Az Avar Birodalom volt az első olyan tartósan fennálló államalakulat, amely Kárpát-medencei központtal egyesítette a későbbi Magyar Királyság területét. Csaknem két és fél évszázadon keresztül volt képes megtartania a hatalmát, ám a nyolcadik század végén, a Nyugat-Európában felemelkedő frankok támadásai, a bolgárok dél felől történő terjeszkedése, és nem utolsósorban az avarok soraiban kitörő polgárháború miatt az Avar Kaganátus összeomlott. A bukás egyik jelzés értékű kulcsmomentuma az a pillanat volt, amikor azt avarok fővárosát szinte akadály nélkül fosztották ki.

Ha egy birodalom megindul

Az Avar Kaganátus az 567-es eseményeket követően nemcsak teljesen a maga uralma alá vonta a Kárpát-medencét, hanem aktív külpolitikát is folytatott. Ezalatt elsősorban a környékbeli területek megsarcolását lehetett érteni, az egyik fő célpontjuk természetesen Bizánc volt, amely mindig szívesen fizetett azért, hogy ne abajgassák európai határait. (Emellett persze elfoglalták tőlük például Sirmiumot, amely korábban a gepidák fővárosa volt). Az avarok hatalmának a csúcspontja talán a hetedik század elejére tehető, amikor is sikertelenül ostromolták meg Konstantinápolyt 626-ban. Ezt követően a külországi vállalkozásaik száma csökken, és Bizánc látóköréből részben ki is esnek, mikor a bolgárok 670 körül elfoglalták a későbbi Dunai Bulgáriát.

Nagy Károly hermája

Nagy Károly 768-ban lépett a Frank Birodalom trónjára, és folytatta elődei terjeszkedését. Miután a langobárdok királya, Desiderius, ostrom alá fogta Rómát, Károly úgy döntött, hogy beavatkozik a konfliktusba, és egy évvel később, 774-ben legyőzte a langobárdokat, majd elfoglalta a fővárost, Paviát is. Desideriust a frank uralkodó kolostorba kényszerítette, és ő maga felvette a langobárdok királya címet. 788-ban a Bajor Hercegség következett a sorban, amelynek élén III. Tasziló állt.

A Tasziló kehely, amelyet a bajor herceg és felesége adományozott a kremsmünsteri apátságnak

Szinte bizonyos, hogy valamiféle együttműködés létezett az avarok és a bajorok között, frank források ugyanis arról számoltak be, hogy Tasziló a felesége sugalmazására követeket küldött a szomszédos avarokhoz, hogy megsegítsék őt a frankok elleni küzdelmében. (Liutbergának hívták a hercegnét, és Desiderius lánya volt, így értelemszerűen nem zárta szívébe az apját a langobárd trónról elmozdító frankokat). Lényegében a bajor herceg földjeinek és címeinek elkobzása mögött ez a diplomáciai aktus állt. A herceg és a családja mindenesetre lekopaszított fejjel végezte egy kolostorban. Az avarok ezzel párhuzamosan támadást indítottak a Frank Birodalom keleti végei ellen, de a híradások szerint ezeket sikerült visszaverniük.

Miután egy kölcsönös követjárás eredménytelenül zárult a frankok és az avarok között, Nagy Károly Regensburgba hívta össze a seregét, és 791-ben hadjáratot vezetett az avarok földjére. A hadjáraton mutatkozott be először a harctéren Pippin, a trónörökös is. Az Enns folyó melletti Lauraciumhoz szeptember 5-én érkeztek meg, ott viszont böjttel és imával erősítették meg a hadsereg lelki egységét, tiltva többek között a borivást is, amit a fennmaradt források szerint sokan elég nehezne viseltek. Szeptember 20-án folytatódott a hadjárat, a fősereg a Duna déli partján, egy másik pedig az északi partján nyomult előre. A határon lévő avar erődítések harc nélkül jutottak a frankok kezébe, miután a felvonuló seregek méretét meglátva a védők értelmetlennek látták a küzdelmet.

A támadók további útja vita tárgya a történészek között, egyesek szerint Sopron felé vette útját, és úgy jutott el a Rába folyóig, és annak mentén haladt tovább Győr irányába, míg mások szerint nem kizárható az egyenes út sem, felhasználva a meglévő római úthálózatot. Az északi seregrész a Vágig, esetleg Komárom magasságáig juthatott el. Nagy Károly a Rába torkolatvidékénél letáborozott több napra, majd váratlanul úgy döntött, hogy elhagyja Avariát. Erre több oka lehetett. Egyfelől az avarok nem vállalták a nyílt ütközetet, így a hadjárat folytatása ekkora erőkkel kockázatos lehetett. A másik ok a közelgő tél volt: mire elért a Rába torkolatához, november közepén járt az idő, télen pedig a hatalmas sereget nem tudta etetni, arról nem is beszélve, hogy a leírásokból olybá tűnik, hogy az avarok gondoskodtak arról, hogy a frank sereg ne találjon élelmet. A harmadik ok, amelyet a frank források nem hallgatnak el, a haderő lovainak kiterjedtebb pusztulása volt.

