"Többször elmondtam: jegyezzék meg, az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió?"

Oloffson Placid, 2007

Bencés diák, szerzetes-pap, tábori lelkész, politikai elítélt, festő, faipari segédmunkás, mosodás, majd mosodavezető; ez csak néhány állomás a 100. életévében járó Oloffson Károly, ismertebb (szerzetesi) nevén Placid atya életéből. A svéd származású családban született bencés pap emellett volt vidéki plébános, és tanított a  rend budapesti gimnáziumában is. 1946-ban, tehát még vastagon a Rákosi-korszak előtt, koholt vádakkal, szovjet törvények alapján (!) ítélték tíz év kényszermunkára, amelyet több lágerben töltött le; dolgozott fakitermelésen, varrodában, bútorgyárban és itt lett belőle botcsinálta festő, aminek jó eséllyel életét köszönheti. Hazatérése után sokáig nem, vagy csak titokban gyakorolhatta papi hivatását, és persze tanítani sem engedték. Ennek ellenére (vagy épp emiatt?) sosem tört meg, sőt életigenlését és derűjét rengetegen megirigyelhetnék. Következzen hát Placid atya 4 szabálya a túlélésre, és még néhány tragikus, megható vagy éppen abszurd történet a GULAG-ról!

"Az első szabály..."

A magyar országgyűlés 16 éve, 2000 nyarán határozott úgy, hogy február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánítja. Az első megemlékezéseket - a közintézmények mellett a középiskolákban is - a következő évben tartották meg. E sorok írója ekkoriban egy budai gimnázium padjait (és tanárainak idegeit) koptatta. Mivel Placid atyát több szál is fűzte az iskolához, adta magát, hogy őt kérjék fel egy előadásra; mi, 13-14 éves fejjel csak annyit tudtunk, hogy lesz egy újabb kötelező előadás, amit egy 84 éves pap tart majd - lelkesedésünk elképzelhető volt. A morgolódás el is tartott vagy két-három percig, majd nagyon gyorsan magával ragadott minket a "mi nyelvünkön", klasszikus "stand-up stílusban" előadott "élménybeszámoló", amelyről utána még napokig ment az eszmecsere a folyosókon és az unalmasabb órákon is. Placid atya még több alkalommal mesélt élményeiről a gimnáziumban és persze azon kívül is; minden alkalom egy kicsit más volt, és a közönség - az ilyen tematikájú előadásoknál nem szokványos - rengeteg nevetés mellett mindig nagyon sok élménnyel gazdagodott.

Szüleivel és nővérével, aki apáca lett, és a háború után Ausztriában élt. A kép 1933-ban készült. (Ézsiás 12. o.)

Placid atya 1916. december 23-án született Rákosszentmihályon (akkoriban még külön község volt), ahogy már említettük, apai ágon svéd eredetű családban. Egyik őse 1714-ben, XII. Károly svéd király vesztes oroszországi hadjárata után ragadt Magyarországon. A család eredetileg evangélikus volt, csak az atya édesapja tért át a katolikus hitre, már felnőtt fejjel. Placid atya, ekkor még Károlyként 1925 és 1933 között a fővárosi bencés gimnáziumba járt, ahol a klasszikus tárgyak mellett gyors- és gépírni, valamint vezetni is megtanult. Érettségi után lépett be a rendbe; hét év alatt a teológia mellett német-magyar szakos tanári diplomát szerzett, valamint filozófiából is diplomázott. Két félévet Münchenben is tanult; ekkor szembesült először a 20. századi Európát meghatározó nagy diktatúra egyikével.

"Ez 1935-ben volt, már Hitler hatalomra jutása után. Nagyon militáns hangulat uralkodott az egyetemen. A reverendám miatt leköptek, és kutyákat uszították rám. Ott láttam először olyan térképet, amelyen Magyarország Németországhoz volt csatolva." [1]

Tábori lelkész főhadnagyként (Ézsiás 15. o.)

