Legutóbb ott hagytuk el hőseinket, hogy Nankingból kihajózva leereszkedtek a Sárga folyón és megindultak Port Arthur (ma Lüshunkou, Lücsungku) felé, amelyről Dr. Gáspár megjegyezte, hogy félelmetes hasonlóságot mutatott a császári és királyi flotta egyik fő bázisával, Pólával (ma Pula), amely után már jó eséllyel igencsak vágyakoztak hőseink. A Porth Arthurban töltött néhány nap leírása mellett krónikásunk bemutatja a kínai "népszokások" sötét oldalát is; ez alkalommal egy ópiumbarlangba kalauzol el minket, ahol kínaiak és európaiak vállvetve hódoltak szörnyű szenvedélyüknek. Leírása abból a szempontból is érdekes, hogy egyike az első magyar nyelvű beszámolóknak, amelyben ráadásul az irodalmi szempontok mellett helyet kaptak az szakmaiak is.

Port Arthur a 20. század elején. Japán fénykép, feltehetőleg 1905-ből

A Negyvenezer mértföld... 1907-es kiadásában olvasható Port Arthurral kapcsolatban a szerző egy kiegészítése, is, ahol utal az első japán-kínai (1892-1894) és az orosz-japán (1904-1905) háborúkra, amelyekben döntő szerepe volt az addig viszonylag elhanyagolt Port Arthurnak. "Az utolsó évtizedben lezajlott véres háborúk, a melyek egyike páratlan érdekességű volt s magára vonta az egész világ figyelmét, bebizonyították, hogy milyen nagy fontosságú volt Port Arthur kikötője." - írta Gáspár doktor, aki az utóbbi konfliktust tartotta jelentősebbnek, nem is véletlenül, hiszen a japánok Oroszország feletti győzelme jelezte, egy újabb játékos állt be a nagyhatalmak szorítójába.

A kínai torta (pizza?) felosztása: a britek még őrzik helyzetüket, de az oroszok, németek és franciák mellett már a japánok is beálltak a sorba. II. Miklós cár kezénél jól látszik a Port Arthur felirat: egészen 1905-ig birtokolták is a kikötőt. Le Petit Journal, 1898. január 16.

Történetünk idején azonban "Port Arthur igazán csak nyomorúságos kis khinai falu volt, a melynek az éppen épülőfélben lévő erődítmények s az ott fekvő nagyszámú katonai helyőrség adtak némi érdekességet. Katonaságon és hadi hajókon kívül semmisem volt benne." A kis kikötő, illetve helyőrsége azonban még így is tudott meglepetésekkel szolgálni: hőseink itt is meglátogatták az arzenált, amely azonban nyomába sem ért a nankinginak, és ízelítőt kaptak a kínai hadsereg fegyelmezési módszereiből is.

Port Arthur 1905-ben lett világhírű, ekkor foglalták el a japánok az oroszoktól; ez látható a korabeli japán festményen is.

Ez utóbbiak különösen megdöbbentették a császári és királyi tengerészeket, hiszen bár halálbüntetés az európai hadseregekben is volt ekkor, annak gyakori alkalmazása és módszere egy jó évszázaddal korábbi időkbe repítette Gáspár doktorékat.

