Szerző: Rosta András, Hansági Múzeum

Az Ünnepek alatt nem könnyű olyan történelmi forrásra találni, amely szorosan kötődne ehhez az időszakhoz, levéltári kutatásaim során mégis rábukkantam egy olyan érdekességre, ami egészen pontosan december 24-hez kapcsolódik. A kiragadott forrásrészlet egy 115 évvel ezelőtt megírt személyes útinapló, 134 oldalából származó 1 oldal, 1900. december 24-ére datálva. 

Forrásrészlet Rakovszky Béla 1900-1901-ben írt útinaplójából

Háttér

A forrás megértéséhez, a keletkezésének körülményeiről szükséges rövidebb áttekintő jellegű magyarázatot fűzni. 1900. május 1-jén az Osztrák-Magyar Monarchia kikötőjéből – Polából, a mai Horvátország kikötőjéből – indult útnak Anton Haus[1] kapitány (képünkön, alább)  parancsnoksága alatt a Birodalom SMS[2] Donau névre keresztelt korvettje.

Hansági Múzeum, TDL 99.50.2

1914/1915 tele még nem okozott teljes összeomlást a békeidőben megszokott állapotokhoz képest, de olyan alapvető hozzávalók már hiányoztak az adventi készülődésből, mint a tojás, a tejszín vagy a vaj. A következő év telén azonban már számos olyan korlátozás volt életben, amely megnehezítette a karácsonyra való felkészülést.

Az első világháború alatt, az évek múltával egyes élelmiszerek beszerzése egyre nehezebbé vált a hadviselő országokban. Természetesen hatalmas különbségek mutatkoztak a hiányok tekintetében a különböző hadviselő országok között. Míg az Egyesült Államokban egyedül cukorra vezettek be korlátozást a háború utolsó évében, s azt is fejenként/havonta 1 kg-ban (!) határozták meg, addig Oroszországban és az Oszmán Birodalomban már korán élelmezési katasztrófa alakult ki, s milliók haltak éhen. Németországban is az Osztrák–Magyar Monarchiában sem voltak kedvezőek az élelmezési viszonyok; míg Németországban hozzávetőlegesen 750 000 ember halt éhen 1915 és 1918 között, addig a Monarchia magyar felében ugyan halálesetek nem történtek, de szigorú élelem korlátozásokat vezettek be.

Oscar Beringer 1916-os karikatúrája az élelmiszerjegybe „öltözött” élelmiszerekről. (Europeana)

Szerző: Kanyó Ferenc

Árnyékszéken meghalni nem tartozik a szokványos halálnemek közé. Sőt, a legmegalázóbb halálok egyikeként tartjuk számon, ezért nem véletlen, hogy a világszerte ismert Tűz és jég dala ciklus (vagy sorozatos nevén Trónok harca) írója, George R. R. Martin is így szánta halálra a könyvei egyik legrettegettebb figuráját, Tywin Lannistert. Azt azonban már kevesebben tudják, hogy az ötlet nem az ő fejéből pattant ki, hanem a középkorban már beszámoltak hasonló esetekről. Nem kell azonban messzire mennünk ahhoz, hogy magunk is olvassunk egy hasonló történetet. Béla király Névtelen jegyzője ugyanis beszámolt arról, hogy honfoglaló eleink is hasonló módon végeztek egy ellenfelükkel. A magyarok nyilaitól az árnyékszéken is ments meg Uram minket!

Zolta fejedelem engedelmével a karantánok hada ellen indultak, majd Friaulon át Lombardia határtartományába vonultak, ahol Pádua városát tűzzel-vassal, fosztogatva, nagy kegyetlenséggel feldúlták. Innen Lombardiába nyomultak és sok gonoszságot vittek véghez. Amikor pedig a helybeliek kísérletet tettek arra, hogy egybegyűlve szembeszálljanak támadóik vadállati dühével és kegyetlenségével, a magyarok nyilai a lombardok nagy tömegeivel végeztek, nem kevés püspököt és grófot is lemészároltak. Ennek hallatán a híres férfiú, Liutward, a vercelli egyház püspöke, a néhai Kis Károly császár bizalmas barátja és hűséges titkos tanácsosa, mivel felbecsülhetetlen értékek felett rendelkezett, magához vette vagyontárgyait és legféltettebb kincseit és mindenáron azon igyekezett, hogy kegyetlen vérengzésük elől meneküljön. De váratlanul magyarokba ütközött, akik foglyul ejtették, majd rövidesen kivégezték, a vele lévő, minden képzeletet felülmúló kincseit pedig elrabolták.

