Az, hogy mostanában jóformán minden második világháborús posztot sikerül filmes utalással kezdeni, nem másra utal, mint arra, hogy - legyen szó tragédiáról vagy komédiáról - az élet a legjobb forgatókönyvíró. Mai posztunkban egy tragikus esetről, öt fiatal tengerész hősi haláláról lesz szó, akik egy nap, egy hajón vesztették életüket. És hogy mi volt még közös bennük? Mind testvérek voltak...

A Sullivan testvérek 1942. február 14-én New Yorkban, hajójuk fedélzetén (Naval History and Heritage Command NH 52362)

1998 egyik legsikeresebb filmje volt a Steven Spielberg által rendezett Ryan közlegény megmentése, amelyet bizonyára legtöbb olvasónk ismer; a történet szerint nyolc katona vág neki a normandiai partraszállást követő napok zűrzavaros világának, hogy megkeressenek és hazahozzanak egy kilencediket - James Francis Ryan közlegényt - akinek három bátyja már hősi halált halt, és a hadvezetés így akarja megkímélni a családot negyedik fiúk elvesztésétől. Bár a film jelentős része fikció, tény, hogy az amerikai haderőben létezik ehhez hasonló eljárás (Sole Survivor Policy), bár hivatalosan csak 1948-ban vezették be, és a vietnami háborúban alkalmazták először. A rendelkezést elsősorban a Niland testvérek (ötből hárman estek el, egyet sokáig halottnak hittek, de később előkerült egy burmai japán fogolytáborból), a Borgstrom család 1944 márciusa és augusztusa között hősi halált halt négy fia, és mai posztunk szereplői, a Sullivan-fiúk esete okán léptették életbe. Külön érdekesség, hogy az "utolsó túlélő" csak saját beleegyezésével vihető haza. Ez a filmbe is belekerült, amikor Ryan élénken tiltakozik a "kivételezés" ellen, mondván hogy a még élő testvéreivel, vagyis bajtársaival akar maradni.

Az, hogy testvérek, vagy közelebbi hozzátartozók egy helyen szolgálnak, az ősidőktől kezdve komoly dilemmákat vet fel (v. ö.: Castor és Pollux legendája), pont az itt vázoltak miatt, ugyanakkor az is tény, hogy rokonként jobban ismerik egymást, jobban tudnak egymásra vigyázni, ám egyikük hősi halála sokkal jobban megviseli az életben maradtakat. Papíron már a második világháború idején is igyekeztek egymástól viszonylag messzire helyezni a testvéreket, bár ahogy láthatjuk, ezt nem mindig tartották be. Az meg pláne imponálhatott a sorozótisztnek, amikor az öt Sullivan testvér (ketten közülük már leszerelt tengerészek) egyszerre jelentek meg az irodában és csak annyit kértek, hogy együtt maradhassanak szolgálatuk idején. Na de ne szaladjunk ennyire előre...

Még civilben (Joe, Al, George, Frank, Matt)

Thomas és Aletta Sullivan, a fiúk szülei az árvizeiről, és később az 1968-as polgárjogi küzdelmet kísérő zavargásokról ismert iowai Waterloo városában éltek. Itt születtek fiaik, George Thomas (1914), Francis "Frank" Henry (1916), Joseph "Joe" Eugene (1918), Madison "Matt" Abel, (1919) és Albert "Al" Leo  (1922), valamint lányuk, Genevieve. Bár Iowa elég messze található minden óceántól és tengertől, a fiúk közül ketten, George és Frank is a haditengerészetet választotta; mindketten 1941 májusában szereltek le, George fegyvermesterként, öccse pedig csónakmesterként. Az Egyesült Államok az 1941. december 7-i, Pearl Harbor elleni japán támadás hatására lépett be a háborúba, bár a semlegesség kereteit már az előtt is túllépte. A csendes-óceáni flotta elleni rajtaütés hatására hatalmas hazafias lelkesedés bontakozott ki, aminek keretében a Sullivan fiúk is megjelentek a legközelebbi tengerészeti toborzóirodában. Mivel Genevieve vőlegénye, Bill Ball is Pearlben vesztette életét, a testvéreket személyes revansvágy is fűtötte. A fiúk közül egyedül Albert nősült meg, 1940. május 11-én vette el Katherine Mary Rooffot. Fiuk, Jim bevonulásakor mindössze pár hónapos volt.

