Szerző: Kanyó Ferenc

Cillei Borbáláról nem ápol jó emléket az utókor. Nemcsak azért, mert annak a családnak a sarja, amelyről a régi honi történetírás és a szépirodalom is leginkább azt jegyzi meg, hogy idegenként a Hunyadiak ellenségei voltak, és alulmaradtak a hatalomért folyó harcban, hanem azért is, mert a középkori magyar királynék között csaknem egyedülálló módon házasságtörési ügybe keveredett. Férje, a rendszeresen félrelépő Zsigmond, csak nagyon soká bocsátotta meg feleségének ezt az esetet.

A már idősödő Zsigmond

Királyok és királynék görbe úton

A középkori Magyarország nem lógott ki a korabeli Európából, és ez vonatkozott a király és a királyné személye körüli gálánsabb és kevésbé gálánsabb kalandokra is. A magyar királyok, amennyiben úgy vélték, erkölcsi gátlásaikat félretéve különösebb fenntartás nélkül bújtak ágyba azzal, akivel akartak. A nyugat-európai viszonyoktól eltérően azonban Magyarországon a félrelépés végeredményeként megszülető fattyú gyermekekről a hallgatás volt a bevett szokás. Sem az elbeszélő források, sem pedig az oklevelek nem bővelkednek a nemesi születésű törvénytelen gyermekek említésében, és ugyanez vonatkozik a magyar uralkodókra is. Ennek az oka vélhetően az volt, hogy Nyugat-Európával szemben Magyarországon a középkor folyamán az volt a jellemző, hogy a családi vagyont az örökösök között felosztották, az esetleges törvénytelen gyermekek pedig csak komplikációt jelentettek ennél a jogi aktusnál. Ebből következik, hogy az oklevelekből sokkal kevesebb törvénytelen gyermekre van adatunk, mint a Lajtától nyugatra.

Mindez hatással volt a királyokra is, a törvénytelen gyermekek, és a szüleik, nem kerültek be a krónikákba vagy az oklevelekbe. Ebből következően igen kevés magyar királyról tudjuk, hogy félrelépett volna. I. Andrásnak volt egy törvénytelen gyermeke, ám születésének pontos idejét nem tudjuk, ezért nem kizárt, hogy a király házassága előtt látta meg a napvilágot. IV. (Kun) Lászlónak három szeretőjét is ismerjük a forrásokból, mert a kortárs egyháziak rendszeresen felhánytorgatták a királynak, hogy a feleségével nem él házaséletet, ellenben kun szeretőit, Éduát, Köpcsecset és Mandulát annál gyakrabban látogatta. I. Károly magyar királynak törvénytelen gyermeke is született a Csepel-szigeten elszállásolt szeretőjétől. Kálmán utóbb győri püspökké emelkedett. Zsigmond európai körútjai során előszeretettel választott átmeneti partnereket a helyi lányok és asszonyok közül, e tekintetben híre ment az egész kontinensen. Kubinyi András szerint Hunyadi János sem ódzkodott a félrelépéstől, és könnyen lehet, hogy Szapolyai Imre a féltestvére volt Mátyásnak. Maga Mátyás király is tartott szeretőt, a legismertebb Barbara Edelpöck, Corvin János anyja volt. A kora újkor hajnalán már más volt a helyzet, így II. Lajost Wass Angelita, édesanyjának egy komornája avatta be a szexuális örömökbe, amelynek egy törvénytelen gyermek lett az eredménye. A mohácsi csata után a királyi udvar kegydíjat folyósított a kapcsolatból született Wass Jánosnak.

Cillei Borbála bevonulása a konstanzi zsinatra. A kép bal szélén látható koronás alak a lánya, Luxemburgi Erzsébet, aki azonban ekkor még csak gyermekkorú volt

Míg a királyok alkalomadtán félreléphettek, addig a királynék számára természetesen ez szigorúan tilos volt, lévén az ő legfontosabb feladatuk a törvényes örökös megszülése volt. Bármilyen szerető, aki képbe került, veszélyeztette a leendő trónörökös törvényességét, ezért a királyné erényére nagyon is vigyáztak. A házasságtörő királynék súlyos büntetésre számíthattak, így vagyonelkobzásra, rosszabb esetben pedig halálra. Magyarországon nem volt példa nélkül való a királynék házasságtörése, ám kivégzésre egyetlen alkalommal sem került sor. Az első dokumentált eset Eufémiáé, Könyves Kálmán feleségéé, akit a férje terhesen zavart vissza Kijevbe, és az ott megszületett fiút, Boriszt, sosem ismerte el a magáénak. II. András is egy házasságtörő asszony férjének mondhatta magát, bár erről ő maga már aligha értesült. Harmadik feleségét, Estei Beatrixot 1234-ben vette el. Az idős király egy év múlva meghalt, az ifjú özvegy pedig bejelentette, hogy gyermeket vár tőle. IV. Béla és a testvére, Kálmán herceg azonban úgy vélték, hogy a születendő gyermeknek nem II. András az apja, hanem Apod fia Dénes, aki a nádori tisztséget is betöltötte András uralkodása alatt. Béla azonban börtönbe vetette, majd megvakíttatta, Estei Beatrixnak pedig csak a király temetésére igyekvő német követség segítségével sikerült megszöknie. Azt már nem érhette meg, hogy végül az ő unokája lett az a III. András, akit az utolsó Árpád-házi királyként tartunk számon.

