Szerző: Domján Dániel Ferenc

1944 októberében a jugoszláv partizánhadsereg megkezdte „felszabadító” harcát Délvidéken, azokon a területeken, amelyekről a magyar hadsereg kivonult. A Josip Broz Tito által vezetett kommunista felkelők, a szerb civil lakossággal karöltve szinte azonnal megkezdték a délvidéki, „bűnös” magyarság elleni bosszúhadjáratot. A mai napig nem lehet tudni, pontosan hány magyar vált a népirtás áldozatává, hányan fekszenek még ismeretlenként tömegsírokban.

Azok a magyarok, akik túlélték a mészárlást, nem tudták, mit hoz számukra a jövő, folytatódik-e a szerb bosszúhadjárat, vagy másként kell „vezekelniük”. 1944. végén aztán elterjedt a hír, miszerint önként jelentkezhetnek a magyarok és a németek a partizánosztagokhoz.

Az önkéntesség elve természetesen a választás lehetőségét jelentette élet és halál között. Nem mindig volt szükség a jelentkezésre, megesett, hogy a partizánok a magyar falvakat járva gyűjtötték össze a fiatalokat, mint például Bece Gézát, szentlászlói (ma Laslovo, Horvátország) lakost. Ő éppen hazatért a német ellenőrzés alatt álló területről, ahol domobran-nak (honvéd) sorozták be, amikor felkeresték a partizánok:

„1944 szeptemberében (…) besoroltak Eszéken a bőrgyárnál (honvédnek – a szerző) minket, aztán bezártak tehénvagonba, s Mariborba nyitták ki, mer’ onnét már német kéz alatt volt, és akkor ott tanítottak meg erre-arra. (…).Mikor hazakerültünk szabadságra, nem voltak, talán hárman-négyen, és bekoccoltak [bekopogtak a partizánok – a szerző] és szépen magyarul mondták: Fiam, hány éves vagy? Mondom, 20 éves. Aszondják: Gyüsz velünk, vagy viszünk.”

Így lettek önkéntes partizánok a magyarok.

A besorozott magyarokból 1944 végére létrehoztak egy magyar egységet, a XV. vajdasági „Petőfi” brigádot. Hivatalosan először 1944. december 31-én sorakoztak fel. A magyar katonák rendkívül rosszul voltak felszerelve, a harcokban a „golyófogó” szerepét töltötték be. Bicskei István így emlékezett a brigád felszereltségére:

„Úgy emlékszem, hogy mintegy 50–60-an voltunk zentaiak a Petőfi brigádban a megalakuláskor (…) A szó szoros értelmében a szegénylegények brigádja volt ez (…) Mindenki a saját gúnyájában állt be katonának. Fején kalap, micisapka, francia sapka, esetleg egy báránybőr sapka, lábunkon bocskor vagy viselt bakancs (…) Ez volt a helyzet a fegyverzettel is. Néhányunkat Zomborban a régi jugoszláv hadseregtől visszamaradt mauser karabélyokkal és egy kevés tölténnyel láttak el. Hát ezt próbálgattuk legelőször is az ellenségtől zsákmányolt jobb fegyverrel felcserélni. Csak nem ment ám az könnyen. Nagy árat kellett érte fizetni (…) Sok harcos puszta kézzel rohamozott”.

1945. március 6–16. között a horvátországi Bolmannál a Petőfi brigádot lényegében szétverték, aki túlélte az ütközetet, máshová helyezték, így megszűnt a Petőfi brigád. A jugoszláv történetírásban azonban még sokáig élt, mint egy hősi, romantikus legenda, a valóságban azonban büntetőbrigádként értelmezhető az egység létezése. A háború utáni Jugoszláviában a magyarok egyenjogúságát azzal támasztották alá, hogy részt vettek a „felszabadító” harcban.

A magyarok partizántevékenységével kapcsolatban a JKP nagy teoretikusa, a később nyugaton is népszerűségnek örvendő Milovan Đilas jelentette ki a Borba című lapban a következőket:

„Nem véletlen, hogy mi Szlavóniában egy esztendővel ezelőtt magyar zászlóaljat állítottunk fel. Ez a körülmény példát mutat arra, miként kell a magyar kisebbségek ellen fellépni. Nem lehet minden magyart Szálasi és Horthy gonosztetteiért felelősségre vonni.”

A Petőfi brigád tisztjei és katonái

A Petőfi brigád parancsnoksága. Balról-jobbra: Szobocsán Mihály, Baki Ferenc, Fenyvesi Balázs, Varga István, Kiss Gyula, Jontovics Rudolf, Balázs József

A közkatonák. A tisztekkel ellentétben nekik nem jutott egyenruha.

Felhasznált források és irodalom:

• Bece Géza interjú, 2013. március 17., Szentlászló
• SAJTI Enikő: Imperiumváltások, revízió, kisebbség; Magyarok a Délvidéken 1918 – 1947., Napvilág Kiadó, Budapest, 2004, 341.p.
• Domokos László: Szegénylegények, Magyar Nemzet, 2004. február 7.
• Baki Ferenc – Vébel Lajos: A Petőfi-brigád, Forum kiadó, Újvidék, 1968.