Szerző: Dobrowiecki Péter

1945 júliusára a „lengyel kérdés” megoldása a legjobb irányban haladt a legfelsőbb szovjet vezetés számára. A februárban megtartott jaltai tárgyalások során az angolszász vezetők Moszkva érdekszférájába sorolták Lengyelországot. Berlin bevételével és náci a Németország kapitulálásával a Szovjetunió szövetségesei oldalán diadalmaskodott az európai hadszíntéren. Lengyelországban mindeközben szovjet nyomásra megalakult a Nemzeti Egység Ideiglenes Kormánya (Tymczasowy Rząd Jedności Narodowej), amely megnyitotta az utat az akkortájt éppen Lengyel Munkáspártnak hívott (PPR – Polska Partia Robotnicza) lengyel kommunista párt másfél évvel későbbi hatalomátvétele előtt.

Az első világégés négy háborús éve számos haditechnikai újítást eredményezett, a hadviselés offenzív és defenzív területén egyaránt. A gyalogos katona egyik új védelmi felszerelési tárgya „a repeszek elleni védelemre szolgáló sisak”, avagy közkeletű nevén a rohamsisak lett, amit éppen száz éve alkottak meg.

1914-ben, az első világháború kezdetén a hadban álló országok hadseregei még tradicionális fejfedőikkel indultak harcba. Ezek semmiféle védelmet nem nyújtottak a modern, iparosított hadviselés által a harctérre szinte „acélvihart” zúdító géppuskák, lövegek és aknavetők lövedékei és repeszei ellen. 1915-re a harcoló felek stratégáinak feltűnt, hogy a háború kirobbanása óta feltűnően megszaporodtak a fejsérüléses esetek. Ennek oka a lövészárok-hadviselés jellegében keresendő, ugyanis a földbe vájt fedezékre felülről érkező, a tüzérség által kilőtt repeszek és srapnelek ellen a hagyományos katonai sapkák nem nyújtottak védelmet. Ekkor vetődött fel először annak a gondolata, hogy valamilyen acél fejvédő segítségével a tüzérségi tűz okozta veszteségeket számottevően mérsékelni lehetne. A rohamsisakok megtervezésekor különböző középkori gyalogsági sisaktípusokat vettek alapul.

Francia katona Adrian sisakban, 1915. Forrás: http://bleuhorizon.canalblog.com/archives/2007/05/18/4997837.html

Szező: Fóris Ákos

Könyvtárnyi irodalma van annak a kérdésnek, hogy Hitler az 1920-as évektől kezdve hogyan építette ki előbb az NSDAP-n belül, majd a nemzetiszocialista államban személyi kultuszát. Miután 1933. január 30-án kinevezték Németország kancellárjának, egy, a politikai „ellenkultúrához” tartozó, a rendszerkívüliségére építő, alapvetően pártközpontú politikai imázst át kellett alakítania egy, az egész németséget átfogó s elsősorban államközpontú propagandára. Ennek a transzformációnak az első jelentős állomását az 1933. április 20-i születésnapi ünnepség jelentette, ami egyrészt jóval túlnőtt a német politikus születésnapjának megünneplésén, másrészt ekkorra sikerült magát egy, a társadalomnak csupán egy részét képviselő pártvezérből a németség egységének jelképévé változtatnia.

Hitler Erfurtban 1933. június 17-én Wilhelm Frick igazságügy-miniszterrel, Gömbös Gyulával, Fritz Sauckellel, Türingia Gauleiterével  (Forrás: www.pixpast.com)

 Az 1970-es évek elejétől, igaz korlátozottan, és a korabeli politikai sallangokat nem mellőzve, de lehetővé vált az 1945 előtti időszak hivatalos szempontoktól némileg eltérő kutatása is. Elég csak Nemeskürty István 1972-ben megjelent Requiem egy hadseregért című könyvére gondolni, amely azóta több esetben is túlhaladott nézetei mellett korszakalkotó műnek számít. Megszólalhattak benne egykori tisztek és honvédek, és közel 30 év után újra lehetett beszélni a Don-kanyarban elesett honvédekről. Természetesen ennek is ára volt, a megszólalók nem kerülhettek el bizonyos sztereotípiákat (pl.: "a hadsereget meghalni küldték a frontra"), amelyek közül sok ma is él a köztudatban.

Jóval kisebb hangvételű ugyan, de ebbe a sorba illeszkedik be Seress Gábor Zsiga bácsi című riportja is, amely a Magyar Nemzet 1972. augusztus 16-i számában jelent meg.

Bizonyára már mindenki találkozott a természetvédelem emblémájával, a kék mezőben repülő fehér madár alakjával. A címerben látható nagy kócsag nem véletlen lett a természetvédelem jelképe. Bár ma már szerencsére kb. 3600-5500 pár fészkel Magyarországon, ez nem mindig volt így. Az első világháború idejére a faj hazai eltűnése fenyegetett, ekkoriban ugyanis csupán 25(!) pár volt a fészkelők becsült száma.

A természetvédelem címermadara: a nagy kócsag korabeli ábrázolása (Kép: Aquila, 1899, 368.o.)

Az állomány drasztikus megfogyatkozásának több oka is volt. Leginkább a dísztollgyűjtés fenyegette a madarat, mivel a kócsag tolla igen keresett, drága tárgy volt. Fejedelmek, főnemesek és később a hölgyek kalapjának legértékesebb dísze lett, sőt a hadseregben is alkalmazták. A dísz mellett többek között a hazafiasság és a magyarság kifejező jelképe is lett az 1848-as forradalom leverését követő Habsburg önkény idején a passzív ellenállást folytató nemesek körében. A dísztollvadászok mellett a pákászoknak is nagy mellékjövedelmet jelentett a tollak begyűjtése és eladása. A legismertebb természettudósunk, Herman Ottó így írt erről:

"Mert akkoron is, mikor még a hófehér, foszlott tollú lovaskócsag [a nagy kócsag egyik népies elnevezése]  faluszámra költött a magyar rétségben, nagy volt tollának becse; nagy volt az ára, mert nagy ékessége volt a vitézek, leventék kalpagjának: ezért ezüst, arany járt érte; ebből és egyéb ékes tollakból pénzelt akkoron a rétjáró nép; tehette, mert csak ő tudta a járást, ismerte a szerzés minden fogását."[1]

Kanada, mint a Brit Nemzetközösség tagja, akár csak az 1914-1918-as Nagy Háborúban, a második világháborúban is aktív szerepet vállalt: csapatai a Távol-Kelettől az Atlanti-óceánon át Normandiáig mindenütt jelen voltak. A háború során összesen mintegy 1 millió fő szolgált a kanadai fegyveres erőknél.

Alább látható egy érdekes plakát két változata, némileg eltérő, de azonos értelmű felirattal, ahol Kanada, mint erősen felpaprikázott hód (érdekes "címerállat-választás") vonul hadba a szintén morcos (és miniszterelnökéhez hasonlóan lelkesen szivarozó), pár sebet már begyűjtött brit oroszlán oldalán.