A sors furcsa fintora, hogy bármennyire is óvták a magyar királynékat a potenciális szeretőiktől, 1326, vagyis I. (Nagy) Lajos születése után 180 évet kellett arra várni, hogy egy királyné még a férje életében fiúörököst adjon az országnak. Erre az időszakra esik az a házasságtörési ügy, amely a Cillei családból származó Borbálához kötődik.

A rossz emlékű Cillei família

A Cillei család a legkorábbi időkben nem a névadó Celje, hanem Žovnek várát birtokolta. Politikájukban következetesen ügyeltek a család gyarapodására, és jól választották meg a szövetségeseiket. A morvamezei csatában Rudolf mellett harcoltak II. Ottokár ellen, majd 1308-ban egy váratlan húzással a Habsburgoknak adták a birtokaikat, amelyeket azonban hűbérbirtokként azonnal vissza is kaptak. 1322-ben örökölték meg Celje várát, és ettől kezdve ez lett a család névadó birtoka. Cillei Frigyest IV. Bajor Lajos császár 1341-ben grófi címre emelte, ami elfordulást jelentett a Habsburgoktól, akik átmenetileg arra is rá tudták venni IV. (Luxemburgi) Vencelt, hogy vonja vissza a grófi adományt.

Cillei Borbála, mint Vénusz, a Bellifortis című mű ábrázolásán

A mai Szlovénia területén szerzett nagyjából húsz várukkal már rendkívül komoly erőt képviseltek. Magyarországi felemelkedésük első jele, hogy Nagy Lajost a nápolyi hadjárata alkalmából elkísérték Záráig, majd IV. (Luxemburgi) Károlyt a római koronázására. 1380-ban Cillei Vilmos már feleségül vehette Piast Annát, III. Kázmér lengyel király lányát, ami elsőrangú királyi rokonságot jelentett számukra. A házasságot Nagy Lajos is pártolta. Az ő fia, Cillei Hermann szintén királyi rokont, Kotromanic Katalint, a bosnyák uralkodó nővérét vette el, ezzel pedig a magyar uralkodó feleségének is a rokonává lett.

1396-ban a nikápolyi csatában Cillei II. Hermann megmentette Zsigmond király életét, és ezzel az uralkodó lekötelezettjévé vált. Hermann részt vett Zsigmond Lackfiakkal történt leszámolásában is. Mindezekért jutalmul Varasd várát, és a zagorjei grófi címet kapták, és számos horvátországi birtokot. Ezzel a család jelentős tényezővé vált Magyarországon is. Cillei Hermann 1406-tól szlavón bán, vagyis az egyik legfontosabb magyarországi bárói cím birtokosa volt.

A Cilleiek székhelyének, Celje várának udvara manapság

Cillei azok között a bárók között volt, akik 1401-ben elfogták Zsigmondot, miután elégedetlenek voltak az uralmával. Kiszabadulásáért cserébe a magyar király felbontotta a meglévő eljegyzését, és a megegyezés megpecsételéseként eljegyezte Cillei Borbálát. Egy évvel később, 1402-ben, Cillei Anna, Borbála másodfokú unokatestvére, lengyel királyné lett, miután II. Ulászló, lengyel királyhoz ment feleségül.

A família további életét itt nem tárgyaljuk, de a legfőbb ellenfeleik a német-római birodalomban a Habsburgok számítottak a legnagyobb ellenfeleiknek, míg Zsigmond értelemszerűen a szövetségesük volt. Magyarországon hasonló volt a helyzet, a Garaiakkal házassági kapcsolat kötötte össze a Cilleieket, a Zsigmond uralkodása végén felemelkedő

A házasságtörés és a büntetés

Borbála az eljegyzéskor kilenc éves volt, az 1405-ben megkötött házasságuk idején pedig tizenhárom. Zsigmond huszonnégy évvel volt idősebb a feleségénél. Kapcsolatuk elején a királyi és királynéi itineráriumból az olvasható ki, hogy együtt mozogtak, vagyis egy átlagos uralkodói pár benyomását keltették. Borbála 1414-ben elkísérte Zsigmondot a konstanzi zsinatra, ám onnan a királyné hazatért Magyarországra. Míg a férje az otthonától távol próbálta megoldani az egyház gondjait, és nem mellesleg nem szűkölködött gáláns kalandokban, Borbála belefolyt az ország kormányzásába is, amivel eredetileg Garai Miklós nádor és Kanizsai János esztergomi érsek volt megbízva, utóbbi azonban 1418-ban meghalt.

