Mai posztunkban ismét egy magyar iparvárost (és ismét északkeleten) látogatunk meg; ezúttal Kazincbarcika történetéből, kulturális életéből villantunk fel néhány képet. Az írás annyiban rendkívüli, hogy ezúttal nagy segítséget kaptunk helytörténészektől, akik lelkesen gyűjtik a város múltjához kapcsolódó képeket és visszaemlékezéseket, valamint ápolják a Kazincbarcikához köthető hagyományokat is. Segítségüket ez úton is köszönjük!

A város madártávlatból (Képi Demokrácia Kazincbarcika)

Borsod-Abaúj-Zemplén megye harmadik legnagyobb városa - Dunaújvároshoz hasonlóan - mai formájában nem tekint vissza hosszú múltra, ugyanakkor területe, pont mint mondjuk Komlóé, évszázadok óta lakott. A település, akár Salgótarján, látszólag nagyon fiatal: Sajókazinc és Barcika egyesülése (1947) után egy évvel kapta mai nevét, 1954-ben pedig a városi rangot is elnyerte. Ekkor csatolták Kazincbarcikához Berente községet, amely 1999-ig tartozott az iparvároshoz. Sajókazinc ugyanakkor legkésőbb 1240-ben már létezett, ám Barcikához (ekkor még Alsó- és Felsőbarcika) hasonlóan sokáig agrártelepülés volt. A községek lakossága sokáig igen alacsony volt, a 400 fő körüli lakosságú Berente és Barcika mellett Sajókazinc, közel kétszer akkora lakosságával és három fogadójával, számított a térség központjának.

               Szerző: Kalmár Miklós

Az 1980-as évekre a hidegháború lassan véget ért, és a fegyverkezési verseny a Szovjetunió és az Egyesült Államok között gyakorlatilag lezárult, ez utóbbi javára – tartja a közvélekedés. A valóságban ez a kép – mint mindig – kicsit árnyaltabb. Erre az időszakra tehető Ronald Reagan „csillagháborús” terve, Leonyid Brezsnyev, Jurij Andropov és Konsztantyin Csernyenko vad hadseregfejlesztési doktrínája, és a még ma is modernnek számító, óriási elrettentő erejű nukleáris fegyverek újabb generációjának kifejlesztése és legyártása. A mai cikkben a hidegháború talán legjegesebb fegyverét mutatom be, amely tájfunként söpörhette volna le a Nyugatot a térképről; ez a 941-es tervszámú, szovjet Akula („cápa”) osztály volt, amely NATO-kódnevén vált ismertté. Nyugaton ugyanis ezt a típust Tájfun-osztályként emlegették…

             Az egyik Akula-osztályú tengeralattjáró felszíni menetben, az 1980-as évek közepén. Forrás: Englishrussia.com

A második világháborút követően az egész németséget kollektív módon bűnösnek bélyegezték meg, attól függetlenül, hogy az adott egyéneknek milyen volt a viszonya náci rendszerrel. Ennek értelmében Európa szerte a kisebbségben élő németeket nemre és korra való tekintet nélkül megalázták, kifosztották és kitelepítették. A magyarországi németség jelentős részét szintén deportálták, javaikat az állam elkobozta, a német állampolgárok tulajdonait pedig a Szovjetunió kapta meg. Cikkemben a német-ellenes gyűlöletkampányhoz kívánok adalékokkal szolgálni a budakeszi németek lakásinak elvételén keresztül.

Békásmegyeri pályaudvar, 1946. május 3. www.svabkitelepites.hu

A hazai németség kitelepítésével szerzőtársam, György Sándor már foglalkozott, ezt az írását itt elolvashatják, a deportálások okaival, folyamataival ezért én részletesebben nem foglalkoznék. Összefoglalásként kiemelhetjük, hogy az 1940-es évek második felének regnáló hatalma - amely ekkor nem csak a kommunistákat jelentette! - a kitelepítés okaként  a világháború előtti és alatti német kisebbségi politikát jelölte meg. Úgy vélték ugyanis, hogy a hazai németség a hitleri Németország hű szövetségese és kiszolgálója volt, s mint ilyen - mai szóval - nemzetbiztonsági kockázatot jelentett, ezért kitelepítésük az úgynevezett nácítlanítás mérföldköve. Cikkemben olyan forrásokat vonultatok fel, amely emellett a fenti szándék mellett arra is rávilágítanak, hogy a deportálások hátterében komoly anyagi érdekek is álltak.