Al, ölében Jimmel, mellettük szülei és Matt

A testvéreknek egy kikötésük volt, ami egyfajta mottójukként is szolgált, méghozzá hogy "We stick together", vagyis "Összetartunk" / "Együtt maradunk". Miután a tengerészetnél rábólintottak erre, a fiúk a vadonatúj, 1942 februárban szolgálatba állt USS Juneau könnyűcirkálóra kerültek. A gyors, felderítésre tervezett hajó eleinte Martinique és Guadeloupe térségében felügyelte a Vichy-Franciaország ottani erőit, majd az Atlanti-óceánon, később pedig újra a karibi térségben tevékenykedett. A Csendes-óceánra 1942. augusztus 22-én vezényelték át. Guadalcanalnál ekkoriban elég súlyos harcok zajlottak a japánok és a lassan magukra találó jenkik között; utóbbiak itt hajtották végre első nagyobb szárazföldi támadó műveletüket, amelybe szeptember 10-én a Juneau is bekapcsolódott. A cirkáló tagja volt annak a harccsoportnak, amely a szigeten partraszálló tengerészgyalogosokat biztosította; ilyen minőségében kapcsolódott be a szeptember 15-én elsüllyesztett Wasp repülőgép-hordozó túlélőinek mentésében, október 26-án pedig a Santa Cruz-szigeteknél lezajlott csatából vette ki a részét, 18 ellenséges repülőgép lelövésével.

A USS Juneau érdekes álcafestéssel

Bár túl vagyunk már a fordulópontnak tartott midwayi csatán, 1942 végén, és főleg itt, a melanéziai szigetvilágban még viszonylag kiegyenlített erők álltak szemben egymással. Bár Guadalcanalt 1943 februárjára elfoglalták az amerikaiak, addig a kemény és harcedzett japánok több mélyütést is bevittek az USA flottájának, amely - legtöbbször a rutintalan parancsnokok miatt - súlyos veszteségeket szenvedett el. A Juneau, kis kitérő után november 12-én egy kisebb kötelék tagjaként tért vissza Guadalcanalhoz, feladata pedig a beérkezett (és éppen kirakodó, emiatt különösen sebezhető) erősítés biztosítása volt; ez eleinte sikerült is, délután visszaverték 30 japán bombázó támadását, 13-án kora hajnalban azonban egy túlerőben lévő császári hajókötelék (két csatahajó, egy cirkáló, kilenc romboló) csapott le rájuk.

A Salamon-szigetek, jobbra lent Guadalcanal; piros körrel jelezve a japán támaszpontok

A teljesen sötétben, kis távolságon vívott ütközetben a Juneau bekapott egy torpedót, ám ez nem bizonyult végzetesnek, de a hajónak - a szintén megsérült San Francisco és Helena cirkálók társaságában - sürgősen el kellett hagynia a csatateret, hogy Espiritu Santo-n kijavítsák a károkat. A Sullivan fiúk ekkor még mind jó egészségnek örvendtek. A három rozzant cirkáló - a Juneau orra négy méterrel merült mélyebbre a szükségesnél, és így csak 13 csomóval (kb. 24 km/h) tudott haladni, ami a térségben portyázó japán tengeralattjárók könnyű célpontjává tette. Szerencsétlenségükre az I-26-os pont arra járt, és ki is lőtt két torpedót a kötelékre; az egyik pont ott találta el a Juneau-t, ahol előző nap megsérült.

