Régóta köztudott, hogy a katona (és a kollégista diák) mindig éhes, emiatt pedig minden alkalmat megragad arra, hogy táplálkozzon, vagy ételt szerezzen be és azt ínségesebb időkre tartalékolja. Az első nagyobb seregek megjelenése óta pedig külön gondot okoz a katonák élelmezése, főleg támadó hadjáratok esetén. A sorozott (tömeg)hadseregek megjelenése abból a szempontból is új elvárásokat jelentett, hogy egyrészt békeidőben is pótolni kellett a szolgálat miatt kiesettek termelését (erre szolgált például a sokáig létező aratási szabadság), másrészt pedig háború esetén biztosítani kellett a sokszor több száz kilométerre lévő katonatömegek ellátását.

Szovjet hadifoglyok lovat dolgoznak fel; eleinte a lovakat igyekeztek kímélni, csak a menthetetlen állatokat fogyasztották el (id. Konok Tamás/FORTEPAN)

Kisebb létszám esetén (főleg ha az ellenség olyan lovagias, hogy eltekint a felperzselt föld taktikától) helyszíni beszerzéssel (jobb esetben vásárlás, rosszabb esetben rekvirálás - az éhes és felfegyverzett embernek kevesen mernek ellentmondani) megoldható az élelmezés; Hadik András például főleg erre építette sikeres berlini portyájának ellátását, Napoleon viszont csúnyán belebukott (részben) abba, hogy közel hétszázezres hadseregét javarészt a hadműveleti területről akarta élelmezni. További évszázados probléma volt megfelelően tartósítható és ugyanakkor szállítható élelmiszerek létrehozása: a katonákat évszázadokig komplett nyájak és gulyák követték, amikre persze előszeretettel vadásztak az ellenség portyázói. A helyzet a 19. században, a konzervek és különféle tartós élelmiszerek (gondoljunk csak a karrierjét pulykatápszerként kezdő margarinra) majd a hűtőgépek feltalálásával változott meg, amin sokat dobott a vasúti szállítás, majd a gépesítés. 

Amikor a magyar 2. hadsereg 1942 tavaszán megindult a Don-kanyarba, hatalmas mennyiségű élelmiszer és alapanyag, valamint vágóállatok is a katonákkal tartott. Az egyes csapattestek (ezredig bezárólag) például saját kenyérsütő kemencével és hentesüzemmel is rendelkeztek, önálló konyhája (pl. gulyáságyú, hivatalos nevén mozgókonyha) pedig minden zászlóaljnak és egyes századoknak is volt. Fennakadást hivatalosan az okozhatott, ha a mögöttes területen állomásozó ellátó alakulatok valami miatt (előrenyomulás, visszavonulás stb.) nem tudták időben előrejuttatni az ellátmányt, vagy ha nem is volt mit előreküldeni. A honvédség tragikus gépesítettsége és elégtelen szállítókapacitása miatt főleg az előbbi volt gyakoribb. Ha minden rendben ment, a katonák háromszor kaptak enni, reggel hideg élelmet (kenyér, szalonna, sajt, lekvár), délben valami főtt ételt (főzelék, rizseshús, pásztortarhonya, pörkölt stb.), este pedig változott, hogy mit osztottak ki. Persze az első vonalakban nem mindig lehetett megoldani a szállítást, sok esetben naponta egyszer vitték csak ki az élelmet; a meleg ételt szerencsésebb esetben a fedezékekben meg tudták melegíteni, ha nem, akkor kénytelenek voltak hidegen elfogyasztani. 