Nyári Gábor - Rapali Vivien

Antall valójában jóval keményebb volt a Szovjetunióval szemben, mint az első nyilatkozataiból kitűnik. Ideológiailag, katonailag és gazdaságilag is minél gyorsabban ki akart lépni a „keleti blokkból”, ezt pedig leghatékonyabban úgy érhette el, hogy a kelet-közép-európai államok demokratikusan választott vezetői közül ő tette a legtöbbet a szocialista tömb felrobbantásáért. Mind a KGST, mind a Varsói Szerződés felszámolásában elévülhetetlen szerepe volt Antallnak. Ezekben a folyamatokban rendkívül kemény és következetes politikát folytatott, taktikázása pedig esetenként kockázatosnak is mondható.

Antall József és Borisz Jelcin Moszkvában, az orosz-magyar alapszerződés aláírásán

Antall és Kádár Béla[1] külgazdasági miniszter, Magyarország utolsó KGST-képviselője, többször hangsúlyozták, hogy a szervezetet már radikális reformokkal sem lehet megfelelően átalakítani. Antall személyesen egyeztetett több tagállam vezetőjével és győzte meg őket a felszámolás szükségességéről. Hivatalosan a KGST-t az 1991. június 28-i budapesti ülésen oszlatták fel, a felszámolási folyamatok 1991. szeptember 24-én fejeződtek be. A folyamatok jelentőségéről a miniszterelnök két nappal a budapesti feloszlató ülés után a következőképp nyilatkozott:

„Éppen Budapesten írtuk alá a KGST feloszlatásáról szóló megállapodást. Megszüntettük azt a megállapodást, ami alapján 1949 óta Magyarország egy birodalmi piacnak volt a része. Ez a gazdasági szövetség az egész magyar gazdasági életet meghatározta, eltorzította. Ezt reánk kényszerítették, nem magunk választottuk, mint más népek Nyugat-Európában, az Európai Közös Piacot, vagy a szabadkereskedelmi övezetet. Ebben a formában érvényesült a Szovjetunió hegemóniája. Ezt nemcsak itt és Önöknek mondom el, hogy valami népszerűt mondjak, hanem ugyanezt mondtam el a KGST budapesti küldötteinek búcsúztatásánál a szovjet kormány képviselőinek jelenlétében.”[2]

Babáj Gyurka és rablóbandája rövid idő alatt nagy hírnévre tett szert. A vezér nevét, Rózsa Sándor „betyárkirállyal” vagy Bogár Imrével szokták egy lapon emlegetni. Nem véletlen, hisz öt vármegye perzekutorai üldözték. Története abból a szempontból is érdekes, hogy tetteikkel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Szegeden felálljon a Ráday Gedeon vezette királyi biztosság, amely aztán hozzá láthatott a Szeged környéki rablóvilág felszámolásához. Ő maga ezt azonban két társával együtt már nem érhette meg, miután a pandúrok rajtuk ütöttek Csorváson.

Népszerű ábrázolásmód: Betyárok a csárdában (Theodore Valerio képe)

Régóta köztudott, hogy a katona (és a kollégista diák) mindig éhes, emiatt pedig minden alkalmat megragad arra, hogy táplálkozzon, vagy ételt szerezzen be és azt ínségesebb időkre tartalékolja. Az első nagyobb seregek megjelenése óta pedig külön gondot okoz a katonák élelmezése, főleg támadó hadjáratok esetén. A sorozott (tömeg)hadseregek megjelenése abból a szempontból is új elvárásokat jelentett, hogy egyrészt békeidőben is pótolni kellett a szolgálat miatt kiesettek termelését (erre szolgált például a sokáig létező aratási szabadság), másrészt pedig háború esetén biztosítani kellett a sokszor több száz kilométerre lévő katonatömegek ellátását.

Szovjet hadifoglyok lovat dolgoznak fel; eleinte a lovakat igyekeztek kímélni, csak a menthetetlen állatokat fogyasztották el (id. Konok Tamás/FORTEPAN)

Kisebb létszám esetén (főleg ha az ellenség olyan lovagias, hogy eltekint a felperzselt föld taktikától) helyszíni beszerzéssel (jobb esetben vásárlás, rosszabb esetben rekvirálás - az éhes és felfegyverzett embernek kevesen mernek ellentmondani) megoldható az élelmezés; Hadik András például főleg erre építette sikeres berlini portyájának ellátását, Napoleon viszont csúnyán belebukott (részben) abba, hogy közel hétszázezres hadseregét javarészt a hadműveleti területről akarta élelmezni. További évszázados probléma volt megfelelően tartósítható és ugyanakkor szállítható élelmiszerek létrehozása: a katonákat évszázadokig komplett nyájak és gulyák követték, amikre persze előszeretettel vadásztak az ellenség portyázói. A helyzet a 19. században, a konzervek és különféle tartós élelmiszerek (gondoljunk csak a karrierjét pulykatápszerként kezdő margarinra) majd a hűtőgépek feltalálásával változott meg, amin sokat dobott a vasúti szállítás, majd a gépesítés.