Horthy, mint köztudott, 1919. november 16-án vonult be Budapestre. A fehér lován feszítő fővezér fényképe azóta sem maradhat ki a vele, a korszakkal vagy Budapesttel foglalkozó monográfiákból. Épeszű hadvezér módjára persze ő is egy felderítőt küldött előre, hogy körbeszimatoljon. Az előőrs két nappal korábban érkezett a fővárosba. Ki volt a vezetője, mi fordította őt később szembe Horthyval és milyen szerepet játszott IV. Károly visszatérési kísérleteiben?

IV. Károly Győrben a puccskísérlet alatt

„Csupán hűséges szolgája az ő urának” – olvashatjuk egy 1962 novemberében, Bécsben kelt gyászjelentésben (az idézet Grillparzer Bánk bánról írt színdarabjára utal, ami nálunk ezen a címen futott). A hűséges szolgát báró Lehár Antal vezérőrnagynak hívták és 1876. február 21-én született Sopronban. A zeneszerző öccse egy másik műfajban alkotott maradandót: hivatásos katona volt a közös hadseregben. A Nagy Háború elején a 13. pozsonyi honvéd népfelkelő gyalogezred parancsnoka volt az orosz fronton.  A háború alatt megkapta a Mária Terézia-rend (a Monarchia legmagasabb katonai kitüntetése) lovagkeresztjét és az ezzel járó bárói címet és a tiszti arany vitézségi érmet, utóbbit már az új királytól – ez a „duplázás” a közös hadseregben csak neki sikerült. A háborút az olasz fronton fejezte be a 106. közös gyalogezred parancsnokaként (a piavei harcok emlékére komponálta a bátyja azt az indulót, ami még említésre kerül a későbbiekben).

Báró Lehár Antal ezredes. Sport und Salon, 1918. Augusztus 25,  5. o.

A Tanácsköztársaság idejét nem Szegeden, a Nemzeti Hadseregben bekkelte ki, hanem Bécsben, ahol egy másik társaság, az Antibolsevista Comité szervezkedett. Bánffy Miklós az emlékirataiban számol be arról, hogy az „antibolsevisták” kirabolták a bécsi magyar nagykövetséget, az így szerzett pénzből pedig egy diverzáns alakulatot dobtak át a határon Királyhidánál. A tervük az volt, hogy kormányt alakítanak, fellázítják a Dunántúlt, aztán majd csak lesz valahogy. A vállalkozás csapnivalóan volt megszervezve (se a fegyvereket, se a résztvevőket nem bírták összegyűjteni) és azt a Vörös Őrség némi lövöldözés után visszaverte. A szervezést újra kellett kezdeni, Lehár ezredes ezért az összeomlás után emigrált tisztekből és Magyarországról menekült legénységből (a nagykövetségről ellopott pénzen) felállított egy kb. 350 fős zászlóaljat. Az alakulat 1919. augusztus 5-én lépte át a határt. Lehár terve az volt, hogy befészkeli magát a Nyugat-Dunántúlra és mindent megtesz IV. Károly visszatérésének előkészítéséért (az nyilvánvaló volt, hogy a köztársaság nem maradhat fent). Ezt le is papírozta, a Friedrich-kormány ugyanis a Lehárékkal együtt érkezett gróf Sigray Antalt nevezte ki nyugat-magyarországi kormánybiztosnak. Friedrichnek azonban versenytársa akadt Horthy személyében, aki jobban „feküdt” az antantnál, hadsereg állt mögötte, illetve idehaza is viszonylag ismert volt az otrantói győzelem miatt (ebből a szempontból lényegtelen, mi történt valójában Otrantónál, a propagandaérték a fontos). Ezekre alapozva alkotta meg róla a korabeli propaganda azt a képet, ami az itthoni közvéleményt is az ő oldalára állította. Lehár is besorolt mögé, mert úgy látta, ő az, aki átmenetileg kormányozhatja az országot, amíg a király vissza nem tér. Horthy még arra is hajlandó volt, hogy a budapesti bevonulás előtt Lehárt küldje felderíteni. Ez volt az ezredes nagy pillanata.