1939. június 18-án szentelték pappá, majd Győrszentivánra került káplánnak. Innen hívták be katonai szolgálatra, amelyet Komáromban, egy hadikórházban töltött 1941-1942-ben. Bár Magyarország ekkor még nem volt hadszíntér, az 1941-től zajló szovjet hadműveletekben már magyar katonák is részt vettek. Komáromban (és persze több más városban) előbb a Kárpát-csoport, majd a Don-kanyarba vezényelt 2. hadsereg sebesültjeit kezelték. Placid atyát, miután több prédikációjában is kiemelte a tisztek "viselt dolgait", 1942 húsvétján lefokozták és leszerelték. Sopronba került tanárnak, és itt is sikerült magára felhívnia a figyelmet azzal, hogy rendszeresen tartott a nemzetiszocialista és nyilas ideológiát elítélő előadásokat. A német megszállás után Pápára került, ott érte a háború vége; a szovjetekkel való első találkozást ekkor még megúszta annyival, hogy, hogy kizsebelték. Érdekesség, hogy karórája, amelyet a vöröskatonák ilyen eszközök iránti rajongásáról szóró hírek miatt bokájára kötött, ekkor még megmaradt. 1945 augusztusában helyezték Budapestre, ahol tanári állása mellett a Schlachta Margit féle Szociális testvérek tanácsadójának is kinevezték. Ilyen minőségében kapcsolódott be az 1945 őszi választásokba, amelyen Schlachta pártja, a Keresztény Női Tábor a Kisgazdapárttal közösen indult; listán Placid atya is bekerült a parlamentbe, de mandátumát másnak adta át. Akkoriban ez megszokott dolognak számított, például Schlachta Margit is egyszerre volt szerzetes és képviselő.

Pannonhalma, bencés főapátság

Bár akkoriban még úgy tűnhetett, Magyarországon tartósan demokrácia lesz, a kommunisták már nagyban készültek a hatalomátvételre; sajtóban és más módokon is támadták a többi párt képviselőit és támogatóit. Placid atyát, aki rendszeresen tartott lelkigyakorlatokat, és a kommunistákkal nem éppen baráti hangvételű szónoklatokat, hamar célkeresztbe került, így 1946 tavaszán Pannonhalmára küldték, hogy kevésbé legyen szem előtt. Ennek ellenére június 5-én este őrizetbe vették, másnap reggel pedig az akkor már hírhedt Andrássy út 60.-ba, a Péter Gábor vezette Politikai Rendészeti Osztály (PRO, a későbbi ÁVÓ, majd ÁVH) központjában találta magát. 

"Június 6-án hajnali négykor értünk be Budapestre, az Andrássy út 60-ba. Arról persze már tudtam, hogy „gyógyintézet”. Felmentünk az első emeletre, leültettek egy padra, mellettem egy fegyőr. Jellemző a naivitásomra, hogy azt kértem tőle – mivel június első péntekje volt –, engedjen ki hatkor a Bazilikába misézni, és hétre visszajövök. Nem engedett..."[2]

A fenti idézet jól megvilágítja a helyzetet: a legtöbben el sem tudták képzelni, hogy milyen módszerekkel folyik a kommunista térnyerés, főleg, hogy ekkor papíron demokrácia is volt. A Tanácsköztársaság időszakát és a nyilasuralom hónapjait leszámítva Magyarországon diktatúra sem volt, így keveseknek lehetett fogalma arról, hogy miként is zajlik annak kiépítése...

Kiss Szaléz (1904-1946) ferences szerzetes

Placid atya három hetet töltött az Andrássy út 60. pincéiben; ez alatt látta az összevert Kiss Szaléz ferences szerzetest (1946 decemberében végezték ki), őt is többször bántalmazták, de akadt olyan őr is, aki szalonnát csempészett be neki azzal, hogy a felesége küldi. Ezt követően több magyar börtönt is megjárt, de raboskodott a szovjet parancsnokságon is, ahol többször összeverték.

