Legutóbbi langobárdokkal foglalkozó posztunk, amely a bosszúálló gepida királynéról, Rosamundáról szólt, az avarokat kissé kihagytuk a történetből attól kezdve, hogy Alboin vezetésével a langobárdok egyszerűen elvonultak a Kárpát-medencéből. A két nép azonban továbbra is szomszédos maradt, és míg a langobárdok leginkább Bizánccal és egymással szerettek harcolni, az avarok megelégedtek az Észak-Itáliában szerzett zsákmánnyal. A zsákmány címszó alatt természetesen nemcsak aranyat és ezüstöt, meg szarvasmarhát értettek akkoriban, hanem nőket is, és nem kell különösebben nagy fantázia ahhoz, hogy az avaroknak mi volt a szándékuk a foglyul ejtett asszonyokkal. A mai forrásunkban két fifikás langobárd hercegnő talál kiutat az avar fogságból, miután az anyjuk szerencsétlenül odajuttatta őket.

A langobárd vaskorona

Nyári Gábor – Rapali Vivien

Antall József diplomáciájának fontos és igen kényes pontja volt a szomszédos országokkal való viszony rendezése. Antall jól látta, hogy a régió felzárkózásának és „nyugati” típusú fejlődésének kulcsa az államok együttműködésében rejlik, ezért történelmi és geopolitikai alapokra helyezve keltette életre a visegrádi országok együttműködését, és jó kapcsolat kialakítására törekedett a többi szomszédos állammal is. Ezeknek a diplomáciai kapcsolatoknak a kialakítását azonban számos komoly tényező gátolta. A XX. századi történelmi események – elsősorban a trianoni békeszerződés és hatásai, valamint a határon túli magyarok helyzete – komoly feszültségek forrásai voltak, amelyeket miután a kommunizmus éveiben mesterségesen elnyomtak, a ’80-as, ’90-es évek fordulóján újult erővel törtek a felszínre. Emellett a régió országaiban a rendszerváltások lezajlása után hatalomra kerülő politikai elitek nem feltétlenül rendelkeztek olyan tapasztalt diplomatákkal, akikre az új kapcsolatok kiépítését rá lehetett bízni.

A Visegrádi Nyilatkozat aláírása, 1991. február 15.

A visegrádi együttműködés

Antall a régió fiatal demokráciáinak megerősítése és a Nyugat-Európához való gyorsabb felzárkózás érdekében történelmi alapokhoz nyúlt,[1] amikor életre keltette a Visegrádi Együttműködést. A Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország részvételével létrejövő együttműködés emellett Antall szándékainak megfelelően alkalmas volt arra is, hogy megakadályozza egy újabb kisantant-szerű szervezet létrejöttét. Antall 1990. november 19-én, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet csúcstalálkozóján, a Párizsi Charta aláírásakor hívta meg Václav Havel csehszlovák köztársasági elnököt és Lech Wałęsa lengyel elnököt Visegrádra.

Szerző: Krajcsír Lukács

1970. november 13-án teljesen „megszokott” események játszódtak le Szíriában: a hadsereg Damaszkusz utcáira vonult, megszállta a fontos tömegközlekedési csomópontokat és körbe vette a kormányzati épületeket. Egy újabb katonai puccs zajlott az országban, amelyet Háfez el-Aszad^[1], a jelenlegi szíriai elnök édesapja, vezetett. Hatalmát kezdetben – külföldön és belföldön egyaránt – nem gondolták hosszú életűnek, hiszen az „államcsínyek hazájában” nem kellett sokat várni egy újabb államcsínyre.  Ám nem így történt: Háfez el-Aszad lett a modern Szíria történelmének leghosszabb ideig hivatalban lévő elnöke.

A korrekciós forradalom huszonötödik évfordulójára készített emlékbélyeg Szíriában (forrás)

Bár hatvan év telt el forradalmi szereplése és mintegy 58 év kivégzése után, Maléter Pál megítélése még ma sem egységes. a Nagy Imrével kapcsolatos kérdést rá is alkalmazhatjuk; ő volt a forradalom honvédelmi minisztere? Vagy honvédelmi miniszter a forradalom (egy része) alatt? Tényleg meggyőződésből döntött úgy, hogy csatlakozik a felkelőkhöz? Vagy (szó szerint) szorult helyzete - harckocsija beragadt a Kilián laktanya kapujába - miatt döntött úgy, "átáll"? Ezek, és ehhez hasonló kérdések napjainkban is viták részét képezik, és messze nem csak a történészkonferenciákon. De ki is volt Maléter Pál? Honnan származott? Miként lett katona, majd partizán, hogy maradhatott katonatiszt az 1950-es években? A posztból kiderül.

Otthon, szabadságon, 1942. (Horváth 22. o.)

Maléter Pál 1917. szeptember 4-én született Eperjesen, francia-hugenotta eredetű, jómódú családban. Bár nagy korkülönbség - majdnem 46 év - volt közöttük, jól kijött apjával (István), aki jogász és az epperjesi kollégium igazgatója volt. Tőle a természet szeretete mellett szociális érzékenységet is örökölt/tanult, kirándulásaik révén pedig a falusi kisemberek életét is megismerte: később emiatt jött ki az átlag tiszteknél jobban katonáival. Trianon persze jól felforgatta a család életét: István először Miskolcra települt, de mivel elégedetlen volt az itteni viszonyokkal, visszatért Eperjesre, és haláláig a magyar kisebbség érdekeit igyekezett védeni. Érdekesség, hogy jó barátságba került a szintén erősen vitatott megítélésű Jászi Oszkárral, akinek 1930-ban így írt fiáról:

"Palika fiamban sok örömöm van. Szorgalmas, ambiciózus, egészséges lelkű és testű gyerek...Végeredményben az életnek annyi csalódása után van azért öröme is, ha derék, okos, egészséges gyereket hagy az ember maga után. De persze nem azért, hogy [mint] holmi patkányokat gázzal megfojtsák őket, vagy egyéb hősi halállal pusztítsák el. Pedig ahogy látom a helyzetet, erősen közeledik a világháború második felvonása...Szegény gyerekek."[1]

Ma 60 éve annak, hogy a Vörös Hadsereg megindította invázióját az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc ellen. Ezért mai posztunk témája az harckocsi, amely a második világháború utáni korszak legmeghatározóbb páncélosa lett. Nem pusztán azért, mivel ez a valaha volt legnagyobb példányszámban gyártott tank, hanem mert bemutatkozását (az 1956-os forradalmat) követően részt vett szinte minden jelentősebb fegyveres konfliktusban. A szovjet T-54-es harckocsiról lesz szó.

A Terror Házában található T-55-ös.

A blog hasábjain háromszor esett már szó a magyarországi uniós rögbi kezdeteiről egészen a sportág gyökeret eresztéséig. Igaz, a hetvenes évek közepén a kezdeti lendület elfogyott, de a nyolcvanas évekre már ismét újraindult a szerveződés, most már belső késztetésre. Vissza kell azonban most lépnünk 1970-be, amikor is már két magyar csapat, a Pesterzsébeti Spartacus és a Péceli Spartacus játszott egymással egy bemutató mérkőzést. Az első mérkőzésről szóló rövid cikkek és beszámolók alapján meg lehet állapítani, hogy a sportágról már nem írtak elrettentő módon, azonban a megszilárdult sztereotípiáknak még nyoma volt a sajtóban.

Tolongás a Pesterzsébeti Spartacus-Péceli Spartacus bemutató mérkőzésén 1970. május 9-én - Forrás: A magyar rögbi történeti oldala