Már a vonatra szálláskor működtek a gulyáságyúk (Saly Noémi/FORTEPAN)

Az egyes alakulatok élelmezési helyzete jelentősen eltért egymástól; a mögöttes területen szolgálók értelemszerűen jobb ételt kaptak, illetve rendszeresebben táplálkozhattak, mint első vonalban szolgáló bajtársaik. Ez persze vitákhoz, feszültségekhez vezetett, főleg, hogy nem egyszer történtek visszaélések is. A helyzeten csak rontott a német élelmezés, amely bár kalóriában megfelelő volt, mennyiségben nem, így a honvédeket rendszeres éhségérzet kínozta. Régi ismerősünk, Vécsey Béla alezredes 1942 szeptemberében a 35/I. zászlóalj parancsnoka volt; egy Hangulat helyzetjelentésében, tehát egy hivatalos, felfelé továbbított iratban jelentette, hogy az élelmezésük

„igen gyenge, ki nem elégítő és a zászlóalj ütőképességét csökkentően befolyásolja. Maga a tény, hogy a magyar embernek lekváron, cukorkán, halkonzerven és műmézen kell élnie, úgy az erkölcsi erőt, úgy a testi erőt, de különösen a harckészséget és harckedvet erősen letöri. Köztudomású, hogy a magyar embernek fő étele a leves, a szalonna és a tészta-, valamint a húsnemű, továbbá a jó kenyér. Éppen ezeket a zászlóalj minden egyes embere nélkülözi. Személyesen utánanéztem több ízben és kerestem a lehetőséget az étkezés feljavítására. Azonban a 7. könnyűhadosztály  élelmezési oszlop által írásban és természetben kiadott élelmezési fejadagok alapján az élelmezés fel nem javítható, bármilyen zsonglírozást (sic!) szeretne az ember elkövetni. (...) „Ebéd: halkonzerv, műméz, lekvár, néha sajt. Ezek mind azok az ételek, melyek, eltekintve attól, hogy, hogy mennyiségileg a honvédet nem elégítik ki, de minőségileg és ízben is a magyar ember részére (sic!) szokatlan eledelek (…) Így nem várható, hogy honvédeink harc- és rohaméhesek (sic!) legyenek. Legyengült, lesoványodott, fáradt, fásult emberekkel eredményeket elérni nem lehet.””[1]

"Tábori konyha" - a bal oldalon látható edényekhez hasonlókban szállították ki a főtt ételt az első vonalba

A részletekből kiderül, hogy a német ellátmánnyal mi volt a gond, és az is, hogy a magyar gazdászati szervek képtelenek voltak feljavítani az élelmezést, aminek a minőségével is akadtak gondok. A német ételekkel - a kis mennyiséget leszámítva - az volt a gond, hogy ízviláguk szokatlan, ismeretlen volt a honvédek előtt. Ezt erősítette meg Szimedli József tartalékos zászlós (35/II. zászlóalj) visszaemlékezése is:

„A németektől kaptuk az élelmezést, puding, műméz, ehhez hasonlók, a magyar katona nem volt hozzászokva ehhez, ilyeneket kaptunk.”[2]

Bár szardíniakonzervet ma minden boltban kaphatunk, 70 évvel ezelőtt, főleg vidéken, korántsem volt ez ilyen általános, a bakanyelv így hamar kígyóhúsnak kezdte nevezni a furcsa táplálékot. Érdekesség, hogy a magyar katonák előszeretettel adtak "hüllőnevet" kétes állagú ételeiknek; az 1960-as évektől sok katona és kollégista életét megkeserítő, polgári nevén löncshúskonzervként ismert, erősen változó minőségben készített élelmiszer a gyíkhús nevet kapta. 

Konzervebéd; a képen szovjet hadifoglyok (id. Konok Tamás/FORTEPAN)

A 35/I. zászlóalj katonái ekkoriban napi egyszer kaptak meleg ételt, vacsorakor. Ez általában egy tál „levesszerű főzeléket” jelentett, „benne 3-4 darab kisujjíznyi hús vagy bőnyegdarab…” A hivatalos fejadagban megállapított 140 gramm húsból (csonttal együtt) Vécsey alezredes szerint „60 g jut a csontra, 40 g a bőnyegre és 40 g a húsra. 40 g hús tápereje pedig a nullával egyenlő.”[3] És bár a legtöbb visszaemlékező kritikával illette a német fejadagokat, Vécsey alezredes szerint a Wehrmacht kenyere fényévekre körözte le a honvédségi sütőoszlopok által készítettet: 

„A magyar ember fő tápláléka, a kenyér pedig egyszerűen élvezhetetlen. Az 1200 g-osnak (sic!) készülő kenyércipók súlya a 2000 g-ot is megközelíti A kenyér nyúlós, ragadós, a késpengére állandóan ráragad. Ennek valószínű oka az, hogy a sütőoszlopok a kenyeret nem dolgozzák ki és nem sütik meg rendesen.” 

