Magyar iparvárosok I.: Sztálinváros - Dunaújváros
Bár Magyarországot nem szokás a klasszikus ipari országok közé sorolni, mégis szép számmal akadnak olyan településeink, régióink, amelyek hosszú - több évtizedes, vagy akár évszázados - ipari múltra tekintenek vissza. Most induló, némiképp rendhagyó sorozatunk ezen városok életéből villant fel néhány képet. Első állomásunk Dunaújváros - az egykori Sztálinváros - amely létrejöttét is az 1945 után beindult intenzív iparosításnak köszönheti. 
Sztálinváros vasútállomása 1952-ben (UVATERV/FORTEPAN)
Bár városként a fiatalabbak közé tartozik, Dunaújváros területe évezredek óta lakott. A bronzkori és vaskori népek után a rómaiak is szimpatikusnak találták a területet - ebben annak stratégia fekvése is szerepet játszott - és Intercisa néven erődöt építettek, amely körül idővel város is kialakult.
A castrum romjai ma is láthatóak; a római legiósok által kiásott árkok és felhúzott falak maradványai békésen megférnek a panelházakkal és az e sorok íróját erősen UFO-ra emlékeztető víztoronnyal. És hogy mit adtak nekünk még a rómaiak? Hát Intercisa szépét! A 3. századi faragvány eredetileg egy sírt díszített, és a dunapenteli szőlőkben találták meg.
Intercisa, illetve a középkorban már Pentele végig lakott maradt, és szépen fejlődött, egészen a török időkig. Mivel a legfontosabb útvonal (és a Duna) mellett helyezkedett el, az összes erre járó hadsereg átvonult rajta, a nagyobb hadjáratok szüneteiben pedig portyázó végváriak dúlták a környéket. Pentele egy időre el is néptelenedett, majd szerbek költöztek a környékre, akiknek többsége egészen 1780-ig itt is maradt.
Pentele az Öreg-hegyről. Mintha egy Mikszáth-regényből lépett volna elő...
A továbbra is mezőgazdasági jellegű falura a 18. század elejétől ismét egy hosszabb békés korszak következett, amelyet csak rövid időre szakított meg az 1848-1849-es forradalom: Pentele lakói szinte egy emberként álltak ki Kossuthék mellett, ennek következtében a megtorlás során sokan vesztették el földjüket, vagyonukat. A visszaesés azonban nem tartott sokáig: a falu előbb vásártartási jogot, később nagyközségi, majd 1888-ban mezővárosi rangot kapott. 1920-ban már közel négyezren lakták, emellett kikötőjének szerepe is egyre növekedett.
A Gróf Teleki Pál telep ONCSA-házai 1941-ben Dunapentelén (UVATERV/FORTEPAN)
A második világháború harcai ismét súlyos károkat okoztak Pentelének, amelyet 1944. december 6-án foglaltak el a szovjet csapatok. A település azonban minden nehézség ellenére ismét hamar magára talált, az igazi változás azonban még négy évet váratott magára. A Magyar Dolgozók Pártjának Központi vezetősége 1949-ben - az akkor érvényes "Vas és acél országa leszünk!" - politika jegyében döntést hozott egy hatalmas vaskohászati üzem megépítéséről.
Sztálinváros névadó ünnepsége (1951)
Ezt eleinte Mohácson képzelték el, azonban a történelem, egész pontosan "az imperializmus láncos kutyája" közbeszólt. Mivel 1948-ra Jugoszlávia és a szovjet blokk viszonya annyira megromlott, hogy mindkét oldalon lelkesen kezdték ásni a lövészárkokat, nem lett volna túl jó ötlet a határtól egy kőhajításnyira telepíteni az ország egyik legkorszerűbb és legfontosabb üzemét.
1951: Épül a víztorony! Az állványzaton az elmaradhatatlan vörös csillag.
