Mai posztunkban ismét egy magyar iparvárost (és ismét északkeleten) látogatunk meg; ezúttal Kazincbarcika történetéből, kulturális életéből villantunk fel néhány képet. Az írás annyiban rendkívüli, hogy ezúttal nagy segítséget kaptunk helytörténészektől, akik lelkesen gyűjtik a város múltjához kapcsolódó képeket és visszaemlékezéseket, valamint ápolják a Kazincbarcikához köthető hagyományokat is. Segítségüket ez úton is köszönjük!

A város madártávlatból (Képi Demokrácia Kazincbarcika)

Borsod-Abaúj-Zemplén megye harmadik legnagyobb városa - Dunaújvároshoz hasonlóan - mai formájában nem tekint vissza hosszú múltra, ugyanakkor területe, pont mint mondjuk Komlóé, évszázadok óta lakott. A település, akár Salgótarján, látszólag nagyon fiatal: Sajókazinc és Barcika egyesülése (1947) után egy évvel kapta mai nevét, 1954-ben pedig a városi rangot is elnyerte. Ekkor csatolták Kazincbarcikához Berente községet, amely 1999-ig tartozott az iparvároshoz. Sajókazinc ugyanakkor legkésőbb 1240-ben már létezett, ám Barcikához (ekkor még Alsó- és Felsőbarcika) hasonlóan sokáig agrártelepülés volt. A községek lakossága sokáig igen alacsony volt, a 400 fő körüli lakosságú Berente és Barcika mellett Sajókazinc, közel kétszer akkora lakosságával és három fogadójával, számított a térség központjának.

Sajókazinci képeslap 1939-ből

A 19. század első éveiben a többségében református Sajókazinc lelkésze egy bizonyos Galambos Pál volt, akinek Benjámin fia 1814-ben itt látta meg a napvilágot. A lelkipásztor fia később színésznek állt, majd zeneszerzőként tevékenykedett, ekkor azonban már Egressy Béniként ismerik. Bár Kazincbarcika leghíresebb szülötte a Szózat megzenésítésével (1843) vonult be a magyar történelembe, rövid, mindössze 37 éves életútjába rengeteg minden belefért. Tanult Itáliában, ahová gyalogszerrel érkezett, volt énekes és szövegíró is. Ő készítette például Erkel Ferenc Hunyadi László c. operájának szövegkönyvét, de a Katona József Bánk bán-jából készült szövegkönyv is Egressy munkája volt, amelyet nem sokkal halála előtt adott át Erkelnek. Emellett harcolt az 1848/49-es szabadságharcban - a kápolnai csatában súlyosan meg is sebesült - ahol Klapka György komáromi csapataival együtt tette le a fegyvert. A legtovább kitartó erődben Egressy volt a zenekar vezetője, de az ostrom alatt is komponált, ekkor írta például a Klapka-indulót. Pesten hunyt el, 1851-ben.

Egressy Béni

A változás az 1850-es években indult meg, amikor szenet találtak a környéken, a bánya megnyitása pedig magával hozta az iparosodást és a lakosságszám növekedését. Nagyobb mértékben az 1890-es évek közepén indult meg a szénbányászat - a Tardona-völgyben, Sajókazincon, majd Herbolya-telepen több tucat akna jött létre - azonban a készletek kimerülése miatt sokat pár év működés után már be is kellett zárni; a Zsófia-táró például 1895 és 1922 között üzemelt, de például a Kis-lejtősakna vagy az Új-táró csak négy évig - 1920-1924 - működött. Külön érdekesség, hogy Herbolya-telepen készült egy ál-táró is, amelyet külön azért vájtak ki, hogy a bányamentők élethű körülmények között tudjanak gyakorlatozni. 

Terv-táró, a kötélpálya felrakodó állomása, 1970.

Az egyik legfontosabb a Terv-táró volt, amely 1922 és 1928 között Radvánszky-táró néven volt ismert. Az 1950-ben újranyitott üzem hamarosan a kazincbarcikai szénbányászat központja lett; egészen a '60-as évekig sorra nyíltak az új aknák, 1966-ban pedig átadták a Berentére vezető kötélpályát, amely feleslegessé tette a korábban épített kisvasutat. A helyzet az 1970-es évek közepétől folyamatosan romlott: 1979-ben kimerültek a Terv-táró I. készletei, a munkát pedig a 17%-os bányászhiány is nagyban hátráltatta. Az egységet végül 1986-ban zárták be, és ezzel megszűnt a Tardona-völgy szénbányászata is. A Borsodi Szénbányák Rt. végül 2004 elején szüntette be működését, amellyel egy 218 éves történet végére is pont került.