Az alezredes ugyanakkor elismerően nyilatkozik a zászlóaljnál levő német tüzérmegfigyelők sokkal jobb minőségű kenyeréről, amely

„megfelelően likacsos (sic!), sokkal fehérebb, mint a mienk, egyszóval élvezhető, jó kenyér” volt.[4]

Persze a németeknél sem lehetett minden fenékig tejfel, legalább is erről számolt be Németh Lajos, a III. hadtest távbeszélő zászlóaljának tartalékos zászlósa (szintén régi ismerős):

„A német sütöde van mellettünk. Ők adják a kenyeret, mi az italt. De milyen a kenyér! Az üzemben gépek is dolgoznak. És nem lisztben, hanem fűrészporban forgatják meg bevetés előtt a kenyeret. Hát utána törülgetjük is a négyszögletes kenyeret, de annak mindegy. Azt hiszem, nekünk is, mert mintha a bele is fűrészporos lenne.”[5]

Mozgókonyha terepen: volt, hogy az étel mellett a meleg fürdővizet is ők biztosították. (Nagy Gyula/FORTEPAN)

Vécsey alezredes mellett az ezred parancsnoka, kisjókai Takács Elemér ezredes is sokat morgolódott az élelmezés miatt. Németh Lajos - aki híradóként nagyon jólértesültnek számított - emlékezett vissza egy beszélgetésre, amelyben az ezredes a laktanyai szótár vaskosabb kifejezéseit is felhasználta az élelmezési helyzet ecseteléséhez:

„Kijön a szombathelyi ezredes, kisjókai Takács Elemér. (...) Aztán egy telefonbeszélgetését hallgatom le, ahogy a „C" osztály főnökével, a gazdasági főnökkel beszél. Reprodukálni csak a „modern", mai irodalom nyelvén lehetne, ahogyan a német ellátást elintézi. „Ide tettek a térdemre egy ... (nagyságmegjelölés) lekvárt. A magyar embernek egy darab szalonna a reggelije. Ez a műméz meg miből van? (Ekkor járta a vicc, hogy Göring már sz*-ból is vajat csináltat. De egyelőre még csak kenhető.) Szövegét meg is küldi a „C" osztály főnökének, de a kosztunk marad német módra.”[6]

A híradók annyiban szerencsésebbek voltak, hogy nekik volt lehetőségük gyümölcsöt (már amíg volt) szedni és a helyi lakossággal is tudtak csencselni, na nem mintha a kis falvak amúgy is szegény lakói annyira dúskáltak volna az ételekben. A cserekereskedelem mellett felbukkant az étrendkiegészítés katonai és polgári büntetőtörvénykönyvbe (is) ütköző módja is; a lentebbi esetben szemfüles honvédek német szövetségeseiket szabadították meg egy zsák krumplitól.

„Az őszi betakarításból egy zsák vadkörte jut a központnak. A vadkörte a gépkocsiban ládába kerül, és onnan szinte naponta szedjük ki a barnulókat. Más gyümölcs nincs. Zölden megették az elődök a nyáron. Aztán egy német teherautóról egy zsák krumplit lopnak a legények. Micsoda érték! Este a közös burgonyasütés nemzeti ünnep - A lakosságtól nem veszünk el semmit, nincs is nekik. (kiemelés az eredetiben) Az én ételmaradékomat is legtöbbször a házigazda apró gyerekei eszik meg. A száraz főzeléket nem tudom megenni, pirított kenyér (vajjal vagy a nélkül) és a tea a vacsorám. Ez a száraz főzelék (Dürrgemüse) ismerős az első világháborús regényekből, s azóta sem javult. Néha 1-1 tököt is megsütünk, de ennek korán vége. Nem a mi sütnivaló fajtánk, de azért édeskés, és telik a gyomor.”[7]

A tök, amelyet a védőállások melletti földekről szedtek, fontos részét képezte az ellátmánynak; külön csapatok foglalkoztak tök és burgonyaszedéssel, amelybe nem egyszer a tisztek is bekapcsolódtak.