A kunbábonyi, egyesek szerint kagáni sírból előkerült tárgyak

Nagy Károly hazatérte után győzelemként ünnepelte az 52 napos hadjáratot, noha az avarok nem ütköztek meg vele sehol, a főemberei közül pedig csak azok haltak meg, akik egy hadsereghez kötődő járványban életüket vesztették. A források alapján azonban ezt a sikert nehéz lenne valódi győzelemként értékelni. A nagy hadjárat talán nem is okozta volna az avarok vesztét, ha időközben nem támad meghasonlás a soraik között.

A hring elfoglalása

Az avarok között ugyanis harc tört ki, az avar uralkodó, a kagán, valamint a iugurrus, aki vélhetően egy fokkal alatta állt rangban, de a második legelőkelőbb méltóságnak számított, életét veszítette egy közöttük kitört harcban. Ennek következményeiről így számol be a frankok évkönyve:

Erich friauli herceg kiküldötte embereit a szláv Voinimirral a pannon tartományokba, és kifosztotta az avarok nemzetségének hosszú idők óta zavartalan nyugalomban élő ringjét, miután az avarokat kimerítette fejedelmeik egymás közötti polgárháborúja, amelyben a belviszály következtében a kagánt, illetve a iugurrust csapás érte, s őket övéik megölték. A győztes herceg Károlyhoz, király urunkhoz az aacheni palotába küldte a kincset, amelyet az egykori avar királyok nagy gazdagodása az évszázadok folyamán halmozott fel. Ezt megkapván és minden jó adományozójának, Istennek hálaadást rendezvén, az igen bölcs és bőkezű férfiú, az Isten kincstárnoka a kincs nagy részét Rómába, az apostolok hajlékának a küszöbére küldötte igen kedvelt apátja, Angilbert útján. A megmaradt részt pedig egyházi és világi főembereinek és más híveinek juttatta bőkezűen. Ugyanebben az évben a tudun ígérete szerint az avarok nagy részével a királyhoz jött, s magát népével és hazájával a király hatalma alá adta. Maga és népe megkeresztelkedett, és megtisztelően ajándékokkal elhalmozva hazatért. A király, miután összegyűjtötte hadait, Szászországba ment, fiát, Pippint, Itália királyát pedig a pannon tartományokba küldte egy sereggel. Pippin követségei hozzá érkeztek Szászországba. Az egyik követség azt mondotta el, hogy találkozott Pippinnel főembereitől kísérve a kagán, akit elődje meggyilkolása után az avarok választottak maguknak. A másik követség azt mondotta el, hogy Pippin seregével a ringben tartózkodik. Ezután a király úr végigjárva Szászországot épen maradt hadával visszatért a gall tartományokba, és Aachenben palotájában boldogan pillantotta meg fiát, Pippint, aki Pannoniából jött vissza, és a kagáni kincs maradék részét is elhozta. (Annales regni Francorum, anno 796)

Erich friauli herceg nem északnyugat felől közelítette meg a kagáni székhelyet, hanem délnyugat felől, vélhetően a Dráva-Száva közén. Mai fejjel szinte érthetetlen, hogy miként sikerülhetett egy bizonyosan kisebb számú csapatnak elérnie azt a célt, ami Nagy Károly nagy csinnadrattával összehívott haderejének nem ment. Az avar hring kirablása után "második körben" Pippin is elfoglalta az avarok fővárosát, 796-ban.

Károly király nyáron átküldte fiát, Pippint az avarok határaira saját embereivel, akiket Itáliában maga mellett tartott, s küldött oda bajorokat is Alemannia katonaságának egy részével. Pippin serege egyesült mindazokkal, akiket az apja az ő támogatására küldött. A Dunán átkelve hadával ahhoz a helységhez érkezett, ahol az avarok királyai főembereikkel tartózkodni szoktak, s amely helyet a mi nyelvünkön hringe elnevezéssel illetnek. innen sokféle kincset vitt el s küldött el apjának. Aztán pedig hadseregével és az avarok rengeteg kincsével maga is Frankországba érkezett. (Annales Laureshamenses, anno 796)

Einhard az alábbiakat írja Pippin hadjáratáról:

Nagy Károly a frankok hadseregével Szászországba vonult, s elrendelte, hogy fia, Pippin itáliai és bajor csapatokkal menjen Pannoniába. Maga Szászország nagy részét feldúlta, s aztána tél eltöltésére Aachenbe tért vissza. Pippin pedig a hunokat a Tisza folyón túlra kergette, és királyi székhelyüket teljesen szétrombolta. Ennek a helynek a neve, mint már mondottuk, hringus volt, illetve a longobárdok campus elnevezéssel illették. A hunoknak majdnem minden vagyonát elvette Pippin, és aztán az Aachenben téli szálláson tartózkodó atyjához jött el. Neki prezentálta az ország zsákmányát, amelyet magával hozott.

