1956 szabadságharcosai
Az október vége és november eleje blogunkon is az 1956-os forradalom és szabadságharc jegyében telik, így a miskolci sortűzzel, a T-34-es harckocsival és a Nemzeti Múzeumban tomboló tűzzel foglalkozó cikkeink után mai posztunkban tegyünk fel és tisztázzunk néhány kérdést az úgynevezett pesti srácokkal, a forradalmi események fiatal korosztályaival kapcsolatosan.
„Mennyből az angyal – menj sietve
Az üszkös, fagyos Budapestre.
Oda, ahol az orosz tankok
Között hallgatnak a harangok.
Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.”
Márai Sándor: Mennyből az angyal. 1956.
De kik is voltak a pesti srácok?
1956 őszén, a Budapest utcáin vívott fegyveres harcok oroszlánrészét a „pesti srácoknak” nevezett tízen- és huszonéves kamaszok, fiatal munkások, egyetemisták, diákok és fiatal felnőttek vívták. Ám nem szabad elfelejteni, hogy mellettük az idősebbek közül is kerültek ki szabadságharcosok, példának okáért a főként fiatalokból álló Széna tériek parancsnoka az 1956-ban 58 éves Szabó János, „Szabó bácsi” volt, aki rövid időn belül nagy népszerűséget és tekintélyt szerzett magának. 1957. január 19-én a forradalmat követő megtorlások során kivégezték, annak ellenére, hogy emberségesen bánt a harcok során túszul ejtett államvédelmis foglyaival. Iván-Kovács László és Pongrátz Gergely, a corvinisták első és második parancsnoka a forradalom és szabadságharc idején 26, illetve 24 évesek voltak.
Iván-Kovács László, Pongrátz Gergely, Szabó János „Szabó bácsi”
Az idősebb korosztályokra példa még az Angyal István és Csongovai Per Olaf által vezetett Tűzoltó utcai fegyveres csoport, az említett parancsnokok 1956-ban 28, illetve 26 évesek voltak. A Tűzoltó utcai csoport egyébként rendhagyónak számított, ugyanis politikai irányvonalában különbözött a többitől, Angyal és Csongovai hatására baloldalibb volt más fegyveres alakulásoknál. Nagyjából 30–50, főleg munkásszármazású fiatal fegyveres alkotta (persze a létszám folyamatosan változott), központjuk a Tűzoltó utca 36. sz. alatti Garázsipari Vállalat telephelye volt.
Angyal István vasbetonszerelő volt, aki a sztálinista rendszerből korán kiábrándult, azonban továbbra is rendületlenül hitt a marxi-lenini, alulról szerveződő demokratikus társadalomban. Angyal naivitása a harcok alatt nyilvánult meg igazán, mivel szinte végig reménykedett abban, hogy tárgyalni lehet a szovjetekkel. November 7-én az októberi szocialista forradalom tiszteletére a Tűzoltó utca környékén a nemzeti lobogó mellé kitűzette a házakra a vörös zászlót is (a szovjeteket azonban természetesen nem hatotta meg ez a „gesztus”). Angyal november 8-tól a Péterfy Sándor utcai kórházban Csongovaival együtt folytatta a forradalmi tevékenységet: röpiratok, felhívások szövegezését, sokszorosítását, terjesztését. Többször próbált meg kapcsolatba lépni Kádár Jánossal, hogy számon kérje rajta korábbi megállapodásaik megszegését. Angyal a forradalom és szabadságharc alatt még erősen bízott Kádárban, röpcéduláiban ellenben a politikai vezetők közül leginkább őt tette felelőssé a kialakult tragikus helyzetért, és a forradalom leveréséért. Egy általa terjesztett röpcédula felirata:
„Az árulók között utolsó a sorban: Kádár János! Bűnei ezerszer nagyobbak, mint minden elődjének: nemzetirtás, hazaárulás, gyávaság! A halottak nevében, a magyar nép halottai nevében egyaránt vádoljuk és vonjuk felelősségre Őt és gazdáit...”