„Soha nem mertem volna gondolni, hogy zászlóaljparancsnok létemre tököt szedjek, hogy kiegészítsem a magyar katonák másnapi ebédjét.”[8]

 - írta Vécsey alezredes a groteszk helyzetről az 1960-as években készített visszaemlékezésében. Az alezredes frontnaplójában is rendszeresen beszámolt arról, hogy adott napokon mennyi tököt, burgonyát, vagy éppen napraforgómagok - ennek fogyasztását a helyiektől leste el - sikerült begyűjteniük. Az 1942 őszén felhalmozott készleteknek nagy szerepe volt abban, hogy télen a 35. gyalogezred katonái sokkal kevésbé éheztek a többi katonánál. A begyűjtött zöldségeknél is jelentősebb volt az állatok szerepe. A legtöbb alakulat saját vásárolt, talált, néha rekvirált vágóállat-állománnyal rendelkezett, de sokan komplett csirkefarmot is létesítettek, egy füst alatt megoldva ezzel a tojás és húsellátást is.

Cséplő huszárok ebédszünete

Aztán újabb átvonulók, két birkát adnának néhány cigarettáért. A híradó szakasz a tyúkjait testálja rám. Így aztán a szélső fasor furcsa képet mutat: szélről a szürke ló, aztán a tehén, aztán a két birka béget, s egy ládában a tyúkok. És a németeknek csak pecsétes papír kell, „leadták".[9]

 - írta Németh Lajos a második vonalban zajló cserekereskedelemmel és állattenyésztéssel kapcsolatban. Hasonlóról számolt be Vámossy József, a 34/III. zászlóalj ideiglenes orvosa, ki eredetileg csal pár napra érkezett az alakulathoz, de végül hónapokra "ott ragadt". Novo Uszpenkán „jó világa” lett a veszprémi honvédeknek, ugyanis

„a krumpli is beérett, ha borjúszeletre fájt a fogunk, akkor levágtunk egy csellengő borjút. (…) Tojásunk is bőven volt, a jó tojó tyúkoknak csináltattunk ketrecet, és még az ötödik faluba is magunkkal vittük [őket].”[10]

Talán ennek is volt köszönhető, hogy „a kincstári kosztban tovább is csak turkáltak.” A doktor arról is beszámol, hogy korábban gyümölccsel, főleg cseresznyével tudták kiegészíteni étrendjüket.[11] A jószágokért sokszor "közelharc" folyt, azokat rendszeresen kötötték el egymástól a szomszédos zászlóaljak. Egy "tehén-ügyről" Vécsey alezredes is beszámolt. 1942. október 7-én

„hajnalban két tehenet hoztak be az állásból, ahol azok kóboroltak, reggelre persze az egyik eltűnt, én azt hittem, hogy a 34/III. zászlóalj [ez ekkor a 35. gyalogezred része volt - GyS] vitte el azt, meg is nyugodtam benne, a másikat itt mellettem egy fészerben helyeztem el, várva az elkövetkezendőket.”[12] 

Gazdátlan (?) szarvasmarhák egy szovjet város romjai között (id. Konok Tamás/FORTEPAN)

A szomszéd 4/I. zászlóalj katonái - akik "visszavitték" az egyik szarvasmarhát, ugyanakkor panaszt tettek Takács ezredesnél, mondván az állatokat a szombathelyi zászlóalj emberei vették el tőlük, de a hivatalos kivizsgálás megállapította, az egyik jószág a 35. ezred aknavetőszakaszáé, csak éppen "engedély nélküli eltávozásra" ment, a másik pedig gazdátlanul kószált a frontvonalban. A fentebb említett hiányosságok ellenére a honvédalakulatok legtöbbször rendelkeztek annyi élelemmel, hogy abból a helyi lakosságnak is jusson, vagy "szegények konyhája" jelleggel, vagy valami munkáért - Gyevicán, a 35. zászlóaljnál például helyi asszonyok készítettek téli ruhákat a katonáknak - cserébe. Igazán komoly gondok a havazás és a nagy hidegek beállta után adódtak; ekkor a szállítás még nehézkesebbé vált és a hideg időben magasabb kalóriabevétel is szükségeltetett (volna).