Az avarok tehát újraválasztották ugyan a vezetőiket, de láthatóan már nem voltak képesek érdemi ellenállásra. Még Pippin hadjáratának az évében, 796-ban megkezdődik az Avaria egyházi megszervezése, miután a Duna partján egy püspöki zsinatra kerül sor. A következő években a frank közigazgatás is egyre inkább kiépül, (bár a kilencedik században legalább egy nagy átszervezésen keresztül esik). Bár értesülünk konfliktusokkal a helyi lakossággal, ezek többnyire az incidenseknél nem nagyobb jelentőségűek. Azok az avarok, akik nem akartak a frankok uralma alatt élni, a Tiszán túl maradtak meg a saját közösségeikben.

Szőke Béla Miklós térképe a Karoling Pannoniáról

Az avarok aranya és a honfoglalók

Érdemes egy pillantást vetni egy manapság igen népszerű elméletre is. Ennek a kidolgozója Fehér Mátyás Jenő volt, és ő fogalmazta meg azt az állítást, miszerint a honfoglaló magyarok hadjáratai valójában nem zsákmányszerző hadáratok voltak, hanem a jogos jussukat követelték vissza azoktól a helyektől, amelyekre Nagy Károly szétküldte az avaroktól szerzett kincseket. Ezzel az állítással alapvetően két probléma van. Az egyik, hogy a fenti forrásokhoz hasonló híradások egyáltalán nem számolnak be arról, hogy tulajdonképpen hová is került pontosan az avaroktól elrabolt kincs. Fehér Mátyás Jenő ugyan közvetett adatokból megpróbálja kikövetkeztetni, így a Nagy Károly végrendeletében megnevezett helyek, valamint az azt hitelesítő egyházi férfiak listájából, összevetve azokkal a helyekkel, amelyeket a tizedik században magyar támadás ért. Bár kétségtelenül impozáns a listája, viszont egyáltalán nem biztos, hogy a felsorolt helyekre kerültek avar kincsek. Az már csak hab a tortán, hogy időnként egy-egy magyar hadjáratot is "kitalál", amely valójában nem érintette az adott település környékét. (Erre Aachen a legjobb példa).

A másik gond, hogy a magyar hadjáratok nem érintettek olyan területeket, amelyekről viszont konkrétan tudjuk, hogy tényleg kaptak az avar kincsekből. Az előbb említett Aachen mellett Róma a legjobb példa, ahogy a fenti forrásokból kiderült, Nagy Károly a kincsek egy részét odaküldte ajándékba. Az örök város viszont nem volt a honfoglaló magyarok célkeresztjében. Egy másik helyről is tudjuk, hogy oda avar kincsek kerültek.

Károly, Isten kegyelméből a frankok királya.... legdrágább testvérének Offának, a merciaiak királyának... Emberi javak kincshalmazából, amelyet Krisztus urunk kegyes jóságában rendelkezésünkre bocsátott, valamennyit a metropoliták városaiba küldöttük át. Nektek, szeretteinknek pedig örömet akarván okozni és a mindenható Istennek hálánkat kifejezni igyekezvén elküldöttünk egy övet, egy hun kardot és két selyempalástot.

Bár Fehér Mátyás Jenő azt állítja, hogy ez az ajándékozás nem jött létre, mivel a két uralkodó konfliktusban állt egymással, valójában az ajándékcsere pont a kibékülésük jelképe volt. Mercia egyébként egy angolszász királyság volt, és Offa pedig ennek az uralkodója, azt pedig bizonyosan tudjuk, hogy magyar hadjárat a tizedik században nem indult a mai Nagy-Britannia területére. Ezért azok az állítások, amelyek az avar kincseket keresik a honfoglalás utáni hadjáratokban, megalapozatlanok.

Az a felmentési szándék, amely a magyar hadjáratokat illeti (és tagadja például a "kalandozások" kifejezés létjogosultságát), leginkább abból a morális problémából indul ki, hogy zsákmányért hadat vezetni nem erkölcsös, és akkor nyilván az őseink sem tettek semmi ilyesmit.  Valójában azonban a honfoglaló magyarok morális mozgatórúgói egyálalán nem különböztek a kortársakétól: a frankok, avarok, szaracénok, szlávok, vikingek és a többiek ugyanúgy kirabolták az útjukba eső ellenséges területeket, mint a magyarok.

Felhasznált irodalom:

Fehér Mátyás Jenő: Az avar kincsek nyomában. Buenos Aires, 1972. Magyar Történelmi Szemle

Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai 557-től 806-ig. Budapest, 1998, Balassi Kiadó.

Szőke Béla Miklós: A Karoling-kor a Kárpát-medencében. Budapest, 2014. Magyar Nemzeti Múzeum