"Itt már kezdődött a durvább kihallgatás, magyarán ütöttek-vertek. A kihallgatóm egy jó erőben levő tornatanár volt, az asztalán a pisztolya és egy gumicső. A pisztolyát nem használta, de a gumicsővel olyanokat tudott odasózni, hogy nemegyszer leestem a székről. Előfordult, hogy elveszítettem az eszméletemet, akkor visszavittek a cellába. Egyszer mosakodásnál levettem az ingemet, és patkóalakú véraláfutásokat találtam a mellkasomon. Nem emlékeztem rá, mitől kaptam. Kiderült, hogy a tolmácsnőm üvegsarkú cipőjének a nyoma, abban az időben ez volt a női divat. Úgy látszik, mikor elájultam, rajtam táncolt. A kihallgatások ugyanis tolmáccsal zajlottak. Az enyém egy hirtelenszőke, kárpátaljai hölgy volt, Eszternek hívták. Olyan hosszan és kacifántosan káromkodni magyarul előtte senkit sem hallottam! A sors iróniája, hogy később találkoztam vele Lembergben, a láger-elosztóban. Jön szembe a tömegben az én szőke szépségem, integet, és mutatja a kezével, hogy ő is tíz évet kapott."[3]

GULAG táborok a Szovjetunióban 1923 és 1961 között

A tárgyalásra végül szeptember 8-9-én került sor; a 13 vádlottra elsősorban összeesküvés szervezését akarták rábizonyítani, ami nehezen ment, hiszen nem is ismerték egymást. A másik vádpont egy szovjet katona meggyilkolása volt, amely miatt végül Kiss Szalézre is kimondták a halálos ítéletet. A pert szovjet bíróságon tartották és szovjet törvények alapján hozták meg az ítéletet! Bár ez mai szemmel elképzelhetetlennek tűnik, akkoriban egy magyar-szovjet megállapodás következtében törvényesnek számított ez az eljárásmód. És hogy a vádak mennyire abszurdnak számítottak, még úgy is, hogy Placid atya egy percig nem rejtette véka alá a kommunistákkal szemben táplált ellenérzéseit;

"Az igazság ezzel szemben az volt, hogy engem a szovjet büntetőkönyv 58-as paragrafusa 2-es, 8-as és 11 -es pontja alapján ítéltek el. Az 58-as a politikai paragrafus. A 2-es pont: antibolsevista propaganda. Ezt még tagadni sem tudtam. Aki lelkipásztori munkát végzett a háború alatt, arra mind rá lehetett fogni, hogy antibolsevista propagandát folytat. Én nem rózsacsokorral vártam a szovjet tankokat. 8-as pont: terrorcselekmény. Ez már veszélyesebb. Megdöbbentem, mikor meghallottam az indoklást: „tömegmészárlásra uszítottam a hallgatóságot”. Az 1945-ös választási küzdelmek során ugyanis több nyilvános gyűlést tartottam. Abban az időben még volt fegyver az embereknél, és előfordult, hogy egy szovjet katonát lelőttek. Az a másodéves joghallgató, aki most maga is a vádlottak padján ült, állítólag felszólalt egy ilyen gyűlésen. Arra a kérdésére, mi a véleményem a fegyveres harcról, azt válaszoltam: – Ez nem módszer a kommunizmus leküzdésére. Ma is ez a véleményem. Egy szovjet katona megölése nem segít. Ezt a válaszomat minősítette a hadbíróság tömegmészárlásra való uszításnak... A 11-es pont: összeesküvés. Ezt a végén visszavonták, mert csupa olyan emberrel hoztak össze, akiket sosem láttam. Szerintük az az összeesküvés magasiskolája, amikor nem is ismerjük egymást!"[4]

A Mordoviai Köztársaság térképen

Placid atyát végül 10 év kényszermunkára ítélték, amelyet egy rövid sopronkőhidai kitérő után végül Potymában (Mordoviai Köztársaság), Moszkvától 900 kilométerre keletre kezdett meg 1947 januárjában. A rabok itt fakitermeléseken dolgoztak, napi 9 órában, mostoha körülmények között. A hatalmas fákat kéziszerszámokkal vágták ki, és elsősorban emberi és állati erővel szállították a rönköket. Az ellátási nehézségek, a rossz élelmezés következtében az elítéltek rendszeresen éheztek, nagyon sokan vesztették életüket ennek következtében. Az atya 8 évig levelet sem írhatott haza, így sokan abban a hitben voltak, hogy már nem is él. Végül a magyar munkácsi esperes segítségével (a Szovjetunión belül lehetett levelezni, sőt csomagot is küldhettek a táborokba, a kaukázusi foglyok rendszeresen kaptak például szőlőt) sikerült üzenni. A Sztálin halálát követő "enyhülés" következtében 1954-től már hivatalosan is lehetett levelezni, persze arra nem volt garancia, hogy a címzett meg is kapja az üzenetet.