Képeslap a 20 éves Kazincbarcikáról (Képi Demokrácia Kazincbarcika)

A másik nagy ugrás a barcikai erőmű 1920-as megnyitása volt; az üzem látta el elektromossággal teljes Dél-Borsodot. Mellette működött az úgynevezett Kiserőmű, ami az üzemek áramellátását biztosította. A második világháborúban mind az erőmű, mind a szénbányák súlyos károkat szenvedtek, de hamar sikerült újraindítani a termelést, sőt a községek rövidesen ugrásszerű fejlődésnek indultak. Ezt az is segítette, hogy mind a pályaudvar, mind pedig a hőerőmű Sajókazinc és Barcika közös határán helyezkedett el, így a települések egymás felé kezdtek terjeszkedni, valamint a "közös pontok" miatt megemelkedett a "vegyesházasságok" száma is. Persze nehézségek akadtak, mindkét község félt attól, hogy egyesülés esetén a másik "el fogja nyomni" - ez Tatabányán is sokáig hátráltatta az egyesítést - de ezeken pár év alatt sikerül úrrá lenni.

1951 - Épül a "C" tömb, a modern városközpont első épülete, évekig a kényszermunkások szállása

"Helyi ellentétek is voltak, amelyek lokálpatriotizmusból fakadtak: az egyik község el fogja nyomni a másokat, az egyik jobban fog fejlődni, mint a másik. Hogyan képzelhető el, hogy egy sajókazinci ember a barcikaiaknak is „községi bíró”-ja legyen, stb. A tárgyilagosan gondolkodók tudták, hogy ezek átmeneti nehézségek, amelyek – egy-két évtized alatt feloldódnak. Átmeneti megoldásként jött létre egy olyan megállapodás, hogy ha a községi bírót a sajókazinci területről választják, a helyettese, ahogyan akkor nevezték: a törvénybíró a barcikai területről kerüljön ki, és fordítva. (...) Az egyesített község hosszan nyúlt el Felsőbarcika nyugati végétől Sajókazinc keleti széléig. Javasolták: legyen az új név Sajóhosszúfalva. Nem nagy lelkesedést váltott ki ez a semmit ki nem fejező név. Újabb javaslat: legyen a község neve Egressyfalva. Történelmi tény, hogy Egressy Béni Sajókazincon született, de még a Szózat megzenésítőjének szelleme sem volt biztosíték a két község egyetemes megnyugvásának. Ilyen előzmények után hangzott el az egyik képviselő testületi ülésen a javaslat: Kazincbarcika. Ez a forma átmenti az utókornak mindkét község nevét. A javaslatot magáévá tette a képviselő testület, elfogadták a felsőbb szervek, és 1948-ban az egyesített község nevét „ideiglenesen” Kazincbarcikában állapították meg." [1]

 - emlékezett vissza Mogyoróssy Pál, Sajókazinc egykori körjegyzője, akinek nagy szerepe volt mind az egyesítésben, mind pedig Kazincbarcika várossá válásában is. 

Új időknek új dalai...a város 1958 körül

A mai modern városközpont az 1950-es évek elejétől épült ki; a Békevárosban első körben betűkkel jelölt nagyobb házakat húztak fel, amelyek mellé óvodát, iskolákat (a legfontosabb a BVK-val szoros kapcsolatban lévő vegyiari Technikum volt), egészségügyi létesítményeket építettek, Berentén pedig a négyemeletes házak mellett hőerőmű is épült. Az új központ létrehozása nem tekinthető egyedinek, ilyenre Tatabányán és Salgótarjánban is láthatunk példát. Az okok között a népességrobbanás és a települések jellegének megváltozása mellett talán arra is gondoltak, hogy ez csökkenti a korábbi községek ellentéteit és erősíti az új városi identitást. Az építkezés több ütemben zajlott, 1959-ben már a T és U épületeket adták át; abból, hogy ekkor már igencsak az ÁBC vége felé jártak, jól látható, hogy mennyire sürgős volt elsősorban lakóépületek létesítése. Az elképesztő iramú fejlődés kiválóan megfigyelhető az alábbi képeken is, amelyek mindössze 18 év eltéréssel készültek. 

A "magyar ugar" 1950-ben...

és az új mintaváros 1968-ban (Képi Demokrácia Kazincbarcika)

A város építésében rabok - főleg feketézők, vagy a beszolgáltatást nem teljesítők - is részt vettek: az első épülettömb, az 1951-ben elkészült "C", szögesdróttal körülkerítve 1953 végéig a munkatáborban dolgozók szállásául szolgált, és azt csak 1955-ben vehették birtokba a város "civil" lakói.

Hárman a várost építő sok ezerből (Képi Demokrácia Kazincbarcika)

Több egykori rab is a városban kezdett új életet, és mellettük a környező településekről is rengetegen érkeztek szerencsét próbálni, új életet kezdeni. Sallai András, aki 1950 és 1953 között kőművesként dolgozott Kazincbarcikán, így emlékezett vissza a hőskorra: 