A rákövetkező évben tért haza Zsigmond Konstanzból, amiről Eberhard Windecke az alábbiakat írta:

„Tudnod kell, hogy az Úr 1419. évében, midőn Zsigmond király a német tartományokból és a zsinatról Magyarországra visszatért, hitveséről, Borbáláról igen goromba rágalom jutott a fülébe. Ennek köszönhetően Őfelsége olyan ellenséges érzelmekre gerjedt iránta, hogy az asszonyt sem látni, sem hallani nem akarta. Ezért amint a felséges úr Buda felé közeledett, a királynénak el kellett hagynia a várost, és az Alföldön a jászok és kunok területén át Váradra mennie. Úgy fél évet tölthetett itt, de a királyné, lánya és szolgálói is olyan nyomorúságosan éltek, hogy mindannyiukon betegség lett úrrá. Gyakran előfordult az is, hogy sem kenyér, sem bor nem került az asztalukra addig, amíg nem fizették meg az árát. Mindig ugyanabban az öltözetben kellett járniuk és aludniuk, tetvesek és piszkosak lettek mindannyian. Háromnegyed év is eltelhetett, mire Őfelsége hajlandó volt Váradra menni. Mindez akkor történt, amikor a római király Sandecbe vonult, hogy ott találkozzon a lengyel uralkodóval, és egyezségre lépjen vele.

Miközben pedig a király távol volt, azt üzente feleségének, hogy térjen vissza Budára, mivel ő maga Váradra készül, és a királynét továbbra sem akarja látni és hallani. Így a felséges asszonyt Budára kísérték, Őfelsége pedig megérkezett Váradra. Ekkor kereste fel a kegyelmes urat a török szultán követsége, hogy ötven évre szóló békét kössenek, majd amikor ezután a király újra Buda felé indult, a királynét visszaküldték Váradra, ő azonban ezúttal nem kívánt délnek menni, hanem inkább északnak. Így történt tehát, hogy a király és a királyné immáron másfél éve nem találkozott egymással, egészen addig, míg az uralkodó el nem indult Boroszlóba, amiről fentebb már írva vagyon.

Ekkor ugyanis György passaui püspök, Hohenlohe grófja, valamint Lajos öttingeni gróf, a király kancellárja és udvarmestere tárgyalni kezdtek, és kibékítették Őfelségét a felséges asszonnyal. Így Szakolcán, szent karácsony estéjén, a fentnevezett évben újra találkoztak. A királyné térdre ereszkedett Őfelsége előtt, kérte kegyelmét, hogy bocsásson meg neki arra az esetre, ha ellene bármit is elkövetett volna. Zsigmond király azonban nem kívánta meghallgatni hitvesének szavait, amint azonban lánya, Erzsébet hercegnő, aki később, mint azt korábban említettem, Albert osztrák herceg hitvese lett, odament hozzá, s mivel a lányát őfelsége különösen szerette, engedett a kérésének, és megbocsátott a királynénak arra az esetre, ha valamit elkövetett volna ellene. Az éjszakát pedig együtt hálták el, viszályuk tehát elcsitult.”  (Skorka Renáta fordítása)

Hogy kik lehettek azok, akikkel Borbálát hírbe keverték, arról csak sejtésünk lehet. Az egyik jelölt Johannes von Wallenrode, rigai érsek volt, aki a Német Lovagrend képviseletében járt Magyarországon. A másik gyanúsított I. Frigyes, brandenburgi őrgróf volt, akiről Windecke egy későbbi passzusában emlékezik meg.