"Az öt ember kivégzése azonban "minősített" lopás miatt megdöbbentett bennünket. A khinai katonaságról ugyanis sok olyan dolgot olvastunk és olyan gyakran hallottuk említeni a hadseregben uralkodó fejetlenséget, rakonczátlanságot és rendkívül laza fegyelmet, hogy első perczben csaknem lehetetlennek hangzott ez a túlságos szigorúság. (...) Vat-Ving-Csán és Shü-Va-Csing, a khinai hadi tengerészet két fiatal orvosa, a kik sohasem voltak túl a khinai határon, általános bámulatot gerjesztettek a hajónkon tudományos képzettségükkel és általános műveltségükkel. Az említett kivégzésnek szemtanui voltak. Kérésünkre elbeszélték a véres eseményt, olyan naivsággal, mintha valami mindennapi operációt beszéltek volna el. - A kivégzett öt katona megy egy tiszt, a ki azonban megszökött, hosszabb időn át loptak egy magasabb rangú tiszttől pénzt, ruhát, rizst, meg teát, míg végre a múlt héten rajtacsípték őket. Az ezredes, Lüen-Vo-Han, karóba húzásra ítélte őket, de a taotáj megkegyelmezett a szegényeknek és csak lefejeztette őket. - És van önöknek az ilyen lefejezésekhez "en masse" valami gépük, például guillotine? - Óh az nincs. Ezt a franczia terméket még nem importálták hozzánk. Elvégezzük mi azt rövidebb úton is - házi kezelésben, a kaszárnya udvarán. Az öt bűnöst hátrakötött kezekkel kihozták az udvarra, ott letérdepeltek egymás mellé. Az egyik hóhér megfogta a varkocsot a végénél és vízszintesen tartotta a fejet, a másik hóhér pedig rövid, széles karddal nekivágott a nyaknak. - És egy ütésre lehull a fej mindjárt? - Nem mindig, néha négyszer-ötször is ismételni kell a csapást. - Gyakran történnek kivégzések a katonaságnál? - kérdem tovább. - Óh nem; legfeljebb egyszer egy héten."

A tengerészeknek pár nappal később egy díszszemlét is módjukban állt megtekinteni, amelyről a hajóorvos a rá jellemző stílusban számolt be, részletesen ismertetve a korabeli kínai katonák ruházatát és az ott is elkerülhetetlen fegyvernemi sovinizmust is, valamint az Európában és Amerikában elképzelhetetlen szörnyűséget, vagyis a tisztek testi fenyítését.

Kínai tisztek 1901-ben

Magyar szívének különösen szokatlan volt, hogy Kínában a lovasság semmiféle előjogot nem élvez, nem számít olyan elit csapatnemnek, mint a huszárság. Másnap a kínaiak viszonozták a látogatást, és amint az kiderül, nem is igazán a gyorstüzelő, hanem a húros "harceszközök" tették rájuk a legnagyobb benyomást:

"különösen tetszett nekik a mitrailleusökkel [szórólöveg] és a Mannlicher-puskákkal adott gyorstüzelés, a recsegő kürtharsogás meg az árboczokra felkúszó matrózok macskaügyessége. De a legnagyobb feltűnést keltette előttük a salonban elhelyezett - zongora. Valósággal elbámulva hallgatták az előttük egészen ismeretlen hangszer hangjait."

Bár meglepőnek tűnik, de a legtöbb nagyobb hadihajó rendelkezett zongorával, amelyen szabad idejükben, tévé, internet és egyéb szórakozási lehetőség hiányában a hozzáértő tengerészek rendszeresen játszottak. A hangszer emellett központi kelléke volt a hajókon kikötőkben rendezett fogadásoknak és báloknak is. Az alábbi kép, bár az első világháborúban készült, jól szemlélteti ezt:

A HMS Devonshire matrózai lelkesen figyelik Nibbets, a fedélzeti macska zongorajátékát. (Szerkesztői megjegyzés: ez a Napi Történelmi Forrás második macskás képe)

Krónikásunk egy külön fejezetben, a Port Arthurban történtek leírása után számolt be egy mai szemmel meglepő, de a korabeli Kínában (és Nyugat-Európában is) elterjedt szokásról, mégpedig az ópiumszívásról, amelyet kifejezetten erre a célra kialakított ópiumbarlangokban űztek világszerte.

Különös, hogy Gáspár doktor egy érdekes felütéssel kezdi az ópiumbarlangban tett látogatásukról szóló beszámolót, amelyben több "nemzeti sztereotípiára" is rácáfol.

"(...) téves feltevés, hogy valamennyi khinai opium-evő és szívó, és hogy Khina hemzseg az opium-élvezés következtében elcsenevészett, beesett szemű támolygó alakoktól. Ezen utóbbi véleményünk éppen annyira elterjedt ő felőlük, mint a hogyan az angol munkást nem tudjuk elképzelni, mint örökösen boxolva meg káromkodva; az amerikait mint örökösen bagózó, zsebbe dugott kezű urat; a hollandusnak pedig oda van nőve a pipa az agyarához és csak akkor veszi el onnan, ha köpni akar. Ezekben annyi igaz, mint abban, hogy a spanyol büszke, a görög csal, a magyar pedig "lovagias és vendégszerető".