A Juneau utolsó csatája térképen: pirossal a japán erők, a zöld pötty az amerikai kirakodási körzet

A torpedó hatalmas pusztítást végzett; a hajó egyik 127 mm-es lövegtornya (potom 43 tonna) például 800 méterre repült el a hajótesttől. A másik két cirkálón épp ezért joggal gondolhatták, nem maradtak túlélők, pedig tévedtek. Bár a Juneau 20 perc alatt elsüllyedt, közel 100 tengerész maradt életben, roncsdarabokba és tutajokba kapaszkodva. A San Francisco jelezte egy arra járó B-17-esnek, hogy mi történt, de a bombázó legénysége nem akarta megtörni a rádiócsendet - ennek ekkor már jelentősége nem volt, a japánok tudták, hogy hol vannak a sérült cirkálók - és csak leszállás után jelentették a hallottakat. Jelentésük azonban elkeveredett a papírhalmazban, így csak napokkal később kezdődött meg a keresés. Mire november 20-án a Ballard romboló rátalált a túlélőkre, már csak tízen voltak életben. A többiek életüket vesztették a kiszáradás, az élelemhiány és a sorozatos cápatámadások következtében...

A Juneau elsüllyedése festményen: a jobb és baloldalt alul egyaránt feltűnnek a cápák

És hogy mi történt a Sullivan fiúkkal? A kevés túlélő beszámolója szerint Frank, Joe és Matt azonnal meghaltak a robbanásban, Al pedig másnap fulladt vízbe. George négy vagy öt napon át hánykolódott egy tutajon, majd egyszerűen a vízbe csúszott és sosem bukkant fel többé. Egyesek szerint beleőrült testvérei elvesztésébe, és gyakorlatilag öngyilkos lett, mások szerint a kiszáradás miatti delirium végzett vele. Említésre érdemes, hogy a Juneaun több testvérpár is szolgált, sőt a Rogers fiúk eredetileg négyen voltak a fedélzeten, de kettejüket elvezényelték a végzetes utolsó bevetés előtt. 

Mivel az amerikai hadvezetés minden eszközzel igyekezett titkolni a veszteségeket (pl. az újságokban "eldugták" a rossz híreket, vagy később, jó hírek mellé csoportosítva jelentették meg, a filmhíradóban pedig tilos volt halott amerikai katonát bemutatni), a szülők csak akkor kezdtek gyanakodni, amikor egyik fiútól sem jött levél. A helyzet tisztázása érdekében Aletta 1943 január elején levélben fordult a tengerészethez.

Aletta levelében is olvashatjuk a fentebb említett, és később igaznak bizonyult hírek egyikét. Elképzelni is nehéz, hogy milyen lelkiállapotban lehettek a szülők mielőtt megfogalmazták volna ezt a levelet.

"Tisztelt Uraim! Egy pletyka miatt írok Önöknek, ami szerint mind az öt fiam hősi halált halt novemberben. Egy helyi édesanya jött el hozzám azzal, hogy neki megírta a fia, hogy az összes gyerekem elesett. Már az egész város erről beszél, én pedig nagyon ideges vagyok. Fiaim egy évvel ezelőtt, 1941. január 3-án rukkoltak be a tengerészethez, együtt. Mind a USS Juneau cirkálón szolgálnak. Utoljára november 8-án hallottam felőlük, legalább is a tengerészet ekkor keltezte levelüket. A nevük George T., Francis Henry, Joseph E., Madison A. és Albert L. Kérem tudassa velem, hogy mi történt."

Aletta Sullivan a fiairól elnevezett romboló keresztelő-ünnepségén

Az anya aggódása teljességgel érthető, ahogy az is, hogy a kor szokásaival ellentétben igyekezett minden követ megmozgatni, hogy kiderítse, mi történt fiaival. Nem kevésbé érdekes azonban a levél második fele, amelyben Mrs. Sullivan többször hangot ad büszkeségének, és a vele történtek ellenére továbbra is vállalja egy épülőfélben lévő hadihajó keresztanyaságát; ez nagyon nagy megtiszteltetésnek számított (és számít ma is). Keresztanyának általában neves politikusokat, celebeket kértek fel, de néhány "kisember", köztük Aletta is, lehetőséget kapott erre; a levél szerint a Tawasa hajót keresztelte volna, de végül aztán a fiairól elnevezett romboló (lásd lentebb) keresztanyja lett.