A problémák mellett persze akadtak pozitívumok is; Vécsey alezredes október-november folyamán kielégítő kosztról számolt be (a legtöbb törzstiszttől eltérően ő ugyanazt ette, mint a legénység), és akadtak olyan alkalmak, amikor egy kis extra is jutott a katonáknak. Szeptember 1-jén a 34/III. zászlóalj katonái Vöröskeresztes csomagot kaptak, amiben 26 cigaretta 4 doboz keksz, 2 doboz cukor és fél deci pálinka volt.[13] Az élelem mellett az alkohol is fontos kérdés volt, megfelelően adagolt tömény szesz, vagy az általában ünnepnapokon kiosztott 1-2 deci bor hihetetlenül meg tudta dobni a katonák morálját. Korlátozott mértékben a kiosztott mellett (ha volt) a kantinban is lehetett pálinkát vásárolni. 

„A kantinból pálinkát kaptunk, jól beittunk”

– írta naplójában Varga Jenő tizedes, ami a függelemsértés ténye mellett arra is fontos utalás, hogy ekkor éppen működött a sokáig csak elméletben létező kantin.[14] Bár a tisztek érthető okokból igyekeztek elejét venni a legénység leittasodásának - ez nem csak ellenséges támadás esetén okozhatott gondot, önmagában a részeg (+ dühös, ideges, elkeseredett) ember és az éles fegyver kombináció sem veszélytelen - néha azért sikerült egy-egy jó mulatozást is megejteni. Varga tizedes december 11-i naplóbejegyzésében írta, hogy

„szenzációsan jó estém volt, ilyen még orosz földön nem volt. Sárfi kolléga részegre itta magát.”[15]

Táplálkozó német katonák: nekik bejött az ízvilág

Az élelmezési helyzet - a téli súlyos problémákat nem számítva - az 1943. január 12-én megindult szovjet támadás után vált kétségbeejtővé; a 35. gyalogezred két napig kitartott, és utána is viszonylag rendezetten vonultak vissza, a többséget nem ez jellemezte: a túlerő miatt felbomlottak a kötelékek, gyakorlatilag megszűnt a központi ellátás, a sok sebesült pedig teljesen leterhelte az amúgy is szegényes szállítókapacitást. Az egyes hadosztályok, vagy nagyobb harccsoportok ugyanakkor igyekeztek a lehető leghamarabb valamiféle élelmezést (is) biztosítani; mivel a szervezeti kötelékek felbomlottak, ebből minden "arra járó" katona részesült, akit nyilvántartásba vettek. Az élelmezés így "mézesmadzag" is lett, amelynek fontos szerepe volt az alkalmi kötelékek megszervezésében. Az első vonalakból visszavonuló katonák ugyanakkor ebben az időben szembesültek azzal, hogy a raktárakban rengeteg élelmiszer (meg téli ruha, stb.) található, csak épp nem volt mivel előreszállítani. Ezen készletek legnagyobb részét meg is kellett semmisíteni, ugyanis elszállításukra nem volt lehetőség.

Feltűnt, még nekem, hogy a szoldatszkojei templom, amelyik ellátóraktár volt, még reggel, amikor elmentem mellette, plafonig tele volt szalonna, szesz, pezsgő, kétszersült stb. Én nem láttam, hogy abból egy kocsival is elszállítottak volna, de felgyújtani vagy felrobbantani sem láttam semmit belőle, azt hiszem igen jól jött az oroszoknak.”[16]

 - olvasható Vécsey alezredes naplójában. Gallyas Ferenc, haditudósító tartalékos főhadnagy is beszámolt a felhalmozott, de ki nem szállított készletekről. A főhadnagy emellett azt is nehezményezte, hogy a templomokat ilyen módon hasznosítják. Ez utóbbi annyiban volt érthető, hogy a kis falvakban egyedül a templomokban lehetett nagyobb készleteket felhalmozni, külön raktárak kialakítására nem volt mód.