"Kilenc óra volt a munkaidő. Az ebédet kihozták utánunk a lovakkal az iparvágányon. Éhen halni nem lehetett, arra vigyáztak. A szójás kenyér tápláló volt és a káposztaleves is, amelyet reggel-délben-este kaptunk. Néha zabkását, zabot adnak a lovaknak is, hogy a szőrük fényes legyen. De valójában éheztünk. Én 42 kilóra fogytam le. Olyan gyengék voltunk, hogy segítettünk egymásnak kimenni a latrinára, ahol csak egy deszka volt. Ha valaki elveszítette az egyensúlyát, beleesett. Ezért tartani kellett egymást, miközben elvégeztük a dolgunkat."[5]

Rabok fakitermelésen 

A fogság alatt Placid atya igyekezett tartani a lelket magyar, német, ukrán, valamint a Szovjetunió különféle tagállamaiból származó társaiban. Erre szolgált a "túlélés négy szabálya" is, amelyek évek alatt kristályosodtak ki.

"1. A szenvedést nem szabad dramatizálni! Nem szabad panaszkodni, mert attól gyengébb lesz az ember.

2. Az öröm szükséges a túléléshez. Ezért észre kell venni és tudatosan kell keresni az élet apró örömeit.

3. Nem vagyunk tökéletesek, de itt és most kell megmutatnunk, hogy különbek vagyunk rabtartóinknál. Ez mozgósítja az életenergiákat.

4. A negyedik szabály kicsit vallásos: akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb. Mi hívők, ha a Jóistenbe kapaszkodunk, rájövünk, hogy Ő is akarja túlélésünket. A négy szabály a beszélgetések során alakult ki – nem én találtam ki –, és áthatotta az egész lágeréletünket."[6]

És hogy mindez hogy nézett ki a gyakorlatban? Bár nehezen hihető, örömteli pillanatok a lágerekben is akadtak; Placid atyáék az 1952-es Helsinki olimpia mintájára még öröm-olimpiát is rendeztek, amelyen az nyert, aki a legtöbb apró örömöt tudta a nap végén felsorolni. Persze nem kell nagy dolgokra gondolni, elég volt, ha a motozáskor az őr nem vetette le a rab sapkáját, aki így nem fázott meg, vagy ha sikerült egy "véletlenül kiszakadt" cukroszsákból némi élelemhez jutni. Azért akadtak nagyobb örömök is, sokszor egészen meglepőek is;

"Jutalomból vittek el a nők közé egy május elsejei ünnepségen, beszélni nem lehetett velük. A mozielőadás címe: „Vengerszkije melodii”. „Magyar melódiák”, ukrán felirattal. Mint rájöttem, a „Déryné” című magyar film volt, Tolnay Klárival, Gyurkovics Máriával, Sárdy Jánossal, Szabó Sándorral és csupa nagyszerű színésszel. Ilyen csodálatos esemény is történt az életünkben!" [7]

A 2. és 4. pont sajátságos ötvözetét jelentette, hogy fogsága második évétől Placid atya naponta, pontosabban éjjelente rendszeresen misézett is, persze titokban, csendben, a priccsen fekve. Bort (szőlőlevet) a már említett kaukázusi foglyok szőlőjéből tudtak sajtolni, ostyához pedig nem egyszer elképesztő módszerekkel sikerült jutniuk.

