„Brüsszel valahol félúton van az Északi Sark felé” - költözködés NATO módra

Sokszor hallani odavetett félmondatokban, hogy 1966-ban Franciaország kilépett a NATO katonai parancsnoksága alól, és az atlanti szövetség főhadiszállásának is ajtót mutatott – a SHAPE így került Párizs környékéről Brüsszel környékére. Viszonylag kevés kép, dokumentum stb. forog azonban közkézen magáról a költözésről, pedig alaposabb vizsgálat után látszik, hogy milyen sok dimenziója és voltak a világ legdrágább költözésének. Olyasmik, mint sokunk saját költözésénél: pakolás, drága búcsúparty, új boltok keresése, vagy akár a vigyázatlanul elől hagyott értékek eltűnése.


epul.png

Belga építőmunkások dolgoznak az új belgiumi főépületen. (Forrás: NATO SHAPE)

Charles De Gaulle 1958 végén nemcsak választást nyert Franciaországban, de egy teljesen új állami berendezkedést honosított meg, amit a csendben kimúló Negyedik után Ötödik Köztársaságnak neveztek. De Gaulle már a második világháborúban is nagy teljesítményt nyújtott abban, hogy újra nagyhatalomként ültesse tárgyalóasztalhoz az 1940-ben megvert Franciaországot. 1958-as hatalomra kerülésekor külpolitikai céljai ugyanaz volt, csak most nem a megvert, hanem a másodrendű országok sorai közé száműzött hazáját. Egyik első dolga volt memorandumban javasolni a szövetségnek, hogy ezentúl a legfontosabb ügyeket az USA, Nagy-Britannia és Franciaország háromhatalmi alapon tárgyalják meg, ez azonban nem tükrözte sem a szövetség nominális egyenlőségét, sem a fennálló hatalmi viszonyokat. De Gaulle ekkor úgy gondolta, senki sem fogja komolyan venni az országot, amíg nem rendelkezik önálló atom ütőerővel (force de frappe). Annyira hajtotta az ügyet, hogy az atomtudósok „Mikulásának” nevezték, akitől végül is bármennyit lehetett kérni, megadta. Mikor végül az algériai Raggane közelében felrobbantották az első francia atombombát, a tábornok kijelentette: „Ha Franciaországnak szüksége is van szövetségesekre – védelmezőkre már nincs többé”.

 degaulle_1.png

Még minden látszólag rendben: De Gaulle-ék és Kennedyék Párizsban 1961-ben. (Forrás: LIFE/BonjoursParis)

Az atomfegyver birtokában De Gaulle hozzálátott ahhoz, hogy kirakja az amerikai csapatokat francia földről, Párizst pedig kivonja a NATO katonai hatálya alól. Ezt váratlanul közölték az amerikaiakkal, annyira, hogy Charles Bohlen nagykövet csak két nappal a hivatalos diplomáciai távirat előtt értesült a hírről. Az amerikaiak kívül végig nagyon nyugodtak, sőt, szívélyesek voltak, de a háttérben az első reakciók teljesen sokkosak voltak. George Vest, aki később a Carter-kormányzat alatt európai ügyekért felelős külügyminiszter-helyettes volt (1977–81), majd Reagan kinevezte az USA Európai Gazdasági Közösségéhez küldött nagykövetévé (1981–84), ekkor még fiatal és tapasztalatlan volt. Így emlékezett az első ülésre:

"[...] a hatodik emeleten lévő irodában, a mai napig emlékszem, volt egy nagyon heves megbeszélés, ahol ott volt az összes külügy meg hadügyminiszterünk, ott volt McGeorge Bundy, az elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója, és mind a szenior tanácsadók -- én voltam ott a junior. Dean Acheson [volt külügyminiszter] is ott volt, és vitatkoztak, azt ismételgették, hogy De Gaulle mesterkedéseit megválaszolandó jól körbe kell néznünk és meg kell találnunk minden lehetséges módot arra, hogy ez az egész visszaüssön Franciaországra, a kapcsolatainkat vegyük le a minimumra, és mindenféle büntető módon reagáljunk. Más szavakkal, sokan érveltek a lehetséges legkeményebb büntető politikával. Soha nem felejtem el McGeorge Bundy-t, aki azt mondta: »Nos, ez nagyon érdekes, mert Önök azt mondják, hogy ki akarják tenni Franciaországot hivatalosan a NATO-ból.« Mikor mind helyeseltek, hozzátette: »Csak azért, merthogy épp ezt akarják elérni!«"

normandiai.png

1964-es német karikatúra hívja fel a figyelmet arra, hogy azok az amerikaiak, akik a normandiai partraszállásnál estek el, már akkor sem tudnak hazamenni, ha De Gaulle kéri. (Forrás: CVCE) 