„Nagyon kellemetlenül érintett engem, mert hiszen mi azt mondottuk, hogy a kereszténységet védelmezzük a bolsevizmus ellen. Hegyeket alkottak a hatalmas oldalszalonnák (sic!). Ruhaneműt, téli felszerelést, egész zászlóalj számára való sífelszerelést láttam ott.”[17]

Elhullott ló Ivanovka mellett; sokaknak az életét mentette meg még így is (id. Konok Tamás/FORTEPAN)

Szerencsésebb esetben a közelben lévő élelmesebb tisztek, vagy pont a raktár személyzete, akik addig a kincstári logika alapján igyekeztek mindent megőrizni, öntevékeny módon igyekeztek legalább az anyag egy részét kiosztani az arra járó katonáknak, legyen szó csizmákról vagy éppen szalonnáról. Az egyik ilyen az 1945 után komoly írói és politikusi karriert befutott Boldizsár Iván volt, aki hadapród őrmesterként a tisztek távozása után lett egy raktár botcsinálta parancsnoka. 

"Elmondhatatlan, felejthetetlen, kitalálhatatlan látvány volt, amint az emberek beérkeztek a raktárba, és azon nyomban nekiestek a szalonnának, és kenyér nélkül, bele-beleharapva kezdték falni. Aztán fölfedezték a füstölt oldalast, és le-lekanyarítottak belőle egy-egy darabot. Emlékszem egy honvédra, aki ekkor rászólt egy társára: "Ne hülyéskedj pajtás, csak nem fogsz levágni belőle?" Két-két, madzaggal összekötött füstölt oldalast a vállára vetett, és mint hogy a füstölt oldalas meg a puska sok volt, "basszátok meg a puskátokat!" felkiáltással eldobta a puskát, és úgy ment tovább.. Még nagyobb volt a csődület és az izgalom a ruharaktárnál. (...) Telis-tele volt az annyira áhítozott irhabekeccsel, füles báránybőr sapkával, hosszú bundával, halina csizmával."[18]

Boldizsárra akkora hatással volt ez az élmény, hogy visszaemlékezése mellett 1945-ben egy külön novellában - Csizma és szalonna - is írt róla. Az ilyen esetek, amellett, hogy sokak életét megmentették, komoly veszélyekkel is jártak: a napok-hetek óta nélkülöző katonák sokszor gyomorrontást kaptak, ami a visszavonulás során végzetes is lehetett, többen pedig a raktárakban talált szesz mértéktelen fogyasztása miatt vesztették életüket. Akiknek nem jutott ilyen lehetőség, kénytelenek voltak olvasztott hóval, vagy az elhullott lovakból levágott, és sebtében megfőzött húsdarabokkal beérni.

"Annak örültünk, ha a menetoszlopot rövidíteni kellett, hogy minél előbb átérjünk a bekerített gyűrűn. Lovakat lőttek le. Még ki sem múltak szegények, nekiestünk, hogy húshoz juthassunk. A vermekben talált legkisebb burgonyát és burgundi répát, német csajkába rakva, beleszórva egy kis húst, majd havat téve bele főztük meg. Állandóan menni és menni kellett."[19] 

 

- emlékezett vissza Kazári József, a III. híradózászlóalj katonája a visszavonulás során átéltekre. Az alapvető élelmiszerek mellett extrákat is nagy mennyiségben tároltak a frontvonal mögött, amiből a legénység a legtöbb esetben nem sokat láthatott. Vécsey alezredes dühösen írta naplójába, hogy a Gorkiban lévő templom is

„tele volt kávéval, csokoládéval, cigarettával, snapsszal és egyéb élelmiszerrel. Szegény éhes bakának csak pótkávét adtak, más ehető dolgot nem.”[20]

Ezt az alezredes később több hivatalos jelentésében is szóvá tette, ami a vezérkarban tovább fokozta szókimondása és keresetlen megjegyzése miatt amúgy is "magas" népszerűségét.