November 16-án reggel az új karhatalomhoz tartozó egységek Agyalt a Budapesti Rendőr-főkapitányságra vitték. November végén és december elején megírta önvallomásait, a kihallgatások során meg sem kísérelte félrevezetni a hatóságokat, mivel úgy gondolta, hogy az igazság feltárása hasznára válik a forradalom utóéletének. Két évig tartó fogság után, 1958. december 1-jén kivégezték.
Következő kérdésként felvetődhet az is, hogy hol voltak a Budapest utcáin fegyverrel és benzines palackokkal szovjet harckocsik és rohamlövegek ellen harcoló srácok szülei? Miért engedték őket részt venni az összetűzésekben, miért nem tettek semmit? A válasz egészen egyszerű: a fiatalok többsége elszökött otthonról, hogy csatlakozhasson a harcokhoz, illetve szüleik vidéken laktak, de több árva is volt közöttük.
Fegyveres fiatalok a Ferenc körúton, a Tűzoltó utca sarkánál
A pesti srácok a rendelkezésre álló könnyű kézifegyverekkel (ismétlőpuska, géppisztoly, pisztoly) éles harci körülmények között, autodidakta módon, vagy egymást segítve igyekeztek megismerkedni. A tapasztaltabb felkelők mindent megtettek azért, hogy az „újoncnak” számító fiatalok is fel tudják venni a küzdelmet a szovjetek ellen, harcértékük jóllehet kérdéses volt. Így azonban – mint az várható volt – több baleset is történt a fegyverekkel „játszadozó” tinédzserek között, akiknek leszerelését november első napjaiban is csak nehezen tudták végrehajtani. A „molotov koktél” – bár használata igen veszélyes volt – népszerűnek számított a fiatal felkelők körében is, számos szovjet tankot sikerült kiiktatniuk ennek az 1939–1940-es szovjet–finn háború során már bevetett „fegyvernek” a segítségével.
Corvin közi fiatal felkelő-szabadságharcosok
Hol és hogyan szerveződtek, és miért harcoltak?
A szabadságharcos fegyveres csoportok mindegyikéről elmondható, hogy spontán szerveződtek, főként Budapest olyan területein, ahol „volt kivel harcolni”, azaz ahol a szovjetek tevékenykedtek. Többek között ilyenek voltak a magyar és szovjet csapatok által használt fontos közlekedési csomópontok és útvonalak, úgymint a Széna tér, Móricz Zsigmond körtér, Corvin köz és környéke, Baross tér, Tűzoltó utca, Újpest, Angyalföld, Csepel, Soroksár, Pesterzsébet, Pestszentlőrinc és Újpest.
Fiatal szabadságharcosok géppisztollyal
A csoportok többnyire egymástól függetlenül – de nem egyszer egymást segítve – az első időszakban központi irányítás nélkül tevékenykedtek, parancsnokaik pedig sokszor csak pár napig látták el a vezetői feladatokat, ugyanis a pillanatnyi helyzet, illetve az elért sikerek vagy kudarcok a fegyvereseket új vezetők választására ösztönözték. A régi parancsnokok ilyenkor két lehetőség közül választhattak: vagy elismerik az új vezért és maradnak, vagy továbbállnak és más csoporthoz csatlakoznak. A bizalom megvonása többeket a harc végleges vagy időszakos beszüntetésére késztetett. Erre példa a Corvin köziek már említett két parancsnoka. Az elsővel, Iván-Kovács Lászlóval szemben felkelőtársai bizalmatlanná váltak, így november 1-én leváltották, helyét pedig Pongrátz Gergely vette át.
Jó kérdés az is, hogy vajon milyen indokaik és érveik lehettek a munkásfiatalok, egyetemisták, diákok és fiatal kamaszok sokaságának, hogy önként vállalták az összecsapásokat? Mi motiválhatta őket a harc felvételére? A válasz, hogy a szocialista rendszer kategorikus elutasítása, a haza iránti szeretet, a kalandvágy, az egyetemisták 16 pontjának érvényesítése, a hatalom gyűlölete, de akár anyagi helyzetük javításának lehetősége is motiválhatta őket a szovjetek elleni harc felvételében. Sikereikben nagy szerepet játszott az is, hogy a felkelők teljes mértékben maguk mögött tudhatták a lakosság támogatását (étkezés, szállás stb.).