„Életem egyik szerencsés napja. Korán útra kelünk egy menetoszlop autóval. Tétényben az első diadalkapu, szívélyes fogadtatás a hatóságok, különböző küldöttségek, a pap, az asszonyok és a gyerekek részvételével. Sok virág és szalagok. [..] Budafokon újra megállítanak bennünket. Virágok, beszédek. Mindenütt örömteli fogadtatás. Amíg a Gellért szállóhoz érkezünk, autómat szó szerint a pereméig virággal töltötték meg. [..] Ima és himnusz után mindegyik menetoszlop egyszerre lendül mozgásba. Fő hadoszlopom, a 106-os zászlóalj egyik százada élén állok (ez a vasi ezred azon zászlóalja, amelyre átruháztam a régi 106-os ezredem tradícióját). A „Lehár báró indulóval” vonulunk be a városba [ezt komponálta a bátyja Piave után]. Leírhatatlan ujjongás és lelkesedés.”

Ez volt a csúcspont a Horthyhoz való viszonyában is, később ugyanis rá kellett ébrednie, hogy a fővezér nem kedveli őt, talán féltékenységből. A 16-ai bevonulásról ugyanis (ahol ő is ott volt) állítása szerint kicenzúrázták, se a korabeli filmen, se az újságokban nem szerepel. Horthy az ő alakulatához csapta a Prónay-különítményt, vagyis minden, amit Prónayék csináltak, úgy csapódott le a közvéleményben, mint a „szombathelyiek” műve. Végezetül pedig elküldte Lehárt a Tiszántúl „felszabadítására” (a Nemzeti Hadseregből az ő alakulatai keltek át először a Tiszán, 1920 februárjának végén), amikor pedig ez megvolt, utánament, és itt is ellopta a show-t. Ennél is megrázóbb volt az a felismerés Lehár számára, hogy Horthy nemcsak őt nem kedveli, hanem a király visszatérését sem várja annyira. A debreceni bevonulást például a trónfosztás évfordulójára időzítette. 1920. április 11-én (az áprilisi törvények évfordulóján, ami a Monarchia idején nemzeti ünnep volt március 15. helyett) a Nemzeti Hadseregnek fel kellett esküdnie – csakhogy nem a királyra, hanem a kormányzóra! Persze korábban is akadt példa arra, hogy az uralkodó és a hadsereg főparancsnoka nem ugyanaz a személy. Ferenc József 1914 júliusában az unokaöccsét, Frigyes főherceget helyezte erre a posztra, mert ő maga fizikailag már nem volt alkalmas, hogy a tisztséggel járó protokolláris és egyéb teendőket ellássa. Amikor IV. Károly került a trónra, visszaállt a háború előtti helyzet. Károly fizikailag alkalmas volt arra, hogy elvezesse a hadsereget, ezért Lehárban gyanút keltett, mi szükség van az eskütételre. Végül megmagyarázták neki, hogy Horthy csak Főhadúr lesz, nem pedig Legfelsőbb Hadúr, és egyébként is az egészre csak azért van szükség, hogy „a kormányzó a csapatokat Őfelsége érdekében szorosabban vegye kézbe.” Öt hónappal később a hadügyminiszter rendeletben szögezte le, hogy „az eskü jogérvényes és feltétlenül kötelező. Aki tehát azt az esküt letette és az 1920. évi I. törvénycikk értelmében a békekötés utáni alkotmányos úton bekövetkező megoldást be nem várva IV. Károly király [...] érdekében agitál, toboroz vagy ily célú tevékenységet fejt ki, a legszigorúbb eljárásra számíthat. [..] minden egyéb kísérlet [ami ellentmond az I. törvénycikknek] tehát puccs – lázadás – a nemzet ellen, és ellentétben áll a Főméltóságú Kormányzó Úrnak tett esküvel.”[1] Csakhogy az „alkotmányos megoldás” egyre késett. Horthy még 1920 novemberében is csak távoli eshetőségként utalt erre, amikor Lehárral beszélt.

„Azzal kezdte, hogy hangsúlyozta legitimista mivoltát [..] hivatalát minél előbb, annál szívesebben átadná Károly királynak [..] azonban visszatérését korainak tartja. A franciák, az angolok és az olaszok határozottan ellene vannak. A jugoszlávok és a csehek azonnal bevonulnának.”

Az 1920. évi I. számú törvény a királyi hatalom gyakorlásának megszűnéséről. MNL OL

Egy idő után a király is rájött, hogy hiába vár, Horthy magától valószínűleg sose adja vissza a hatalmat, úgyhogy kényszeríteni kell.