Mivel mind a nyersanyagok, mind a késztermékek szempontjából elengedhetetlenek a jó szállítási lehetőségek, az új helyet szintén a Duna mentén keresték, és így akadtak Pentelére, ahol 1950-től gőzerővel (sok esetben szó szerint) indult be egy modern iparváros kiépítése. Az építkezéseken a sok önkéntes mellett számos kitelepített, illetve gyakorlatilag kényszermunkára ítélt lumpenek, örömlányok és a rendszer szempontjából kétes elemek, illetve kivezényelt fiatalok is dolgoztak.
1957: a Sztálin Vasmű II. sz. kohója (KURUTZ IMRE/FORTEPAN)
Itt tanult géplakatosnak Angyal István, későbbi 1956-os hős, aki 1951-ben sztahanovista elismerést is kapott a Sztálin Vasmű építésében végzett érdemeiért.Dunapentele 1951-ben kapta meg a Sztálinváros nevet, amelyet tíz évvel később változtattak a ma is meglévő Dunaújvárosra.
A Dunai Vasmű 1965-ben (IMRE/FORTEPAN)
A település legnagyobb munkaadója, a Dunai Vasmű (1951-1956 között Sztálin Vasmű) építése 1950. május 2-án vette kezdetét, az "igazi" kohászati termelés pedig négy évvel később indult meg. 1955 januárjában a Sztálin Vasműnek hat összevont egysége volt: kokszoló és vegyi, nagyolvasztó, acélmű, szállító és raktározó, erőmű, valamint karbantartó gyárrészleg. Az üzem a későbbiekben igyekezett haladni a korral, az 1960-as és 1970-es években folyamatosan fejlesztések, bővítések zajlottak. 1965-ben a vasmű 15 515 embert foglalkoztatott. A gazdasági nehézségek, és az acélgyártás általános visszaesése miatt az 1980-as évektől megindult a hanyatlás, amelyet 1994-re sikerült megfékezni: ekkorra a térségben két teljes kapacitással működő acélmű maradt, a kassai és a dunaújvárosi. Az 1991-es privatizációt követően megalakult a Dunaferr cégcsoport, amely ma is működik.
A vasmű 1970-ben. A városban komoly sportrepülő közösség is kialakult, egyik tagjuk épp az üzem felett vitorlázik (MHSZ/FORTEPAN)
Az üzem, amellett, hogy ezreknek biztosított munkát, saját üdülővel is rendelkezett, amelynek hosszú napozó stége és néhány épülete az alábbi felvételen is megtekinthető. a kikapcsolódást emellett több sportklub, köztük az első időszakban Sztálin Vasmű Építők, később Sztálinvárosi Vasas, majd 1961-től Dunaújvárosi Kohász SE néven az első és másodosztály között ingázó focicsapat is segítette. A csapatról, illetve az városok sportéletének fontosságáról Moldova György is beszámolt:
"Sztálinváros, Komló és a többi szocialista város tervezői és vezetői tisztában voltak azzal, hogy az ország minden tájáról összesereglett munkásokat kevés érzelmi szál fűzi majd új környezetükhöz, ezért mindent megtettek, hogy a lokálpatriotizmust megerősítsék. A legfontosabb törekvések közé tartozott, hogy a városban ütőképes futballcsapatot hozzanak létre, és minél hamarabb feljuttassák a magyar labdarúgás első vonalába. Egy Sztálinváros—FTC, vagy egy Komló—Újpest mérkőzés nemcsak ezrek szórakozási igényét elégítette ki, de az ellenfél patinás neve magának a városnak is bizonyos rangot adott."