A forradalmi harcok alatt...
A hazánkban vidéki helyőrségekben állomásozó szovjet csapatok október 23-án este 22 órakor megkezdték a menetet Budapest irányába, október 24-re virradóra pedig Magyarországra rendeltek további 3 hadosztályt. Szovjet források szerint az így riadókészültségbe helyezett, és „rendcsinálás” céljából bevetett öt hadosztály állományába nagyjából 31 500 katona, 1130 harckocsi- és önjáró löveg, 616 tüzérségi löveg és aknavető, 185 légvédelmi löveg, 380 páncélozott szállító harcjármű és 3830 gépkocsi tartozott – ez hatalmas és indokolatlan nagyságú és erejű haderő volt, a Szovjetunió tulajdonképpen háborút viselt Magyarország ellen.
Budapesten még a hajnali órákban kezdték meg a szovjet T–34-es harckocsik „elrettentő” körözésüket a város főbb közlekedési útvonalain és csomópontjain. A szovjet és magyar politikai- és katonai vezetés bárgyú módon gyalogsági támogatás nélkül küldte be tankjait és páncélozott szállító járműveit a felkelők részére kitűnő harci terepül szolgáló, és megfelelő védelmet biztosító szűk utcák magas házai közé. Ez tulajdonképpen öngyilkos akció volt, hiszen a gyalogság fedezete nélkül cirkáló harckocsik így könnyű célpontjává váltak a szabadságharcos csoportoknak, akik ki is használták előnyösebb helyzetüket.
Kiiktatott szovjet T-34-85 harckocsi
A szovjet csapatok ellen az október 23-tól 29-ig terjedő időszakban nagyjából 1000–1500 főnyi szabadságharcos vette fel a küzdelmet. A fővárosban néhány fontosabb csomópont és objektum tartásán túl szinte mindenütt jelen voltak, megtámadták a mozgásban lévő szovjet és magyar páncélosokat. A szovjet csapatoknak a felkelő-szabadságharcos csoportok nagy veszteségeket okoztak, harckocsikat, tüzérségi lövegeket és más haditechnikai felszerelést zsákmányoltak, illetve önállóan tevékenykedő kisebb orosz gyalogsági alakulatokat fegyvereztek le.
A fegyveres csoportok személyi összetétele 1956. október 24-től változott meg: az egyetemisták jelentős része ekkor beszüntette a harcot, a távozók helyére pedig egyre fiatalabbak léptek. Tulajdonképpen ekkor jelentek meg a pesti srácoknak nevezett fiatal felkelő-szabadságharcosok.
„A harcok legaktívabb résztvevői a fiatalkorú diákok és az úgynevezett vagányok voltak. Az alakulatukat elhagyó katonák közül is sokan csatlakoztak a Corvin közi csoportokhoz.” – László Béla György keramikus sajátkezű vallomása, aki a Corvin köziek egyik képviselője volt a Nemzetőrség alapító ülésén
(ÁBTL O-16803, OD-1901 172. o)
A legfiatalabbakra nézzünk meg a következőkben két példát. Szeles Erika 1956 novemberében halt hősi halált a Blaha Lujza tér környékén. A lentebb látható fényképet egy dán fotós, Vagn Hansen készítette, akinek az akkor 15 éves Erika egy orosz PPS-41 típusú géppisztollyal a kezében állt modellt. Fényképe címlapfotóként járta be az októberi forradalom idején a nyugati országokat. A következő példánk az egyik legismertebb ifjú szabadságharcos, a Széna téri fegyveresek közé tartozó, ’56-ban tizenöt éves Mansfeld Péter, akin 1959. március 21-én hajtották végre a halálos ítéletet. Kivégzése az egyik legnagyobb felháborodást keltő üggyé vált, amit ezt követően egyfajta mítosz kezdett körülölelni.