"Megtudtam, hogy a mechanikus brigádban egy ember nem fogadja el a napi 400 gramm kenyeret. – Megőrültél pajtás, öngyilkos akarsz lenni, nekünk a kenyér életfontosságú tápszer – mondtam neki. – Hithű zsidó vagyok – válaszolta. – A moszkvai izraelita hitközség küldi nekem a maceszt, mert mi Jom Kippur ünnepe előtt hat héttel kovászos kenyeret nem ehetünk. – Nem írnál a hitközségnek? Nekem is szükségem lenne maceszre! Két kiló maceszt kaptam. Egy magyarországi bencés tanár a Szovjetunió lágerében a moszkvai izraelita hitközség maceszával misézik – ez aztán az Úristen csodája!"[8]

Egy GULAG tábor valahol a Permi Régióban

Egy másik lágerben a foglalkozását firtató kérdésre Placid atya helyett egy társa válaszolt, így lett az atya "portretyiszt", vagyis festő. Korábban is rajzolt már fogolytársainak, emellett táblákat, feliratokat is készített már. Első munkája a táborparancsnok portréja volt. Új karrierje nem sokkal később hathatós védelemhez is juttatta a szigorú - filmekből is ismert - hierarchiába rendeződött rabok között.

"Zsuliknak hívták a „láger krémjét”, a felső tízezert. Voltak közöttük valódi gazemberek is. Egy huszonháromszoros szovjet gyilkos, aki az utolsó hat gyilkosságát már a lágerben követte el, szeretett mellettem ülni. Kérte, hogy a tükre hátoldalára fessek valamit. Egy huszonháromszoros gyilkosnak nem mertem nemet mondani, ezért festettem rá egy női képmást. Viszonzásul azt mondta: – Szeretném neked megköszönni, de semmim sincs. Tudod mit, ha téged valaki bántani akarna, szólj nekem! Így lett saját testőröm a lágerben... A négy őrtorony a golyószóróval kismiska volt ahhoz a védelemhez képest, amelyet én élveztem."[9] 

Ezt a történetet alább meg is hallgathatjuk, és a videóból az is kiderül, hogy hogy került Lenin és Sztálin képe WC ülőkére.

A 3. pont gyakorlati bizonyítására is több lehetőség akadt, de a legnagyobb már a szabadulás után jött el. Ekkor az atya csoportja egy bútorgyárban dolgozott; miután megkapták a szabadulólevelüket, a gyárigazgató majdnem idegösszeomlást kapott, ez hiszen hetven ember kiesését jelentette, ami miatt nem hogy túlteljesíteni, de tartani is csak nehezen tudta volna a tervet.

"– Mi rabok garantáljuk a maga prémiumát – mondtuk a nagyúrnak. – Önként megyünk erre az öt napra dolgozni. A füle ketté állt a csodálkozástól. Ilyen még nem volt a Szovjetunió negyven éves történetében! Persze feltételeket szabtunk: csak nappali munka, azt a fizetést kapjuk rubelben, amit a szabadok, nem vonhatnak le belőle világítás, szállás címén. Mert ha egy rubelt adtak, 99 kopejkát levontak belőle. Mindenbe beleegyezett. Meghajtottuk magunkat: első nap 160 százalék, másnap 240 százalék, harmadik nap 300 százalék. – Ezek a koszos magyarok tudnak háromszáz százalékot csinálni, ti meg a nyolcvanat sem éritek el! – mondta az igazgató a szovjeteknek."[10]

Placid atya több magyar társával együtt papíron 1955. szeptember 24-én szabadult, de csak november elején indulhattak haza. Meglepő módon búcsúkoncertet szerveztek őreiknek, ami hatalmas sikert aratott. "Mi, akikbe mindenki belerúghatott, így tudtunk búcsúzni." - emlékezett vissza erre az atya.[11] Persze nem mindenki örült a szabadulásnak: volt olyan (nem magyar) fogoly, aki önként maradt a táborban, mert tudta, 26 év után képtelen lenne visszailleszkedni, és csak attól rettegne, hogy mikor viszik vissza. Szerelvényük, amelyen Kovács Béla, a Kisgazdapárt elhurcolt titkára is utazott, november 20-án ért Nyíregyházára, ahonnan pár napon belül mindenkit elengedtek. Placid atyát és társait egy teljesen új világ várta - most ők is átérezték táborban maradni vágyó volt rabtársuk félelmeit;

"Mennyibe kerül most egy kiló kenyér? Mennyibe kerül a villamosjegy? Hogyan lehet Magyarországon szólítani az embereket? (...) Kaptunk egy vasútijegyet, egy tüdőszűrési igazolást, egy húsz forintos bankót, egy zsömlét parizerrel és egy doboz Munkás cigarettát – ez volt a hozományunk tíz év kényszermunka után. Amikor a pénztárnál lepecsételtettük a jegyünket, olyan furcsán éreztük magunkat: se farkaskutya, se géppisztolyos őr, hogyan lehet így élni?!" [12]

Placid atya 1965-ben Őriszentmiklóson, elsőáldozók között (Ézsiás 45. o.)