„Őfelsége restaurációs kísérleteinek története Károly király mind jobban csökkenő bizalmát jelzi Horthy jóakarata iránt. Egyre kevésbé bízott abban, hogy Őfelsége számára [Horthy] szabaddá teszi az utat a trónhoz [..] alighogy [Horthy] hatalomra jutott, máris fenntartásokat fogalmazott meg [a restaurációval kapcsolatban]. A különbség felfogásunk között az volt, hogy én a törvényes állapot helyreállítását, azaz a király visszatérését [..] a magyar káoszból történő megmenekülésnek tekintettem, addig Horthy és emberei egyáltalán nem gondoltak arra, hogy a könnyen megszerzett hatalmat kiengedjék a kezükből – még a jogszerű királynak sem.”

Ehhez persze támogatókra volt szüksége külföldön is meg Magyarországon is – egyszerre. Hiszen az uralma nem lesz szilárd, ha nem támogatják idehaza, viszont hiába is támogatják, ha közben diplomáciailag teljesen elszigetelődik. Kikre támaszkodhatott a terv végrehajtásában?

„Károly királynak és Zita királynénak akkoriban még sok híve volt az országban. Lojális maradt majdnem minden közös tiszt és sok valóban példaadóan ’hűséges’ honvédtiszt. Politikusok, katonák, polgárok és parasztok – a munkássággal ebben a periódusban sajnos egyáltalán nem számoltak, szabad préda volt – mindannyian a forradalmi irtózat benyomása alatt voltak. Habár a horthysta táborban teljes komolysággal beszéltek a tervről, hogy a hadsereg segítségével kell egy királyt választani a Duna jegén, mint 1458-ban, a lakosság zöme mindenekelőtt nyugalmat akart, és ez végül is nem tett lehetővé más további kísérletet, csak a visszatérést a régi, bevált viszonyokhoz.”

 IV. Károly levele Horthyhoz, 1920. május Az MNL online kiállítása Habsburg Ottóról

IV. Károly korábban kétszer is megpróbált visszatérni Magyarországra, de ezek a kísérletek még odaát meghiúsultak. A taktika mindkétszer hasonló volt: Őfelsége hamis útlevéllel bejut az országba, a további tervről Lehár nem tudott semmit. Valaki azonban mindkét alkalommal köpött Horthynak, ezért harmadjára (és negyedjére is) Károly senkinek sem beszélt a tervről, nehogy most is eljusson a hír Budapestre.

„Őfelsége Pranginsból egy spanyol útlevéllel, gyalog átment a francia határon. Aztán autóval Strassbourgig jutott. Xavier, Parma hercege három hálókocsijegyet váltott, amivel e három úr Bécsbe utazott. Ott megkeresték Erdődy Tamás grófot, aki ifjúkori játszótársa volt Károly királynak, és aztán Őfelsége a következő reggel Erdődy kíséretében, akinek birtoka (Vöröstorony) útba esett, autóval Neunkirchen, Zimmersdorf irányában Magyarországra, Szombathelyre érkezett. [..] Jelentkezem Őfelségénél, s ő azonnal a katonai helyzetre kérdez rá. Először visszakérdezek: Hogy viszonyul a külföld Őfelsége visszatéréséhez, van Őfelségének meghatározott biztosíték a kezében? Őfelsége így válaszol: Legyen nyugodt, a legmérvadóbb hely biztosított arról, hogy bár lármát csapnak majd, tiltakozni fognak, azonban külföldről semmi komolyabb fellépéstől nem kell tartani. – Hogy ki ez a hely, egyelőre nem mondhatom meg.”

Nemsokára megérkezett Teleki Pál miniszterelnök is, aki véletlenül a közelben tartózkodott (valódi véletlenről van szó, Károly visszatérése mindenkit váratlanul ért). A kormány és a törvényhozás egyébként is erősen képviseltette magát Őfelsége udvarában, Telekihez ugyanis néhány nappal később csatlakozott Gratz Gusztáv külügyminiszter és Rakovszky István házelnök is (Rakovszkyt már korábban is gyanúsnak találta Horthy, 1920 őszén azt mondta Lehárnak, a házelnök azért áll a király mellé, mert miniszterelnök akar lenni).

„Teleki a gyenge katonai helyzetet vázolta Őfelségének, kifejezte félelmét, hogy amennyiben a nagyantant felbátorítja a kisantantot, azok nekünk fognak esni. Aztán utalt a belpolitikai nehézségekre, amelyek azonban leküzdhetők [..] kifejezte véleményét, hogy Horthy átadná a kormányzást Őfelségének, ha a belső nehézségek leküzdhetők.”

A királynak és Lehárnak is ez volt a véleménye, vagyis az uralkodó elindult Budapestre, ahonnan Horthy hosszas tárgyalás után visszaküldte Szombathelyre.