Szeles Erika orosz PPS-41 típusú géppisztollyal, amit a magyarok csak „davaj-gitárként” emlegettek
A második szovjet katonai intervenció
A szovjet vezetés október 31-én újabb erők Magyarországra irányításával, és a már az országban lévő megszálló erők jelentős növelésével a november 4-i támadást készítette elő. A Magyarországon lévő csapatok vezetésével Ivan Sztyepanovics Konyev marsallt bízták meg.
1956. november 4-én indult meg a „Forgószél” nevű hadművelet. Ebben az akcióban 17 szovjet hadosztály mintegy 60 ezer katonával vett részt. A Különleges Hadtest kötelékébe tartozó hadosztályok fő erői – a főváros környékén települt felkelő erők egy részének ellenállását leküzdve – 5 órakor különböző irányokból betörtek Budapestre. Körülbelül 5 óra 20 perckor hangzott el a rádióban Nagy Imre felhívása. Nagy beszédét a Honvédelmi Minisztériumban úgy értelmezték, hogy a miniszterelnök a magyar csapatok harcbalépését tényként jelentette be. Ennek ellensúlyozása érdekében a hadsereg vezetése a magyar csapatoknak minden lehetséges módon megtiltotta az ellenállást. A fővárosban azonban Király Béla vezérőrnagy, a Nagy Imre által kinevezett budapesti katonai parancsnok az ellenállás folytatása mellett döntött, illetve több nemzetőralegység is védelmi harcot kezdett folytatni.
A pesti srácok véráldozata
Végezetül a pesti srácok véráldozatáról kell megemlékeznünk, ugyanis a harcok következtében Budapest tizenegy évvel a második világháború után ismét romokban hevert, közel 20 ezer fő szenvedett sérülést, az országban nagyjából 2700, ebből Budapesten mintegy 2 ezer ember halt meg. A forradalom és szabadságharc időszakában bekövetkezett veszteségek mintegy 44%-át a legfiatalabb korosztály, ezek között a pesti srácok adták, nagyjából 750 fiatalkorú vesztette életét ebben a háborúban. 21%-uk 19 éves, vagy annál fiatalabb volt, 4%-uk pedig még a 16-ik életévét sem töltötte be. A szovjet hatóságok közel 5 ezer főt tartóztattak le november első napjaiban, akik közül hadifogolyként számos egyetemistát, diákot, kiskorú fiút és lányt deportáltak szovjet területre.
Szovjet források szerint a magyar felkelők szervezett ellenállását csak november végére sikerült mindenütt megtörni, ezzel párhuzamosan pedig a hadsereget is lefegyverezték. Ezt követően a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok a katonai közigazgatás feladatait látták el (járőrtevékenység, őrszolgálat stb.). A szovjet Állambiztonsági Bizottság, a KGB azonban folytatta a felkelők és ellenállók letartóztatását, valamint a lakosságnál lévő fegyverek összegyűjtését. Az itthon maradt szabadságharcosokra javarészt meghurcoltatás és a társadalomból való kirekesztés várt. Október végén, a forradalom győzelmekor és a november 4-én meginduló második szovjet intervenció során a pesti srácok heroikus önfeláldozásukkal minden kétséget kizáróan bizonyították hazaszeretetüket.
Segítségkérés 1956. november 4-én a rádióban.
Felhasznált irodalom:
Eörsi László: Angyal István önvallomásai (1928–1958). Noran Kiadó, Budapest, 2008.
Eörsi László: A Tűzoltó utcai fegyveres csoport a forradalomban. Századvég Kiadó – 1956-os Intézet, Budapest, 1993.
Eörsi László: Corvinisták 1956. 1956-os Intézet, Budapest, 2001.
Eörsi László: A Széna tériek 1956. 1956-os Intézet, Budapest, 2004.
Horváth Miklós: 1956 hadikrónikája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2003.
Horváth Miklós – Tulipán Éva: In memoriam 1956. Zrínyi, Budapest, 2006.