Amerikai fejadagok: konzerves kávé, süti, vaníliás karamell és egyéb ínyencségek. A németeket sokkolta, hogy mennyivel előrébb járnak náluk a jenkik élelmezés terén, de több amerikai fogságba esett magyar is szívesen emlékezett vissza az ottani ételekre.

Összességében megállapítható, hogy a magyar 2. hadsereg élelmezési helyzete számos kívánni valót hagyott maga mögött, amelyet nehezített a német élelmezés is. Amíg lehetett, a katonák helyszíni beszerzésekkel egészítették ki készleteiket. A központi ellátás az előrenyomulás (május-július) idején és a téli időszakban volt a legrosszabb, ősszel viszonylag kevés probléma merült fel. Rengeteg múlott az egyes parancsnokokon, ugyanis azon egységek, ahol a vezetők extra készleteket halmoztak fel - mint Vécsey alezredes, vagy Erdélyi Béla főhadnagy, a 106/2. század parancsnoka - általában sokkal kisebb veszteségeket szenvedtek. Több helyen ugyanakkor számos katona került kórházba alultápláltság miatt, és sajnos sokan voltak, akik gyakorlatilag éhen haltak, vagy az elégtelen táplálkozás miatt haltak bele amúgy kezelhető betegségekbe. Az is megállapítható, hogy ezeket a gondokat elsősorban nem az okozta, hogy nem volt mit, hanem hogy nem volt mivel kiszállítani az első vonalakba. Az itt szerzett tapasztalatokat a vezetés hasznosította, 1944-ben már sokkal jobb, bár még mindig nem tökéletes ellátórendszerrel vonultak frontra a magyar honvédek; igaz, hogy akkor már nem több ezer, hanem csak néhány száz kilométerre kellett az élelmiszert (is) kiszállítani, de ez már egy másik történet...

[1], Hangulatjelentés IX. hó 3. o.

[2] Szimedli interjú 2. o.

[3] Hangulatjelentés IX. hó 3. o.

[4] Hangulatjelentés IX. hó 3. o.

[5] Németh 6. o.

[6] Németh 17. o.

[7] Németh 19. o.

[8] Vécsey visszaemlékezés, 1942. szeptember 6. 

[9] Németh 19. o.

[10] Vámossy 46. o.

[11] Vámossy 51-52. o.

[12] Vécsey napló 1942. október 7.

[13] Varga-napló 1942. szeptember 1.

[14] Varga-napló 1942. október 14.

[15] Varga-napló 1942. december 11.

[16] Vécsey napló 1943. január 14.

[17] Pergőtűz 163-164. o.

[18] Boldizsár Iván: Don-Buda-Párizs Magvető Kiadó, Budapest, 1982. 75. o.

[19] Kazári József (III. hadtest, híradózászlóalj) visszaemlékezése. A szerző birtokában

[20] Vécsey napló 1943. január 14.

Források:

Hangulat helyzetjelentés 35/I. zászlóalj, 1942. szeptember 15. Hadtörténelmi Levéltár HL II/1515.

Interjú Szimedli Józseffel, készítette ifj. Szimedli József és György Sándor

Németh Lajos: Sem hősök, sem hősi halottak…élők és áldozatok 1977-2011. Kemenesaljai Digitális Könyvtár

Vámossy József visszaemlékezései, Hadtörténelmi Levéltár, Tanulmánygyűjtemény HL TGy 2809.

Varga Jenő: Doni napló 1942. április 27. – 1943. szeptember 15., Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjtemény 3737.

Vécsey Béla Frontnaplója, Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjtemény 2622

Vécsey Béla visszaemlékezései, Hadtörténelmi Levéltár Tanulmánygyűjtemény 2658 (a Frontnapló javított, némileg átdolgozott változata)