A vasmű üdülője (URBÁN TAMÁS/FORTEPAN)
Mivel vaslelőhely nem volt a környéken, a kohászat működéséhez elengedhetetlen volt megfelelő szállítási útvonalak kiépítése. A vasút mellett kézenfekvő volt a Duna hasznosítása, amelyet jó egy évszázaddal korábban Széchenyi István is javasolt már. Dunaújváros környékén három helyet tartottak alkalmasnak nagyobb kikötő létrehozására, amelyek közül 1950 márciusában a Szalki-szigeten levőre esett a választás. A tervek hatalmas komplexummal számoltak, amelyekhez illően nagy kikötőparancsnoksági épület is társult volna. Az erőltetett iparosítás 1953-ban jelentősen lelassult, aminek következtében a kikötő építése is leállt egy kis időre. A dolgok 1957-ben fordultak egy nagyot, ugyanis a MAHART ekkor adta át a területet a vasműnek. Mivel a kikötői kapacitás kihasználására esély sem mutatkozott, a parancsnokság épületében helyezték el a Vörös Október Ruhagyárat, amelynek termékei évtizedekig meghatározták a hazai öltözködést.
Kicsin múlott...a Kikötőparancsnokság épülete (UVATERV/FORTEPAN)
A ruhagyár bezárása óta az épület gazdátlanul áll, bár több terv is született újrahasznosítására. Az egyik értelmében luxushotelt alakítottak volna ki a valóban impozáns épületben, ám a végleges megoldás azóta is várat magára. A Duna természetesen így sem maradt kihasználatlanul: a vasmű rengeteg vizet igényelt, amelyhez külön vízkiemelő telepet is építettek.
A vízkiemelő telep 1955-ben (UVATERV/FORTEPAN)
Az üzemek mellett legalább olyan fontosak voltak a munkások lakásai. Az építők eleinte barakkokban, sátrakban éltek, bár a tömbházak (és később a panelek) száma gyorsan nőtt. A lakótömböket - ahol szintén békésen megfért egymás mellett múlt és jövő - hamar követték az iskolák, boltok és szórakozóhelyek.
Egyszerű, de stílusos házak és gazdaságos sövénykarbantartás 1959-ben (GYÖNGYI/FORTEPAN)
Bár viszonylag rövid idő alatt épült, jól megkülönböztethetőek az első és második időszakban készült épületek: az első korszak sokkal inkább emlékeztet az 1930-as évek szovjet építészetére, természetesen jóval kisebb léptékben, amíg a második hullám épületei - személyes véleményem szerint - sokkal inkább jellegtelenek, falanszter-hatásúak. Bár az első időszak épületei sem különlegességükről ismertek, valahogy mégis emberléptékűbbek, szellősebbek, arányosabbak.
A szépen parkosított Vörösmarty Mihály utca, Háttérben a már modernebbnek ható Ságvári Endre Általános Iskola (ma Hild József Szakközépiskola) (LECHNER NONPROFIT KFT: DOKUMENTÁCIÓS KÖZPONT/FORTEPAN)
Az egyes városrészek elnevezése részben a korabeli divatos szlogenek - Béke, Barátság - részben pedig a helynek szánt szerep (pl. Technikum, vagy a Dózsa, ahova eleinte sporttelepeket terveztek ) alapján történt. Ahogy egyre több új üzem alakult (és ahogy a régiek bővültek), a 60-as és 70-es években épültek ki a "második generációs" városrészek, klasszikus paneltömbökkel, ugyanakkor az átlagoshoz képest jóval szellősebb elrendezésben és több zöldterülettel.
Ifjú mérnökök a Béke-városrész tervezése közben
A Dózsa városrész, háttérben a kikötővel
Akárcsak néhány évtizeddel korábban a Szovjetunióban, az új várossal egy új embertípust, a szocialista embert is meg akarták teremteni. Hogy ez lehetetlen, az 1956-ban derült ki, amikor a város lakossága - hasonlóan 1848-hoz - egy emberként csatlakozott a forradalomhoz, a pártvezetés nem kis döbbenetére.