Ópiumbarlang Sanghajban (1907) 

Azért használók szép számmal akadtak minden városban, a társadalom különféle rétegeiből, éppen úgy, mint Európában és Amerikában. A pénztárca vastagságának függvényében az ópiumbarlangok szolgáltatásai között jelentős minőségi különbségek akadtak. Kínában a legelőkelőbb ópiumházak az európai negyedekben voltak; mivel papíron kínai területen tilos volt ilyenek üzemeltetésük, az ópiumbarlangok döntő többsége az európai fennhatóságú kikötőkben összpontosult, az azokon kívül szorult függők kénytelenek voltak szervezetlen körülmények között hódolni szenvedélyüknek.

"Az "Ezerkétszáz Szentek nagyapjának" szentelt templomban, Kiu-kiangban, a két papot meg a "doktor urat" sohasem láttam másképpen, mint hanyatt fekve az alacsony fapadon és nagyokat pöfékelve a kurta kis opiumpipából vagy pedig élettelenül összekuporodva valamelyik oltár előtt, álmodozva legalább is huszonnégyezer szentről. A Lü-csung-koui fellegvárak őrtisztje pedig bizonyára boldogabbnak érzi magát, ha néhány pipa elszívása után a mogorva fellegvárakból átvarázsolja magát valamely - légvárba."

A hatalmas méreteket öltött ópiumfogyasztás is hozzájárult a legtöbb távol-keleti országban igen szigorú kábítószer-ellenes törvények megalkotásához. Bangkokban az utolsó ópiumbarlangot 1959-ben (!) számolták fel; erről a korabeli filmhíradó is tudósított:

A doktor megemlítette azt is, hogy a kínaiak nem csak otthon, hanem utazás közben is hódolnak szenvedélyüknek; mivel ekkoriban több ezren hajóztak főleg az Egyesült Államokba, és a hosszú úton többen elvonási tünetektől szenvedtek, az amerikai szállítócégek külön ópiumszobákat építettek hajóikon (belövő szoba 1.0). Ilyennel krónikásunk már korábban is találkozott:

"A khinaiakat tömegekben szállító hajókon tekintetbe veszik az opiumszívók szenvedélyét is. Az opiumszívók számára ugyanis külön termet, helyesebben kalitkát rendeznek be, a melyben megszakítás nélkül álmodozhatnak az illetők Hongkongtól San Franciscóig mennyországról, gongról és fehérarczú liliomszálról. A praktikus amerikaiaknak ez a szokatlan engedékenysége különben nem egyéb, mint kényszerűség, azaz: "business". A míg ugyanis ez a kedvezmény nem volt meg a hajókon, a hosszú utazás alatt a szenvedélyes opiumszívók közül néhány elpusztult az úton vagy másképpen vált kellemetlen utitárssá a megszokott méreg hirtelen elvonása következtében. Miután azonban a holttestet az utazási kötvények értelmében a vízbe dobni nem volt szabad és e miatt néhány ezer mértföldön keresztül kellett magukkal vinniük, - persze bebalzsamozva, - tehát elhatározták, hogy "Isten neki és - opium!"

"Vannak itt ópiumszívó-barlangok, hol feledést lehet vásárolni, förtelmes odúk, hol a régi bűnök emlékét eltünteti az új bűnök őrülete." 

(Oscar Wilde: Dorian Grey Arcképe, Kosztolányi Dezső fordítása, 108. o.)

És hogy hogyan is nézett ki egy ópiumbarlang, ahol a vonatokon és hajókon megszokott módon különültek el az első, másod és harmadosztályú "utasok", és a mámor mellett konyha is működött, valamint énekesnők is szórakoztatták a nagyérdeműt?

"Új bűn: ópiumbarlangok Franciaországban", Le Petit Journal, 903. július 5.