Ugyanabban az időben történt, hogy Waldo gróf testvére, István, éjszaka a várfalon lévő árnyékszéken a belein akart volna könnyíteni, amikor egy magyar, a nyilával, a helyiség nyílásán keresztül súlyosan megsebesítette, amibe még azon az éjszakán bele is halt. (Anonymus: A magyarok cselekedetei. 53. fejezet. Veszprémy László fordítása)

Anonymus, bárki is rejtőzzön a P betű mögött, a 13. században alkotó történetíró volt, aki kétségtelenül több évszázaddal a honfoglalás után élt. Vajon meg megtörtént esetet jegyzett le?

Magyar hadjáratok a IX-X. században

1934. október 9-én usztasa merénylők Marseille-ben meggyilkolták I. Sándor jugoszláv királyt; a támadásban Louis Barthou francia külügyminiszter és több civil is életét vesztette. A merénylet hatalmas visszhangot váltott ki egész Európában. Mivel az esemény kamerák előtt játszódott le, a filmhíradónak köszönhetően százezrek nézhették végig a jugoszláv uralkodó utolsó perceit; a marseille-i volt az első merénylet, amelyet filmen rögzítettek, az esemény ebből a szempontból is különlegesnek számít. A király és a miniszter meggyilkolását népszövetségi vizsgálat követte, amelyben felmerült Magyarország felelőssége is. Jankapusztán valóban létezett egy kiképzőtábor, ahol usztasák tevékenykedtek, ugyanakkor a horvát szeparatista mozgalmat Olaszország is erőteljesen támogatta.

A merényletet követő pillanatok: a szemtanúk nagy része döbbenten áll, a sofőr próbálja visszatartani a merénylőt, akit Pierre Piollet ezredes kaszabol

Szerző: Gellért Ádám

Az elmúlt hónapokban fellángolt a Hóman Bálintnak állítandó szobor körüli emlékezetpolitikai és történészi vita. Kiemelkednek Ujváry Gábor (július 27, szept. 22) és Kovács M. Mária (aug. 15.) valamint Ujváry és Ungváry Krisztián egymással folytatott vitái (Heti Válasz, szeptember 2, a Magyar Tudományos Akadémián és egy TV-műsorban december 15-én). Az alábbi forrásközlés ehhez a közéleti vitához szeretne hozzájárulni azzal, hogy szerkesztett formában hozzáférhetőbbé teszi Hóman Bálint és Edmund Veesenmayer –  a Harmadik Birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottja – közötti levélváltást.

Hóman Bálint (1885-1951)

Az első világháború, a hadászati és harcászati változások mellett elhozta az egyéni lőfegyverek forradalmát is. A háború második felében megjelenő rohamharcászat teljesen új, nagy tűzerejű és tűzgyorsaságú, könnyű, kis méretű, alacsonyabb lőtávolságú fegyvereket igényelt. Ezt az igényt eleinte megnövelt tárkapacitású pisztolyokkal igyekeztek kielégíteni, de ez csak részben sikerült. Az igazi megoldást a géppisztolyok jelentették; sorozatlövő fegyverek ugyan már az 1860-as évektől léteztek, de a méretes, általában 2-3 ember által kezelt géppuskák nem igazán voltak alkalmasak gyors akciókra, főleg nem úgy, hogy közben a fegyver végig tűzkész marad. Kis szünet után az 1930-as évek közepétől indult meg a géppisztolyok reneszánsza, amelynek egy érdekes színfoltja a mai - borzalmas szóviccel felvezetett - poszt főszereplője, a Király géppisztoly.

Az 1. hadsereg néhány honvédje, előtérben egy 39 M. géppisztolyos katona, 1944.