Őri Zoltán építészmérnök így emlékezett vissza a forradalom kitörésének első napjaira:
„A forradalom első pillanatai mámorító érzést keltettek a résztvevő emberekben, akik a felszabadultság és szabadság pillanatát élték át, az elnyomás és a diktatúra után. Azonban október 23-án az első csodálatos pillanatokat lövések szakították félbe, és ezzel kezdetét vette a forradalom. 24-én reggel már mondta a rádió baj van, hőbörgő fiatalok járnak az utcán, akik fegyverrel is rendelkeznek. A karhatalom és az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) a honvédelemmel karöltve próbáltak rendet teremteni, de a tömegben pillanatok alatt összekeveredtek az emberek és a hatóság emberei. Utam során eljutottam a Felszabadulás térre, ahol láttam egy elesett ember temetését, ami nagyon megható volt. Sok helyen láttam betört kirakatokat, de mögöttük az áru, hiánytalanul megvolt. Elesett embereket is láttam, akik mellett dobozban pénz volt, amit az arra haladók dobáltak bele a dobozba, de a pénzből semmi sem hiányzott, mert ott, akkor az emberek forradalmi szelleme tiszta volt. A helyzet a Szovjet csapatok bevonulásával lett rosszabb a hidegháborús helyzet miatt. Anglia és Francia ország nem jött segítségünkre, hiszen nekik jól jött a Szovjetunión belüli táborban levő felkelés, számukra a Szuezi csatorna államosítása jelentett gondot. Én már október 24-ét a Dunai Vasmű Kokszoló gyárrészlegénél töltöttem. Két napon át várakoztunk arra, hogy mi fog történni? A technológiához 100 méteres kéményt építettünk. Az egyik szerelő fogta a nemzeti zászlót és feltűzte a kémény tetejére. Közben Sztálinvárosban is elterjedt a budapesti forradalom híre, amire itt is válaszolni kellett. A tömeg zászlókkal és jelszavakkal vonult a Bartók Béla térre, az akkori városközpontba."
Közepes légvédelmi löveg tüzelőállásban
A városban több fegyverhasználatra is sor került; a helyi légvédelmi tüzérek egy esetben (a szabályzat tiltása ellenére) lövegeikkel is lőttek a fegyvert követelő tüntetőkre, ám végül a forradalmárok diadalmaskodtak. Megalakult a munkástanács, és a város néhány napra visszanyerte korábbi nevét - erről a forradalmi újság címe is tanúskodik. A november 4-től országszerte ismét támadásban levő szovjet csapatok7-én délelőtt ostromolták meg az iparvárost, amelynek védőit csak több órás légi és tüzérségi előkészítés után sikerült megadásra bírni.
A forradalom ezt követően hamar elbukott Dunaújvárosban, ahol a harcok következtében huszonnégy fő vesztette életét. A város rádiója, a Rákóczi adó volt az egyik utolsó, a forradalmárok kezén maradt állomás, amely utolsó adását november 6-án adta le.
A forradalom után viszonylag hamar visszatért az élet a megszokott kerékvágásba: eredménynek tekinthető, hogy a Sztálin Vasművet az év végén átnevezték, és pár évvel később - az enyhülés és az ekkor már egyértelmű desztalinizáció jegyében - az egész város is követte ebben. Az ipari/gazdasági fejlődés egészen az 1980-as évek elejéig töretlen volt: a csúcsidőszakban 48 ipartelep működött a városban. Jelentős volt emellett a sportélet, illetve több ipar és képzőművész is megfordult a városban; legtöbb alkotásuk ma is látható.
Czyránski Mária rendhagyó szobra, a Sellő (1978). Aki ezen és az ellopott szolnokin kívül tud még nem-uszonyos sellőszoborról, kérem kommentben jelezze!
Bár régi fénye, és ipari üzemeinek száma mára jelentősen megcsappant, Dunaújváros ma is Fejér megye egyik legjelentősebb települése, komoly iparral és lehetőségekkel, és ahogy innen is láthattuk, komoly történelmi és forradalmi múlttal.
Források:
Horváth Tamás: Szemelvények Dunaújváros történetéből XXXIV. - 1956-os események I.
Dunapentele-Dunaújváros a török kiűzésétől a rendszerváltásig
Harcsa Gábor: Dunaújváros sportja in.: Farkas Gábor (szerk.): Fejér Megyei Történeti Évkönyv 9., Székesfehérvár, 1975. 394-408. o. A Moldova idézet ebben a tanulmányból származik.