„Az 1419. év húshagyókeddjén, amidőn Zsigmond király Magyarországra vonult, Lajos, Ingolstadt hercege, átkokat szórva a brandenburgi őrgrófra, hadat üzent neki. Az őrgróf azonban a hercegben nem talált méltó ellenfelet, mivel – ahogy mondotta – az már két alkalommal is esküszegőnek bizonyult. Így történt, hogy mindketten felfegyverkeztek, összegyűjtötték haderejüket, hogy magukat férfiasan megvédhessék. Kettejük viszálya még arra az időre ment vissza, amikor Zsigmond királynak pénzre volt szüksége a Katalóniába vonuláshoz. Lajos herceg pedig tizenhétezer aranyat ígért neki kölcsönbe, ennek azonban akkor csak egy részét bocsátotta Őfelsége rendelkezésére. Amikor a király visszatért útjáról, nem szólt semmit, a herceg pedig arra gondolt, hogy amit Őfelségének valamikor kölcsönadott, azt a királynétól kell visszakövetelnie, ahogy erről Őfelsége abban a levélben is biztosította őt, amit a pénzért cserébe adott. Most, amikor Őfelsége visszaérkezett, újabb levelet nyújtott át Lajosnak, aki azonban még mindig nem mutatott hajlandóságot, hogy a teljes összeget átadja Őfelsége követeinek, pedig a döntés úgy szólt, hogy kifizeti a király időközben keletkezett adósságait. A király pedig úgy rendelte, hogy a brandenburgi őrgróf kezeskedjen a pénz visszafizetéséért. Az őrgróf pedig mindezt el is vállalta, hogy a királynét szolgálja és tetszését elnyerje, amelyből később igen nagy hátránya lett, hiszen hírbe keverték a felséges asszonnyal.” (Skorka Renáta fordítása)

A házasságtörés tényleges megtörténtét ma már nehéz ellenőrizni. Cillei Borbálát Zsigmond az első feleségének, Máriának a nyughelye közelébe, Váradra száműzte, a királyné udvartartását elcsapta, és a birtokait elkobozta. Egyáltalán nem kizárt, hogy a hírbe kevert Borbálát nem a pletykák, hanem a kormányzásba történő beleszólása, vagy a birtokai miatt száműzte.

Borbála királyné misét hallgat

Bármi is volt Zsigmond oka a haragra, csaknem egy évig magától távol, száműzetésben és szegénységben tartotta nemcsak Borbálát, hanem a lányát, Erzsébetet is. Nagyjából egy év múlva megtörtént a kibékülés, ám Borbála nem kapta vissza a birtokait, erre csak 1427. február 1-én került sor. Az 1419-es esetet követően Borbála tartózkodási helyéről okleveles adatunk 1420-ból nincs, de 1421-ben Morvaországba ugyan nem kíséri el Zsigmondot, de ugyanennek az évnek a nyarán már Pozsonyban együtt vannak, majd a következő évben egy rövid időszakban szintén együtt mutathatóak ki. Ezek az évek, egészen a már említett 1427-es birtok visszaadásig némi távolságtartást tükröznek, azt követően viszont ismét ott láthatjuk Borbálát Zsigmond oldalán.

Borbála utolsó évei

Zsigmond alighanem soha többet nem bízott teljesen a feleségében. Borbála hatékonyan és eredményesen igazgatta a királynéi uradalmát, és rendszeresen kölcsönzött pénzt a saját férjének. A trónutódlásról azonban más elképzelései voltak. A csehek egy része ugyanis úgy gondolta, hogy ne Albert kövesse a trónon Zsigmondot, hanem III. Ulászló, lengyel király, aki kiskorú volt még (később I. Ulászló néven Magyarország királya), és ezt a tervet Borbála is támogatta. Amikor Zsigmond erről értesült, 1437-ben őrizetbe vette a feleségét, és Pozsony várába záratta. A magyar uralkodó négy nappal később halt meg.

Borbálát a veje, Albert, nem látta szívesen sem Magyarországon, sem Csehországban, és le is mondatta minden vagyonáról. Az egykori császárné Lengyelországban keresett menedéket, ahol szívesen fogadták. Két évvel később, miután Albert meghalt, kibékült Erzsébettel, minden magyarországi jogáról lemondott, és visszavonult a politikai élettől. A Habsburg-udvarban nem volt népszerű, mivel alkímiával foglalkozott, eretneknek és hitehagyottnak tartották. A csehországi Mělník várában halt meg 1451-ben, pestis következtében. Érdekesség, hogy a mohácsi csatáig uralkodó magyar királyok V. Lászlótól kezdve valamennyien az ő leszármazottai voltak, kivéve természetesen Hunyadi Mátyást.

Felhasznált irodalom:

Engel Pál - C. Tóth Norbert: Itineraria regum et reginarum Hungariae (1382-1438). Királyok és királynék itineráriumai (1382-1438). Budapest, 2005.

Kubinyi András: Törvénytelen gyermekek a magyar középkorban. História, 21. (1999) 7. 20-22.

Pálosfalvi Tamás: Borbála és a Cilleiek. História, 28. (2006) 2. 6-7.

Pálosfalvi Tamás: Cilleiek és Tallóciak: küzdelem Szlavóniáért (1440–1448). Századok, 134. (2000) 45–98.

Eberhard Windecke emlékirata Zsigmond királyról és koráról. Fordította, sajtó alá rendezte és a bevezető tanulmányt írta Skorka Renáta. Budapest, 2008. MTA Történelemtudományi Intézete.

Skorka Renáta: Zsigmond kalandos életű krónikása. História, 28. (2006) 2. 9–11.