Az atya sem mert egyből hazamenni, nehogy a viszontlátás öröme túlterhelje idős, szívbeteg édesanyját. Egy újdonsült, GULAG-ot szintén megjárt ismerősét kérte meg, hogy készítse fel anyját a találkozásra, ő addig a lépcsőházban várakozott.

"Amíg nem mehettem fel a harmadik emeletre, lent álltam a kapualjban, és megláttam az édesapám névtábláját, ami ennyi évvel a halála után is ott maradt. Jön a lépcsőn egy fiatal lány és kedvesen megkérdezi: – Kit tetszik keresni? – Tulajdonképpen saját magamat – mondtam váratlanul. Rámnézett ijedten – éjjel egy ilyen őrülttel találkozni –, és úgy ment ki a kapun, mintha puskából lőtték volna ki."[13]

Arról természetesen szó sem lehetett, hogy az atya papként vagy tanárként helyezkedjen el, azt sem engedték, hogy Pannonhalmán telepedjen le. 1956 elején Pesterzsébetre került egy fűrészüzembe; itt hamarosan kiemelték, sztahanovista oklevélre is felterjesztették, de azt végül a forradalom kitörése miatt nem kaphatta meg. Itt dolgozott 1957 nyaráig, amíg egy baleset következtében el nem bocsátották. Ezt követően az ORFI-ban lett betegszállító, később mosodavezető. Utóbbihoz német szakkönyveket rendelt és hamar megszerezte a szakmunkás, majd a művezetői képesítést is.

Találkozás II. János Pál pápával, 1996. (Ézsiás 58. o.)

Egy ideig a pártfunkcionáriusok kórházának számító Kútvölgyi kórház mosodáját is vezette, 1969-től pedig a Korányi kórházban töltötte be ugyanezt a tisztséget. Misézni a forradalom pár napját leszámítva sokáig csak otthon mert, később rendszeresen hívták vidékre, 1975-től pedig a Szent Imre templomban végzett kisegítő-lelkészi munkát, eleinte névtelenül. Sokáig megfigyelték, 1963-ban "Figyelő-dossziét" nyitottak a nevével, de komolyabb retorzió már nem érte. A rendszerváltás után immáron hivatalos minőségben lett a Szent Imre plébánia egyik lelkésze, és emellett rengeteget tett azért, hogy a Szovjetunióba hurcoltak emléke ne merüljön feledésbe. Előadásainak sajátságos stílusával kapcsolatban hangsúlyozta, hogy 

"Senkit ne tévesszen meg tehát, ha derűsen beszélek a lágerről, mert nem a borzalmakat hangsúlyozom, hanem a túlélés csodáit. Mindvégig biztos voltam benne, hogy Isten segítségével túlélhetem."[14]

A budai Szent Imre templom 1977-ben. Napjainkban Budai Ciszterci Szent Imre templom.

[1] Ézsiás 11. o.

[2] i. m. 19. o.

[3] i. m. 22. o.

[4] i. m. 23. o.

[5] i. m. 28. o.

[6] i. m. 39. o.

[7] i. m. 30-31. o.

[8] i. m. 32. o. 

[9] i. m. 36. o.

[10] i. m. 40. o.

[11] i. m. 41. o.

[12] i. m. 42. o.

[13] i. m. 43. o.

[14] i. m. 40. o.

Források

Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa. Olofsson Placid atya élete Papirus Book, Budapest, 2004. Az elektronikus változat a Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár állományában található.

Frigyesy Ágnes: Tíz év a Gulágon: A Szovjetunió összeomlott, Placid atya még mindig él. Beszélgetés Oloffson Placid bencés szerzetessel Erdélyi Napló XVII. évfolyam, 26. (821.) szám, 2007. június 27.