Hiába volt hát természetes reakció, hogy minél rosszabb, annál jobb alapon példát statuáljanak Franciaországgal, az amerikaiak is rájöttek, hogy csak úgy úszhatják meg a nagyobb bajt, ha a legjobb arcukat mutatják. Végül sem amerikai, sem francia részről nem volt jellemző a feladat elszaboltálása, de még a rossz közérzet sem. Egy másik amerikai, az Európában állomásozó amerikai csapatok (EUCOM) politikai tanácsadója, Alan James így emlékezett vissza francia kollégái szívélyességére:

"[A szövetségesekhez delegált francia összekötőtiszt, Pierre] Dambeza pazar búcsúpartit szervezett a párizsi lakásában a magas rangú követségi és katonai tisztviselőknek. Lemnitzer és Bohlen mindketten eljöttek, Smart csak azért nem, mert beteg volt. Nagyon kreatív parti volt ez, és az Egyesült Államok és képviselői iránti őszinte megbecsülésről árulkodott. Dambeza elkészítette a NATO parancsnoki láncolatának miniatűr változatát, mintha az Atlanti-óceántól a Rajnáig terjedne, egyik szobából a másikig a lakásában. Minden szobában különböző specialitásokat tett mellé, sajtokat, borokat, pástétomot, süteményeket, olyanokat, melyek azokat a francia vidékeket jellemezték, melyeken ez a parancsnoki lánc modell áthaladt. Luxusparti volt, egy igazi lukulluszi lakoma, de leginkább őszinte baráti gesztus, amit mindannyiunknak nagyon jól esett."

Nem volt megoldva azonban, hogy hová költözzön a szövetség főhadiszállása. Sokan joggal érezték kényelmetlennek a dolgot, hiszen így egyértelműen felkerültek a Varsói Szerződés és a Szovjetunió nukleáris térképére, a baloldali mozgalmak pedig mindenütt tiltakoztak volna ellene. A hangulatot jól jelzi a Népszava 1966. június 8-i cikke, amiben a NATO miniszterelnökeinek a brüsszeli városházán folytatott tanácskozásáról jelentettek:

"A megnyitó beszédet Boeynants belga miniszterelnök mondotta. Hangoztatta, hogy a NATO miniszteri tanácsának e harminchetedik ülése nem lesz »akadémikus jellegű«, a vita egyaránt kihat majd a katonai és a politikai gépezet jövőjére. Boeynants – hogy indokolja az integrált katonai szervezet szükségességét (és természetesen a NATO-parancsnokságok befogadásának fontosságát) -- megismételte az elcsépelt vádakat a »vasfüggöny« túlsó oldalán« fenyegető katonai erőről, majd élesen kirohant a semlegesség gondolata ellen. […] Egyedül Manilo Brosio NATO-főtitkár célzott arra, hogy előreláthatólag Belgiumban lesz a NATO európai főparancsnokságának székhelye."

A szocialista újságírás ujjgyakorlata, hogy az oldalon szereplő másik főcím így szól: „A szocialista országok együttműködése és egysége”. Négy nappal később már fokozódó ellenállásról számoltak be:

"Belgiumban tovább terjed a tiltakozási hullám a NATO európai főhadiszállásának átköltöztetésével kapcsolatban. A belga tanítók és tanárok szakszervezetének országos vezetősége határozatában élesen állást foglalt a NATO-létesítmények Belgiumba való átköltöztetése ellen. A charleroi-i nagy villamossági konszern 10 000 munkása nevében tiltakoznak a szakszervezeti küldöttségek [...] Már a csütörtöki pártülésen (Belga Szocialista Párt) Henri Rolin volt államminiszter leleplezte a NATO-terveket. Mint mondotta, helyesebb a háborús kockázatok helyett a Kelettel való együttműködést vállalni."

 01-namur-300605_1_jpg.jpg

Namuri harangtorony. Majdnem ide költözött a NATO. (Forrás: Wikipedia)

De nem csak a belga béketábor tüntetett, hanem a francia munkások, katonák és irodai dolgozók is, akik nem akarták, hogy állásaik elvesszenek a támaszpontok bezárása nyomán. A párizsi forgalmat is megbénító tüntetésük a British Pathé felvételén itt tekinthető meg.