"A tervek szerint február 12-én keresztelem a USS Tawasa hajót az oregoni Portlandben. Bármi legyen is a fiaimmal, ezt mindenképp vállalom, hiszen megígértem nekik. Nem szívesen rabolom idejét kérdéseimmel, de a hírek annyira felzaklattak, hogy muszáj volt megkérnem Önöket, mondják el, mi történt. Nagyon nehéz volt egyszerre elengednem mind az öt fiamat, ugyanakkor büszke is vagyok rájuk, mert a hazájukat védik és szolgálják. George és Francis a háború előtt már szolgáltak öt évig és nekem is részem volt abban a megtiszteltetésben, hogy 1937-ben meglátogathattam őket hajójuk fedélzetén.

Nagy örömmel tölt el, hogy a tengerészet a USS Tawasa keresztanyjának választott ki. Férjem és lányom is elkísérnek majd Portlandbe. Őszinte tisztelettel, Mrs. Aletta Sullivan."

Némi aktatologatás után az ügy egész hamar eljutott Roosevelt elnökig, aki személyesen írt választ a szülőknek. Egy nappal az elnök levele előtt, január 12-én viszont három tengerész - egy korvettkapitány, egy orvos és egy altiszt - jelent meg Sullivanék házában, hogy közöljék a híreket. A szülőknek szemernyi kétségük sem lehetett afelől, hogy ilyen delegáció csak rossz híreket hozhat...

Roosevelt elnök - ahogy jeles elődje, Abraham Lincoln a függetlenségi háború idején három fiát elvesztett Mrs. Bixbynek - személyesen írt a Sullivan családnak, kiemelve áldozatvállalásukat és tolmácsolva az egész ország gyászát. Külön érdekesség, hogy az elnök is a "missing in action", vagyis a bevetés közben eltűnt szófordulatot használta (annak ellenére, hogy a testvérek haláláról a túlélők is beszámoltak), bár a levél többi részéből kiolvasható, hogy mind az öt testvér hősi halált halt.

„Kedves Mr. és Mrs. Sullivan

Miután értesültem arról, hogy az Ön öt bátor fia egyszerre tűnt el egy bevetés során, úgy határoztam, hogy személyesen írok Önnek. Tisztában vagyok vele, hogy soraim aligha enyhítenek bánatán.

Mint a hadsereg és a haditengerészet főparancsnoka szeretném tudatni Önnel, hogy egész nemzetünk osztozik fájdalmában. Az egész ország nevében fogadja részvétemet és hálámat. Nekünk, megmaradtaknak folytatnunk kell a harcot, fenntartani a morált azért, hogy az ehhez hasonló áldozatok ne legyenek hiábavalóak.

A Haditengerészeti Minisztérium tájékoztatott fiai, George Thomas, Francis Henry, Joseph Eugene, Madison Abel és Albert Leo azon kívánságáról, hogy egy hajón szeretnének szolgálni. Biztos vagyok benne, hogy mind bátorságot meríthetünk abból, hogy tudjuk, egymás mellett harcoltak. Ahogy egyik fia írta, »együtt verhetetlen csapatot alkotunk«. Ez a lelkesedés az, ami végül mindenképp győzedelmeskedni fog.”

Propagandaplakát egy korábbi felvétel felhasználásával. "Ők megtették kötelességüket!" Megfigyelhető, hogy a fiúk nem hősi halottként, hanem eltűntként (missing in action, MIA) szerepelnek. Az öt csillag jelzi, hogy a család öt tagja vonult be.