"Ezek a házak (...) úgy vannak berendezve, hogy az alsóbb osztály el van különítve az uri osztálytól. Rendesen két-három emeletesek, széles nyilt folyosókkal, óriási ablakokkal és tele vannak aggatva temérdek szines lampionnal. Lenn a földszinten, közvetlen a bejárásnál van a konyha, a hol nyolcz-tíz szakács mintegy harmincz-ötven serpenyőben meg csuporban keveri az ételeket és csemegéket. Az opiumszívók nagyon kis étkűek és az ételeket nem is az ő számukra, hanem a kisérő nők számára főzik. Ugyancsak a földszinten van az alsóbb rend osztálya, a hol munkások, kiskereskedők és házalók heverik ki a nap fáradalmait. A földszinten és az emeleteken terjengő illat között nagy a különbség. A földszinten, a hol olcsó minőségű opiumot füstölnek, az illat a mi éjjeli kávéházaink szokásos illatára emlékeztet, ha az ember a kora reggeli órákban lép be oda, a szellőztetés és takarítás előtt és még teljes épségben találja a kihült szivarfüstnek, a tízszer eladott és ugyanannyiszor visszakunyorált virágcsokornak meg az olcsó pacsulinak rettenetes bűzét. Az emeleteken terjengő illat kellemes, fűszeres. Az ember nem tudja, hogy mihez hasonlítsa, a gyógyszertár illatához-e, vagy a czukrászdáéhoz. A terem közepén elhelyezett emelvényen vannak az énekesnők (...). A fülkékben heverő füstölgők a legnagyobb nyugalommal folytatják ezalatt gyönyörthozó foglalkozásukat. Az egész csoportozat csaknem gépiesen teszi meg a három mozdulatot: a pipa előkészítését, a néhány mély beszívást és a teaszürcsölést. Közbe-közbe forró vízbe mártott és kifacsart kendőket osztogatnak szét köztük. A kendők nagy mértékben hűsítenek, kivált ha az ember a meleg víz elpárolgását a legyezővel fokozza. A folyosó fülkéiben heverő száz-százötven alakon az opiumkábultság minden stádiuma látható, az első pipák mohó, kapkodó sietésétől az élettelen önkívületig. Órákon keresztül tart a gyönyörhajhászás. Némelyek itt feküsznek másnap reggelig és itt feküdnének örökké, ha nem hívná őket a munka és kötelesség és főleg, ha nem - dobnák ki őket."

A hölgyekről megjegyezte a szerző, hogy "igen erényesek", így szolgáltatásaik köre kimerült a zenei élvezetek biztosításában. Mondjuk a leírások alapján a bekábult klienseknek minden bizonnyal nem is nagyon akadtak más irányú igényei...

"Hogy miben áll a tulajdonképpeni gyönyör és mi az az ellenállhatatlan varázs és inger, a mely a szegény áldozatokat annyira lenyűgözi, a mely elől nincs menekülés, nincs szabadulás, és a mely a gyötrelmessé vált életnek utolsó napjáig fogva tartja az áldozatot, a mely épp úgy kicsikarja a mandarinnak az utolsó selyempárnáját, mint a teherhordó kulinak az utolsó cashjét, azt éppen olyan nehéz megfejteni, mint azt, hogy a szenvedélyes dohányosnak mi a pipa meg a szivar és hogy mi az iszákosnak az ital. Nálunk a dohányzás megkezdése rendesen csak üres időtöltésből és unaloműzésből keletkezik; nagyon gyakran csak az utánzási ösztön következménye. Ellenben amikor a khinai először nyúl a végzetes pipához, azt legtöbbször testi vagy lelki fájdalmak csillapítása czéljából teszi. Heves fej- vagy fogfájás, gond és bánat kényszerítik reá. Ezek az első - mondhatni therapeutikus - kisérletek nem vezetnek minden esetben a szenvedélyig. Sőt ellenkezőleg, az első pipa éppen úgy megkívánja a maga árát, mint az V. gimnázistától az első czigaretta a magáét."