A NATO először a belga Namur városának harangtornyát környékezte meg, de azt tanulmányozva hamar rájöttek, hogy nem lenne funkcionális. A belga kormány végül maga ajánlott fel területeket, egy Casteau nevű tábort Mons mellett, valamint Harent, a régi brüsszeli repülőteret. 1966 szeptemberére megszületett a megállapodás, hogy a Hollandia ad helyt az amerikai légi parancsnokságnak (AFCENT), az EUCOM az NSZK-ba költözik Stuttgart közelbe, a SHAPE (Supreme Headquarters Allied Powers Europe) pedig Belgiumba. A költözést gyorsan és zökkenőmentesen kellett lebonyolítani. A NATO főparancsnoksága, a SHAPE a Párizs közelében fekvő Rocquencourt-ból (kitűnő légi felvétel 1951-ből a parancsnokságról a CVCE-n) kellett, hogy elköltözzön a rövid töprengés után a belga kormány által felajánlott Le Mons-ba, Brüsszel közelébe. Az 1966. március 10-i memorandum értelmében az amerikai csapatok és az EUCOM 1967. április 1-ig, a SHAPE valamivel tovább maradhatott.
terkep_1.png

Térképen Rocquencourt (A) és Mons (B) távolsága, ami egyébként 239 kilométer. (Forrás: ViaMichelin.Com)

Elképesztő számok jellemezték a nagy költözést. Ahogy a Die Zeit 1967. április 8-i száma összefoglalta:

"A katonai történet egyik legköltségesebb költözködés költségeivel jár ez... A franciaországi beruházás értéke... több mint 4 milliárd DM... többek között 35 000 katona, 46 repülőtér, 9 kikötő, 3 földalatti parancsnoki központ... számtalan távbeszélő berendezés, ellátmányi raktár... A NATO átköltözött Brüsszelbe... A francia légi flotta visszavonul Németországból... De Gaulle háború esetén dönt a szövetségi hűség vagy semlegesség felől..."

(Forrás: Fischer Ferenc: A kétpólusú világ, 1945–1989. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, [2005] 2014. 248)

A számok mögé nézve azonban még érdekesebb dolgok tárulnak a szemünk elé. A British Pathé felvételein látható a záró ceremónia, amikor levonják a NATO zászlaját Rocquencourt-ban, egy másik felvétel elején pedig maga a költözési folyamat is nyomon követhető.

Érdekes adalékokkal szolgál az akkoriban a NATO sajtóosztályán dolgozó François Le Blévennec a költözésről. Elmesél például egy balesetveszélyes és nagyon is rejtélyes esetet:

"A Párizsból Brüsszelbe költözés, ami sok költöztető cégnek hozott óriási vagyont, végül is nagyobb zökkenők nélkül haladt. Attól eltekintve, hogy eldőlt egy daru, amit csak azért hoztak Németországból, hogy beemeljék vele a nagy török freskót, ami most a bejárat fölött található. A személyzetet persze kiürítették ehhez a veszélyes akcióhoz. A Place Dauphine-ról kiválóan látták, ahogy a darukar meginog, a kezelő hanyatt-homlok menekül, szerencsésen megmentve az életét, a daru pedig a földre zuhan a téren. Megoldatlan rejtély, hogy az eldőlő daruról készült egyetlen képet hogyan készítette a kommunista L'Humanité napilap fotósa az egyik közeli épület tetejéről. Senki sem tudja, hogy került oda engedély nélkül, és anélkül, hogy észrevették volna." 

hideg.png

Baby, odakinn hideg van – szól az 1968-as karikatúra. A bezárt ajtó mögött a hidegháború van, De Gaulle tábornok pedig hiába tartja kezében a grandeur-t, a dicsőséget. (Forrás: McCord Museum)

Blévennec azonban nemcsak magáról a költözésről, de a közhangulatról is módszeresen beszámol:

"A főtitkár egyik nagy problémája volt, hogy a nemzetközi személyzet körében eléggé elterjedt volt a mérsékelt lelkesedés a Brüsszelbe költözéssel kapcsolatban. A személyzet kevesebb mint felének volt pozitív benyomása. Néhányuk, főleg a franciák, de más nemzetiségűek is, jól beilleszkedtek már a francia társadalomba, és ingatlanba is fektettek. A gyerekeiket a francia oktatáási rendszerben taníttatták, és az ő szemükben semmi előnnyel nem járt a költözés. Néhányaknak a fizetéssel volt gondjuk, hiszen a belgákéi sokkal alacsonyabbak voltak a franciákéinál. Megint másoknak, főleg a brit titkárnők és gépírónők nagy csoportjának, akik egy az egyben utálták a költözést, a legjobb dolog a NATO-ban az volt, hogy Párizsban élhettek. Nem akartak Brüsszelbe menni, főleg nem kevesebb pénzt keresni, mikor Párizsban könnyen találtak maguknak jól fizető munkát abban a hatalmas gazdasági fellendülésben és teljes foglalkoztatásban. Az ő problémájukra megoldás volt, hogy bevezették a titkárnői juttatásokat."

lanyok.png

Párizs a divat fővárosa volt a hatvanas években is. (Forrás: Pinterest)

Blévennec fiatal férfiként nem annyira a divat vonzotta, és ezért mind a költözést, mind Brüsszelt kalandként fogta fel.

"Ami engem illet, Brüsszel egzotikus hangulata vonzott. Egy jól gondolkodó párizsi számára a hatvanas években Brüsszel valahol félúton volt az Északi Sark felé, vagyis számomra kalandot jelentett. A belga főváros nem volt az a kozmopolita, multikulturális város, mint amilyenné vált. Párizshoz hasonlítva volt benne valami »vidékies báj«."

videkies.png

Vidékies báj. Brüsszel 1965-ben, előtérben egy Mazda Luce-szal. (Forrás: CurbsideClassic) 

Kellett is a kalandok igenlése, hiszen nemcsak magának kellett összeszerelnie a bútorokat, amiken később dolgozott, de amíg nem voltak zárak, sok mindennek lába kélt, amire nem vigyáztak – mint ahogy egy átlagos költözésnél is, napjainkban.

"A nappal Párizsból áthozott felszerelés java része eltűnt éjszaka, mert a legtöbb ajtón még nem volt zár. A frissen érkezettek számára a szabványműveleti előírás nagyon is egyszerű volt: csináld magad! Szóval, hogy felgyorsuljon a berendezkedés, mint egy IKEA-vásárló, felszerelkeztem egy csavarhúzóval és franciakulccsal, és néhány nap alatt nekem kellett összeállítanom az irodámban lévő fémpolcozatot."

A költözés tehát végül sikeres volt, ha voltak is még döccenők. Mindenesetre villámgyorsan, a franciák által elvártnál előbb elköltöztek az amerikai és a NATO-csapatok. A keleti blokk országaiban mindezt gyakran a NATO általános válságának, a szövetség repedezésének és hamarosan bekövetkező felbomlásának tudták be, de nem volt igazuk: a NATO olyan válaszokat talált, amivel erősebb lett a szövetség. Oly sok kelet-európai sajtótermék mellett a Népszava korabeli karikatúrája hiába próbálta egyszerre pengetni a nacionalista és a szocialista húrokat:

nepszava.png 

Népszava szöveges karikatúrája. Vagy mi. 1967. április 14.

Amerikai diplomaták feljegyezték azt is, hogy már 1968-ban ugyanolyan intenzív és baráti volt a francia–NATO viszony, mint 1966 előtt, az Ötödik Köztársaság pedig továbbra is fontos eleme maradt a nyugati szövetségi rendszernek, egyáltalán nem igazolva a Moszkvában táplált reményeket. A hidegháború lezárása után a franciák elkezdték a reintegrációt, és 2009-től kezdve ismét teljes jogú tagjai a NATO katonai és politikai szervezetének.

 

Felhasznált irodalom

Népszava, 1966. június 8

Népszava, 1966. június 12.

Népszava, 1967. április 14.

Bozo, Frédéric: France, „Gaulleism”, and the Cold War. The Cambridge History of the Cold War II., Crises and Détente. Cambridge University Press, Cambridge, 2010.

Fischer Ferenc: A kétpólusú világ, 1945–1989. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, [2005] 2014.

France has de Gaulle to Withdraw from NATO. Association for Diplomatic Studies and Training.

Lacouture, Jean: De Gaulle, the Ruler, 1945–1970. Harvill, 1991.

Le Blévennec, François: The Big Move. Nato Review.

Nuenlist, Christian – Locher, Anna – Garret, Martin: Globalizing De Gaulle. Intrnational Perspectives on French Foreign Policies, 1958–1969. Lexington Books, New York, 2010.

1966–1967: SHAPE Finds a New Home. SHAPE History Corner.