1942 végére jelentősen bepörgött az USA propagandagépezete - a fő ellenség ekkor Japán volt - a Sullivan fiúkhoz és szüleikhez hasonló áldozatok kiemelkedő értékkel bírtak ilyen szempontból is. Mrs. Sullivant példaként állították amerikai anyák és fiaik elé (például a Szovjetunióban és Németországban is hasonlóan működött ez), mert tudták, hogy egy fél mondattal több embert képes mozgósítani, mint a teljes kommunikációs apparátus. Ez tökéletesen kiolvasható Roosevelt levelének második feléből is:

„Tavaly márciusban Önt, Mrs. Sullivan, hazafiassága és fiai szolgálatvállalása okán kiválasztották egy hadihajó keresztanyjának. Megértem, hogy most még nagyobb elszántsággal vállalná ezt a feladatot. Önzetlensége és bátorsága engem is inspirál, ahogy biztos vagyok benne, hogy a többi amerikai számára is példamutatásul szolgál majd. A hit és bátorság ilyen tragikus pillanatokban történő megnyilvánulásai erősítik polgáraink rettenthetetlenségébe és megtörhetetlen akaratába vetett meggyőződésemet.

Legmélyebb együttérzésemet küldöm Önnek eme sötét órában, és imádkozom, hogy enyhülést találjon a Mindenható Istennél, enyhítse fájdalmát és adja meg Önnek azt a megnyugvást, amit csak Ő adhat meg. Őszinte híve, Franklin D. Roosevelt."

Részben az elnöki levélnek köszönhetően a fiúk hamar nemzeti hőssé váltak; az iowai szenátus törvényben emlékezett meg róluk, és az elnök mellett XII. Piusz pápa is részvétét fejezte ki a szülőknek, valamint küldött egy rózsafüzért és egy érmét. A szülők és Genevieve több toborzókörúton is részt vettek, hajógyárakban is beszéltek a háborús erőfeszítések fontosságáról, hogy fiaik áldozata ne legyen hiábavaló (őszinteségüket egyelőre nincs okunk kétségbe vonni). A testvérek tragikus történetéből már 1944-ben film készült (The Sullivans, magyar címe: Öten voltak), természetesen a kötelező propagandisztikus éllel, ám a mozi így is szép emléket állít nekik.

A film egyik plakátja. A kép érdekessége, hogy az égő "Juneau" valójában a japán Mikuma cirkáló, amelyet 1942. június 6-án küldtek a tenger fenekére amerikai bombázók

A fiúkról azóta két rombolót is elneveztek, először az 1943 áprilisában vízre bocsátott The Sullivans-t, a ceremónián pedig részt vett Aletta is. Ez a romboló egészen 1965-ig volt rendszerben, elég soká ahhoz, hogy Albert fia is szolgálhasson fedélzetén. A második hajó 1997-ben állt szolgálatba, és ma is aktív; "keresztanyja" Kelly Ann Sullivan Loughren, Albert unokája volt. Emellett iskolát és művelődési házat is neveztek el a fiúkról, és a waterlooi múzeum is az ő nevüket viseli, és ahogy arra már utaltunk, történetük adta a Ryan közlegény megmentésének alapját is.

A régi és az új The Sullivans romboló

Több írásunkban is foglalkoztunk történelem és könnyűzene kapcsolatával, amelynek az Egyesült Államokban különösen komoly hagyományai vannak. A Sullivan fiúk történetét a Caroline's Spine együttes dolgozta fel, a dalban pedig a központi szerepet Mrs. Sullivan kapta, de szó esik a napról, "amikor a háború az otthonainkba jött" és a szimbolikus csillagokról, amik a fentebbi plakáton is szerepelnek; az, hogy a sima kék csillag végül arannyá válik egy újabb utalás a Gold Star Mothers (Aranycsillagos Anyák) egyesületre, amelynek tagjai legalább egy gyereküket vesztették el háborúk során. A szövegben helyet kaptak a fiúk levelei is - nem lehetünk otthon, de legalább együtt vagyunk - majd az utolsó távirat is. A dal alapvetően pörgős-rockos, viszont van akusztikus változata is, most ez utóbbit hallgathatjuk meg, a dalszöveg pedig a videó alatt található:

Forrás:

Aletta Sullivan levele az Egyesült Államok Haditengerészetének Személyügyi Irodájához

Franklin D. Roosevelt részvétnyilvánító levele Thomas és Aletta Sullivannek

A Sullivan testvérek története a Home of the Heroes weboldalán: első és második rész