„Őfelsége két és fél órán át tárgyalt négyszemközt Horthyval [..] A megbeszélés tartalmáról Őfelsége csak szűkszavú tájékoztatást adott. Megemlítette nekem azt a benyomását, hogy Horthy a politikusokat ürügyül használja fel, és azt is nyomatékosan mondta, hogy Horthy hangsúlyozta: a budapesti helyőrség megbízhatatlan, és a [király] személye elleni merényletek sem zárhatók ki.”

Azt, hogy mi hangzott el, csak a kormányzó emlékirataiból ismerjük, Károly ugyanis nem írta meg a saját verzióját.

„Kértem, adjon hitelt szavamnak, hogy mint a múltban, ugyanúgy a jelenben is változatlanul az uralkodóhoz letett eskümhöz és nem a jelenlegi állásomhoz ragaszkodom. „Felségednek azonban azt is figyelembe kell vennie – folytattam, hogy abban a pillanatban, mihelyt a hatalmat átadom, a szomszédos államok jól felfegyverzett hadseregei azonnal átlépik határunkat. Mi semmit sem állíthatunk velünk szembe.”

Az uralkodó most is előhuzakodott a „legmérvadóbb hellyel”, sőt meg is mondta, hogy Briand francia miniszterelnök a titkos pártfogó. Horthy szkeptikus volt ezzel kapcsolatban, a király nem tudta meggyőzni arról, hogy Briand tényleg ezt mondta (annál is inkább, mert ő is csak Sixtus herceg közvetítésével „beszélt” a francia kormányfővel) és komolyan is gondolta. A francia külügyminisztérium iratanyagában valóban nincs ilyesmi.[2] Ormos Mária elmélete szerint (amire nincs írott bizonyíték, igaz, az ellenkezőjére sincs) Briand azt mondhatta a közvetítőknek, támogatja Károly visszatérését a magyar trónra, ha a legitimisták garantálni tudják, hogy zökkenőmentesen megy az egész. Ellenállás esetén ugrik a támogatás. Horthy azt javasolta, Károly menjen vissza Szombathelyre, ő pedig Pestről utánajár, mi igaz a francia kapcsolatból.
Horthy emlékiratai szerint a király annyira nem haragudott emiatt, hogy megtette Otranto és Szeged hercegévé és kitüntette a Mária Terézia-rend nagykeresztjével, benne azonban volt annyi önmérséklet, hogy ezeket sohasem használta. Lehár tanúsága szerint a kitüntetést már csak azért sem, mert meg sem kapta. Hiába házalt ezzel a király elutazása után a rend nyilvántartásánál, az uralkodó, a rend nagymestere azt állította, „soha nem adományozta Horthynak”. Ez a stikli mindenesetre nem akadályozta meg Conradot, a rend kancellárját (a volt vezérkari főnököt) és Kövess tábornagyot, a rendi káptalan fejét abban, hogy Otrantóért és egy 1915-ös haditettéért odaítéljék neki a lovagkeresztet (tévedés kizárva, az erről szóló nyilatkozatot Horthy csatolta az emlékirataihoz).

Aristide Briand. Library of Congress, LC- B2-776-7.

A „nagyantant” (az antant mínusz az Egyesült Államok) már másnap (28-án) vizitált Horthynál. A franciák vehemensen tagadták a király állítását és mindhárom küldött ellenezte a Habsburg restaurációt. Csatlakozott hozzájuk a kisantant is. Horthy ezekkel az érvekkel próbálta megdolgozni a hazai közvélemény legitimista részét, IV. Károly kulcsembereit és magát a királyt. Lehár visszaemlékezései szerint a közvetíteni próbáló Teleki is azt sürgönyözte a kormányzónak Szombathelyről, hogy a király csak „külső nyomásra” hagyná el az országot (vagyis ha külpolitikai érvekkel győznék meg).

„Ettől a pillanattól [29-étől] kezdődik a mind jobban erősödő hivatkozás a kisantant intervenciójára. Eddig ugyanis Budapestről anarchiával, József főherceggel, polgárháborúval, a magyar korona árfolyamának esésével, trónfosztással a nemzetgyűlésben fenyegetőztek, abban az esetben is, ha Horthy lemond a kormányzóságról vagy főbelövi magát (egyáltalán nem gondolt komolyan erre). Ettől a pillanattól kezdve minden [belpolitikai] érvet ejtettek és napról napra erősödött a kisantant, sőt Ausztria beavatkozásának veszélye, amellyel szemben a magyar nemzeti hadsereget mind gyengébbnek, az ellenállásra képtelennek és a háborúra felkészületlenebbnek ábrázolták. [..] Károlyi Mihállyal, a Magyar [Nép]Köztársaság korábbi elnökével [is] fenyegetőztek, aki állítólag Pécsett tartózkodik. A jugoszláv hadsereg éppen előrenyomulásban van. Mögöttük megy Károlyi Linderrel [Linder Bélával], és ismét létrehozza a kommunizmust. Őfelsége tehát bűnös azért, ha Magyarországon másodszor is kitör a kommunizmus. Szeged mellett is jugoszláv ütegek vonulnak fel, és minden pillanatban megkezdődhet az ágyúzás.”

