szimbólum került bele mind a törökökről, mind a magyarokról kialakult képbe, amelyek bemutatása árnyaltabb képet adhat. A kora-újkori ellenségképről szóló írásunk első részét itt találja.
Érsekújvár 1663-as török ostroma.
Pozitív török-kép
Korábban kitértem rá, hogy nem létezett egységes kép a törökről. Természetesen az eddig tárgyaltakból világosan kiderül, hogy a negatív kép volt a domináns; de a reformáció után, - főleg a protestánsok - a török birodalmát példaként említik a keresztényeknek, annak hatalmassága miatt.[1] Természetesen ez összefügg azzal, hogy a protestánsokat a "katolikus birodalom" folyamatosan igyekezett minden eszközzel elnyomni, míg a török birodalomban, viszonylagos vallási tolerancia volt. Ahogy a katolikus vallású Habsburg uralkodó nyomására 1658-ban eltörölték a linzi és a bécsi béke protestáns vallásbékére vonatkozó kitételeit,[2] a török-kép a protestánsok szemében pozitívabbá színeződött. Ezt a pozitív képet azonban a Habsburg kormányzat igyekeztetett csírájában elfolyatni. [3]
A propaganda eszköze
A török kegyetlenkedéseinek folyamatos szerepeltetése a híradásokban és a propaganda egyéb területein a császári udvar folyamatos eszköze volt ahhoz, hogy a német választófejedelmektől támogatást nyerjen.[4] Ennek legfőbb oka az volt, hogy a folyamatos hadi ellátás a magyarországi hadszíntéren, illetve a tizenöt éves, majd a harminc éves háború kiadásainak fedezése, és a 17. század végi felszabadító harcok hatalmas pénzügyi követeléseket támasztottak, ezeket az örökös tartományok szerény teljesítő képessége és a magyarországi lakosság túlterheltsége miatt nem tudták fedezni anyagilag.[5]
Ezt ismerve már érthető, hogy a császári propagandában miért főleg akkor jelent meg a török kegyetlenkedése, amikor anyagi támogatásra volt szükség. Ez persze nem jelenti azt, hogy a békésebb években ne lett volna „ébren tartva” a török veszély tudata. Ez a fajta hatásgyakorlás a „Man muß einem heimlichen Feind einen öffentlichen machen.” (A rejtett ellenséget nyilvánossá kell tenni) elvén működik. Barbarics Zsuzsa véleménye szerint az „Az ellenségkép mindig a mindenkori hatalom és propagandagép termékének tekinthető.”[6] Azonban az általam már felvázolt okok közül csak egyik – nem kissé fontos – komponense.
A propagandának a törökökről alkotott negatív színezete nem csak a külpolitikában jelentett hatásgyakorló eszközt, hanem ezeknek a kliséknek és sztereotípiáknak a használata hasznos volt a társadalom alsóbb rétegeinél is, a pozitív török-kép csírájában való elfolyatására[7], ahogy ezt már a protestánsok kapcsán említettem.