Kínai nők egy londoni ópiumbarlang előtt, 1860 körül

Hősünk, hivatásából is fakadóan, igyekezett megismerni és megérteni az ópiumfüggőség okát és folyamatát, valamint arra is rávilágított, hogy a gimnazisták "sutyiban" dohányzása sem a 20. század találmánya. A doktor is említette, hogy a legtöbben eleinte fájdalomcsillapítóként használták az ópiumot, és emiatt alakult ki náluk a függőség. Ez a ma is használt ópiumszármazékok esetében is fennálló veszély; jó példa rá a 20. század egyik legismertebb morfinistája, Hermann Göring, aki egy első világháborús sebesülése következtében vált függővé. Gáspár doktor emellett idézte egy Kínában élő német orvos és gyakorló ópiumszívó véleményét, amely lényegében a Gulácsy kép szöveges változata:

"Az opium által okozott gyönyör, a szó legszorosabb értelmében vett "gyönyör". A tagok zsibbadt, kellemes érzése ugyanis minden pipánál fokozatosan emelkedik, míg az öntudatra fátyol borul. A könnyed lelkiállapot, a rózsás kedélyhangulat egyesül a legabszolutabb megelégedéssel. (...) Ebből az elmosódott határozatlan kivánságból származnak fokozatosan a vágyak és óhajok, az elérhetetlen ábrándok és légvárak. (...) A családi körben töltött legboldogabb órák, egyesülve a kimondhatatlan, véghetetlen honvággyal jönnek az emlékezetbe. Gyermekkori játszótársak, rózsás arczú, szőke fürtű kis lánykák vidáman csengően nevetnek az álmodozó fülébe. (...) minden fényes, tündéries és ragyogó."

Amikor a törvény szigora lecsapott: felszámolt ópiumbarlang Vancouverben, 1901.

Csáth Gézával és német kollégájával ellentétben Gáspár doktor megelégedett a távolságtartó megfigyeléssel, és véleményét olyan velősen fogalmazta meg, hogy az ma is tananyag lehetne minden drogprevenciós kurzuson.

"És a szánalomra méltó teremtések, a kiknek az agyában ezek az álmok, vágyak és ábrándok vad, felkavart zűrzavarban egymást űzik, kergetik, - mint élettelen tömegek feküsznek a pamlagon, nyitott szájjal, üveges szemekkel; az arczuk beesett, pergamentszerűen vékony sárgás bőrrel és az egész alak elrettentően le van soványodva. (...) Az éveken át folytatott opiumszívással felhagyni csaknem lehetetlen. Hasztalan minden küzdés, minden ellentállás. Az ember sülyed és sülyed, mint az iszapban. Egyszerre megyen tönkre erkölcsileg, testileg és anyagilag. A vagyonilag tönkrement áldozat, a mely előbb a jobb és drágább fajtájú opiumra költötte el a vagyonát, később hitványabb és az idegrendszert még nagyobb mértékben szétziláló minőségűvel kénytelen megelégedni. Az inger utáni vágy és szükséglet mindinkább fokozódik; a bevégzett munka utáni élvezése már nem elég az "opium-éhség" csillapítására. A családi és társadalmi viszonyaiban megingatott áldozatot a csillapíthatatlan vágyon kívül bántja a vagyoni gond, a társadalmi bukás, a lelkifurdalás, a megbánás, és különösen az álom és a valóság közötti rettenetes különbség. És így ismét csak a pipához, az egyedüli búfelejtőhöz nyúl; most még gyakrabban, mint előbb, a mi által természetesen csak sietteti a soha ki nem maradó véget. (...) Nincs többé akarat, nincs remény; csak a véghetetlen vágy és csillapíthatatlan kívánság a bódító füst után."

Az ópiumszármazékok pusztító hatásai a 18. század óta ismertek, így a visszaemlékező is pontosan tisztában volt velük, és egyetemi tanulmányai során is találkozott ilyen jellegű szerekkel, azonban az, hogy ilyen méretekben találkozott a problémákkal, megrázó hatást gyakorolt rá.

Van, ami nem változik: ópiumbarlang Szingapúrban, 1941

Sorozatunk következő, záró epizódjában a Zrínyi korvett és legénysége az "elzárt országba" hajózik, amely a kor embere számára még Kínánál is talányosabb és rejtélyesebb volt. Irány tehát Korea, ahol hőseink egy teljesen ismeretlen helyen igyekeznek szélesíteni az Osztrák-Magyar Monarchia kereskedelmi kapcsolatait.

Forrás:

Dr. Gáspár Ferenc: Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel, Szeged, 1892. A könyvet közzétette, és a kísérőtanulmányt írta: Veperdi András

A könyv illusztrációkkal ellátott változata megtalálható itt.