Károly hívei ekkor még úgy látták, nincs veszve minden. Gratz nem hitt a fenyegetésnek, Rakovszky pedig csak azt sajnálta, Lehárnak nincs tízezer embere, mert akkor nem kellene ennyit totojázniuk. A király összehívná a nemzetgyűlést, kormányt alakítana, és Budapest ellen vonulna. Lehár nem volt ennyire merész, de a kisantant beavatkozásától ő sem félt, amint arról a bécsi angol követ egyik távirata is beszámolt.

„Daily Chronicle angol tudósítója épp most hívott fel telefonon. Elmúlt éjszaka hagyta el Szombathely[e]t és tegnap hosszú beszélgetést folytatott Lehár tábornokkal [csak ezredessel]. Utóbbi azt mondta, szó sincs arról, hogy a volt uralkodó elhagyja az országot. Magyar hadsereg egységesen mellette áll, noha hűségesküt nem tett. A tábornok nem hiszi, hogy kisantant katonai akcióval való fenyegetését komolyan kell venni. Ők mindenképp figyelmen kívül hagyják.”[3]

Akiktől a királynak félnie kellett. Csehszlovák katonák Prágában 1918 novemberében. Imperial War Museum, Q 112716

Lehár ugyanis a többek közt Budapestről is érkező információk alapján úgy vélte, a kisantantra hivatkozás puszta blöff (nem arról volt meggyőződve, hogy vissza tudnánk verni egy támadást, hanem arról, hogy nem is lesz).

„Megmutattam neki [a külügyminiszternek] a ’helyzetértékeléseket’, amelyek kivonatok a vezérkarhoz naponta befutó hírszerzői jelentésekből. Ezeket a nyilvántartási iroda (Stojakovics ezredes) készíti és hitelesíti [belőle csináltak a németek miniszterelnököt 1944-ben]. Bizonyára megfelelnek a valós helyzetnek. Budapesten egészen elfelejtkeztek róla, és így a szokott napi szolgálati úton eredeti formájukban kerültek a kezembe.[..] A budapesti vezérkari főnök helyzetértékelései [Lehár saját értesüléseivel összhangban] nyomatékosan jelzik: eddig semmiféle, a szokottól eltérő intézkedések nem tapasztalhatók a kisantant részéről.”

Ezzel az álláspontjával azonban fokozatosan magára maradt. A király végül bedobta a törülközőt és visszatért Svájcba. Teleki és Gratz kimaradt a következő kormányból (Bethlen lett a miniszterelnök, a külügyminiszter pedig Bánffy Miklós), Lehár pedig beadta a leszerelési kérelmet. IV. Károly néhány hónappal később másodszor is akcióba lépett és „hű szolgája” ezúttal is támogatta, de ez már egy másik történet...

[1] Speidl 304. oldal

[2] Ormos 15. oldal

[3] Speidl 308. oldal. Karsai Elek forráskiadványára hivatkozik (Számjeltávirat valamennyi magyar királyi követségnek, Táncsics, Budapest, 1969), de sajnos a távirat dátumát nem közli.

Forrás

LEHÁR Antal: Egy katonatiszt emlékiratai, 1919-1921. História XV. (1993) évfolyam 11. szám


Felhasznált irodalom

BÁNFFY Miklós: Egy erdélyi gróf emlékiratai. Helikon, Budapest, 2013.

HORTHY Miklós: Emlékirataim. Európa - História, Budapest, 1990.

ORMOS Mária: Trón az ingoványon. Károly császár és király kísérletei egy birodalom megmentésére. Rubicon XV. (2004) évfolyam 10. szám.

SPEIDL Zoltán: A legitimista - szabad királyválasztó harc és a „nemzeti hadsereg” (1919-21). Hadtörténelmi Közlemények XVIII. (1971) évfolyam 2. szám 292-313. oldal

TURBUCZ Dávid: Horthy Miklós. Napvilág Kiadó, Budapest, 2011.