A németek 1941 nyarán a Szovjetunió ellen végrehajtott támadását követően a szovjet vezetésnek minden erőforrását mozgósítania kellett, hogy szembe tudjon szállni az országot elárasztó Wehrmachtal. Az emberhiány miatt sok nőt is besoroztak a hadseregükbe: a források szerint mintegy nyolcszázezer nő szolgált katonaként  a Vörös Hadseregben. Belőlük nagyjából kétezren mesterlövészek lettek – nem véletlenül, hiszen a nőket a férfiakénál nagyobb monotonitástűrésük és kiváló finommotorikus képességeik különösen alkalmassá teszik erre a feladatra. Nem csoda, hogy a kétezer hölgy körülbelül tizenkétezer ellenséges katonát lőtt ki.

Bájosak és halálosak. Szovjet női mesterlövészek csáboskodnak a közkedvelt Moszin–Nagant típusú puskával.

Az ilyen szép munkát végző női mesterlövészek között is volt azonban egy, aki mintegy szovjet szuperemberként még társainál is sokkal ragyogóbb eredményeket tudott felmutatni. Ő Ljudmila Pavlicsenko, a jelen poszt hőse (hősnője), akinek a sztorija azonban nem csak az általa kilőtt fasiszta megszállók nagy száma miatt érdekes. Na de ne rohanjunk annyira előre!

Egyre jobban fogyatkozik azoknak a személyeknek a száma, akik tanúi voltak a XX. század minden fontosabb eseményének. Az életének 93. évében, november 18-án elhunyt Krasznay Béla nem csupán tanú volt, hanem az események aktív szereplője is. A Ludovikán végzett, frontszolgálatot teljesített a második világháborúban, 1945 után antikommunista ellenállásban vett részt, ami miatt hét évre börtönbe került, megjárta Recsket. Szabadulása után csak fizikai munkákat kapott, az állambiztonság folyamatosan figyelte. 1988-ban több egykori rabtársával hozta létre a Recski Szövetséget, amelynek haláláig elnöke volt. Krasznay Bélát ma délután kísérik utolsó földi útjára. Blogunk egyik szerzője a közelmúltban hosszasan elbeszélgethetett Béla bácsival, posztunkban ebből az interjúból idézünk részleteket.

„1941-ben érettségiztem. A mi neveltetésünk erősen nemzeti volt. Teljesen természetesnek vettük, hogy egy férfinak az a dolga, hogy katona legyen, ha kell. Én ezt hivatásnak is választottam. A fiatalok természetesnek találták, hogy ha szükség van, akkor el kell menni katonának. A politikai vezetésnek az volt a terve, hogy a második világháborút a lehető legkevesebb áldozattal kell a végéig kibírni, mert nem akarták, hogy az első világháborúhoz hasonlóan az összeomlott hadsereg miatt védtelen legyen az ország. Azt akarták elérni, hogy a háború végén egy felkészült hadsereg álljon a magyar határon. Sajnos teljesen másként alakultak a dolgok.”

(http://www.recskiszovetseg.hu/)

Legutóbb ott hagytuk el hőseinket, hogy Nankingból kihajózva leereszkedtek a Sárga folyón és megindultak Port Arthur (ma Lüshunkou, Lücsungku) felé, amelyről Dr. Gáspár megjegyezte, hogy félelmetes hasonlóságot mutatott a császári és királyi flotta egyik fő bázisával, Pólával (ma Pula), amely után már jó eséllyel igencsak vágyakoztak hőseink. A Porth Arthurban töltött néhány nap leírása mellett krónikásunk bemutatja a kínai "népszokások" sötét oldalát is; ez alkalommal egy ópiumbarlangba kalauzol el minket, ahol kínaiak és európaiak vállvetve hódoltak szörnyű szenvedélyüknek. Leírása abból a szempontból is érdekes, hogy egyike az első magyar nyelvű beszámolóknak, amelyben ráadásul az irodalmi szempontok mellett helyet kaptak az szakmaiak is.

Port Arthur a 20. század elején. Japán fénykép, feltehetőleg 1905-ből

Szerző: Kalmár Miklós

Adolf Hitler, aki Németországból Harmadik Birodalmat szándékozott teremteni, úgy vélte, hogy országának nagyobb városai nem méltóak arra, hogy a tervezett világbirodalom gazdasági, kulturális vagy hatalmi központjai legyenek: ezért készíttetett már a kezdetektől fogva terveket az általa fontosnak tartott helyszínek rekonstrukciójára. Albert Speer (1905-1981), a nemzetiszocialista Németország későbbi főépítésze, a következőképpen emlékezett vissza a Hitler építészeti koncepcióját leginkább motiváló tényezőre:

„Azért építek, hogy koromnak szellemét az utódokra hagyományozzam. A történelem nagy korszakaira csak a monumentális építmények emlékeztetnek.”

Adolf Hitler és Albert Speer 1943-ban. Forrás: Bundesarchiv, Bild 146-1979-026-22

A második világháború után a háború alatt a szovjetek által elkövetett tömeggyilkosságok puszta létét is hallgatás övezte a volt szocialista tömb országaiban. Az ismertebb, már a világháború alatt feltárt tömeggyilkosságokat egész egyszerűen a megszálló németek nyakába varrták a szovjetek. Így történt ez a mára már szélesebb körben ismert katyńi vérengzés esetében is. 1941 nyarán azonban több olyan tömeggyilkosságot is elkövettek az egykor Lengyelországhoz tartozó területeken, illetve Ukrajnában, amelyekről az áldozatok hozzátartozóiknak és a kevés számú túlélőnek sokáig hallgatniuk kellett.

Az 1941-es német támadást követő mészárlások történetét két cikkben fogom összefoglalni, a mostaniban az NKVD által elkövetett tettek embertelen brutalitását foglalom röviden össze, kitérve az ok-okozati összefüggésekre.

A Tiso-féle Szlovák Állam plakátja közvetlenül a katyńi tömegsírok felfedezése utáni időkből.

Bár a betyárvilágnak ekkorra már rég bealkonyult, az Alföld az 1930-as években sem volt mentes a brutális és rejtélyes bűnügyektől. Ezek közül az egyik legfurcsább a Steinherz Rudolf-ügy, amely a hazai mellett a külföldi sajtó figyelmét is felkeltette. Ez nem is csoda, hiszen az eset minden további nélkül szerepelhetne egy CSI epizód forgatókönyveként is, ugyanis az 51 éves kecskeméti borkereskedő önmaga ellen fogadott bérgyilkost...

A gyilkos és az áldozat