A vadászat, pontosabban annak lőfegyveres változata sokáig a módosabb rétegek, némileg avítt kifejezéssel a felső- és úri-középosztály szórakozása volt. A Közép- és Kelet-Európában 1945 után berendezkedő új rezsimek, a "múltat végképp eltörölni" jegyében (na meg nehogy már puskával kolbászoljon az osztályellenség) ezt a sportot/szórakozási formát is gyakorlatilag indexre tették. Azonban nem kellett sok idő ahhoz, hogy az új fejesek is rákapjanak a vadászatra. Ez groteszk módon sokszor a régi, híres vadászok túlélését is biztosította, szakértelmükre ugyanis szükség volt. Így lett például gróf Széchenyi Zsigmond ("gróf Széchenyi elvtárs"), Kittenberger Kálmán vagy gróf Teleki József is lényegében mezei erdésszé/vadásszá. A jelenség nem csak Magyarországon volt megfigyelhető; a legtöbb szovjet, román és jugoszláv vezető is lelkesen járt vadászni, de persze nem csak a zsákmány miatt.És hogy mi minden történhetett egy ilyen eseményen? Részletek a posztban!

Célzóvíz...

Bár Magyarország a trianoni (és később a párizsi) békeszerződéssel elvesztette erdőállományának jelentős részét (és ezzel a "határokon belül" élő állatfajták száma is jelentősen csökkent), továbbra is szép számmal találhatók kiváló vadászterületek az országban. Emellett komoly szakértőgárda és infrastruktúra is rendelkezésre állt, nem beszélve arról, hogy Budapestről pár óra alatt minden elérhető volt már akkor is. Ez természetesen nem kerülte el az új vezetés figyelmét sem.

Az első világháború román frontján, 1917. március 8-án a Magyaros tető ellen sikeres rohamtámadást hajtott végre az Osztrák–Magyar Monarchia hadserege. A m. kir. 39. honvéd gyaloghadosztály kötelékében a m. kir. miskolci 10. honvéd gyalogezred mellett részt vett az erdélyi portyázó (az ún. „Tigris”) zászlóalj is. Mai cikkünkben erről az egységről lesz szó.

„A Tigris zászlóalj parancsnokának, Windischgrätz hercegnek emlékül.” 1917. január 1. A kép alján az Erdélyi Portyázó Különítmény csapatjelvénye látható. Béky Zoltán gyűjteményéből.

Az első bécsi döntés értelmében (1938. november 2.) Magyarországhoz került Kárpátalja többségében magyarok által lakott sávja, a Csehszlovákiánál maradt terület etnikai többségét a ruszinok alkották. A csehszlovák állam elleni izgató cikkek ezt megelőzően is előfordultak Magyarországon, azonban 1938-ban, azok után, hogy a lengyel-magyar határ, s Kárpátalja teljes területi visszaszerzése nem valósult meg, ezek a cikkek újra elszaporodtak. Ezek egy része azonban nem csak csehellenes, hanem „kárpát-orosz”-barát, "szovjet-ukrán"-ellenes. Írásomban ezek közül válogatok.

Csehszlovákia 1938 novembere és 1939 márciusa között

Az általában tárgyilagos hangsúlyt képviselő Pesti Hírlap így ír: „az ukrán elemek izgatása (…) nem ismer határt”,[1] a Kis Újságban már árulkodóbb egy cikk címe: „Borzalmas ukrán terror a magyarok és ruszinok ellen”[2]. A magyarázatra sem kell sokat várnunk, a lapok egymás után számolnak be a ruszinok Magyarországhoz való hűségéről: „a kárpátoroszok népe mindig hű volt Szent István koronájához”.[3] a szerzők hamar „megtalálják” a szálakat mozgató erőket:

Kis Újság:

„Szovjetorosz befolyás Ruszinszkóban?

Ruszinszkóban újabb szovjetorosz befolyás kezd érvényesülni. A szovjetbarát akció élén Walnicki áll, aki egy bolsevizált ukrán diákszervezettel dolgozik együtt. Prága elnézi a bolsevisták működését és támogatja őket”[4]

Bár Magyarországot nem szokás a klasszikus ipari országok közé sorolni, mégis szép számmal akadnak olyan településeink, régióink, amelyek hosszú - több évtizedes, vagy akár évszázados - ipari múltra tekintenek vissza. Most induló, némiképp rendhagyó sorozatunk ezen városok életéből villant fel néhány képet. Első állomásunk Dunaújváros - az egykori Sztálinváros - amely létrejöttét is az 1945 után beindult intenzív iparosításnak köszönheti.

Sztálinváros vasútállomása 1952-ben (UVATERV/FORTEPAN)

Amíg a megszálló alakulatoknál inkább pozitívabb kép alakult ki a nemzetiségi legénység „nemzethűségére” vonatkozólag, a 2. hadsereg parancsnoki kara negatívan viszonyult a hozzájuk beosztott nemzetiségi katonákhoz. Megbízhatatlanságukra hivatkozva nem tartották célszerűnek harcoló alakulatokhoz való beosztásukat, bizalmi szolgálatra, figyelésre, járőrözésre nem vették őket igénybe. Az a kép alakult ki a hadseregben szolgáló nemzetiségi – főleg ruszin – katonákról, hogy az első adandó alkalommal átszöknek a szovjetekhez, melyet megerősített az a tapasztalat is, hogy nagyobb ütközeteket követően az eltűntek között magas arányban voltak a nemzetiségi katonák.

Egy honvéd kivégzése Uriv térségében 1942-1943 fordulóján.

Rapali Vivien Regina írása

Új szerzőnk – némileg megtörve a had- és diplomáciatörténet egyhangúságát – újonnan induló A Hunnia Rivaldafényében című sorozatában kevéssé ismert beszámolók, újságcikkek és fényképek segítségével a két világháború közötti magyar celebvilágba kalauzol minket. Reményeink szerint a sorozatban megismerhetjük a Hunnia Filmstúdió és a korabeli színházi világ csillagainak kevésbé ismert oldalát, extravagáns, furcsa, vagy éppen teljesen hétköznapi szokásait.

A Belvárosi Színház csillagai a Páger-villa építkezésén (Színházi Élet, 1933 23. sz.)

Aki csak egy kicsit is érdeklődik a magyar filmművészet iránt, annak bizonyára ismerősen cseng Páger Antal, Jávor Pál, Muráti Lili, Karády Katalin, Szeleczky Zita, Tolnay Klári vagy Kabos Gyula neve. A két világháború közti időszak híres magyar filmcsillagairól megjelent bulvár és közéleti cikkek felelevenítésével az eddigiektől kicsit más irányból közelítjük meg a korabeli sztárvilágot. Vitathatatlan színészi tehetségük és életműveik helyett, most olyan vizekre evezünk, melyek kevésbé ismeretesek a mai ember számára. A korabeli társasági és színházi-filmes lapok segítségével megtudhatjuk hogyan éltek a Hunnia filmgyár rivaldafényében ezek az emberek: Mi volt a hobbija Páger Téninek, hogyan keveredett kocsmai verekedésbe Jávor Pál, adrenalinfüggő volt-e Muráti Lili és vajon miért lakott panzióban Bulla Elma?