"A szántóföldeken több helyen tégla- és cementhalmokat láttunk. Ugyanígy voltak azok a szerszámok is, amelyek az építkezéshez kellettek. Csupán a tervrajzok voltak fedél alatt, egy kis fabódéban. A munkánk egy barakképület kitűzésével kezdődött. Az építkezésen civil embert nem láttunk sehol, csak szürke pokrócruhát viselő zebranadrágok – a „fácánok” – vettek körül bennünket. Győri Pista bácsi [a művezető] mondta, hogy ezek lesznek a kisegítő munkások. Mi érdeklődtünk, hogy kifélék ezek az „elvtársak”? Erre a fegyveres őr azt válaszolta, hogy ne sértegessük az urakat, nem is szabad őket elvtársnak szólítani, sőt, a nevük után az urat is mindig mondani kell. Kiderült, hogy el is várták az úr megszólítást. Később megtudtuk, hogy tényleg voltak köztük olyanok, akik korábban nagy urak voltak, olyanok, akik után az ajtót mások csukták be. Arra is kioktattak bennünket, hogy nem szabad őket sértegetni, meg kemény parancsszóval munkára serkenteni, hanem szépen, udvariasan megkérni, hogy »legyen szíves vigye ide vagy oda a téglát stb.«" [2]

A Borsodi Vegyi Kombinát főbejárata 1970 november elején: november 7. mellett az MSZMP X. kongresszusa is okot adott a díszítésre (Képi Demokrácia Kazincbarcika)

Az első vegyi üzem, az Imperiál Vegyészeti Művek Rt. 1921-ben kezdte meg a termelést (szénlepárlást) Berentén. A gyár létrehozását nem más, mint a mozdonyairól ismert Kandó Kálmán szorgalmazta és irányította, aki a Ganz mérnökeként bányavasutak fejlesztése során került kapcsolatba a térséggel. Az Alacskai Kőszénbánya és Villamossági Rt. jól startolt, a kedvező feltételek (jó minőségű szén, száraz bánya Alacskán) és jelentős magánadományok miatt úgy tűnt, sikerül egy jól működő üzemet létrehozni, amely szénből benzolt és más anyagokat állít elő. Az üzem átvészelte a gazdasági válságot, azonban Kandó 1931-es halála, amelyet két tulajdonostársának rövid időn belüli elhalálozása is követett, komoly változásokat okozott. A cég nehéz helyzetét kihasználva versenytársai perbe fogták az Imperiált, amely hosszas huzavona után 1939-ben végleg lehúzta a redőnyt. A bánya és a vegyi üzem azonban továbbra is működött, feltehetőleg 1944 közepe-végéig a Salgótarjáni Szénbányászati Rt. leányvállalataként.

A szénosztályozó hatalmas épülete (Képi Demokrácia Kazincbarcika)

1954-ben jött létre a Borsodi Vegyi Kombinát, Kazincbarcika legnagyobb üzeme, amely a foglalkoztatottak számát tekintve sokáig az ország 6. legnagyobb vállalata volt. 1960-ban 2332, 1970-ben pedig már 4668 fő dolgozott itt, többnyire barcikaiak, illetve a környékbeli falvakból bejárók; a cég 1963-ban egyesült a Berentei Vegyi Művekkel. A BVK jelentőségét jól mutatja, hogy 1964. április 6-án Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkár is meglátogatta a gyárat. Az üzemben műtrágya, PVC, ipari gázok, vegyi anyagok és egyéb műanyagipari segédanyagok készültek, illetve készülnek ma is, ugyanis bár csökkentett kapacitással, de a vállalat ma is működik, 1991 óta BorsodChem Rt. néven.

Hruscsov (kalapban) gyárlátogatáson A szónok Takács István, akkor a BVK párttitkára, később, 1968-1988 között a város tanácselnöke. Mellette Kádár János, az MSZMP főtitkára. (Képi Demokrácia Kazincbarcika)

Az 1956-os forradalom időszaka komolyabb esemény nélkül telt el Kazincbarcikán: a fegyelmezett, szervezett munkások persze megalakították forradalmi szervezeteiket, de arra szigorúan ügyeltek, hogy rendbontás, erőszakoskodás ne fordulhasson elő. A nyugalomhoz hozzájárult, hogy a város ekkor még igencsak félkész állapotban volt, és lakossága is még csak pár ezer főt tett ki. Lini István, a Vegyipari Technikum tanára sem emlékezett vissza jelentősebb eseményekre. Persze a diákok - köztük a városban ragadt kollégisták - feszülten figyelték a híreket;

"Ezeket a rádiózásokat november 4-ig kétszer-háromszor zavarták meg az ózdi munkások. Teherautón érkezve időnként megrohantak az épületben tanyázó iparőrség fegyvereseit, és lefegyvereztek őket békés körülmények között, majd a fegyverekkel távoztak. November 4-én Szlovákia felől, a 26. úton beözönlő orosz tankok dübörgését lehetett hallani. A várost elkerülték, de egyes szemtanúk szerint két tank kivált a sorból, és pálinkáért benéztek a helyi kocsmába…." [3]

Az Irinyi János Vegyipari Technikum képeslapon

Kazincbarcika kiépítése így is egészen az 1980-as évekig elhúzódott; a népességszám is ekkor, 1980-ban tetőzött mintegy 37 000 fővel. Az egyes településrészek emiatt jól elkülöníthetőek egymástól; az építés mellett ugyanakkor átépítésekre is sor került, amire jó példa a Vörös Csillag lakótelep 1955-ös lebontása. Helyére a BVK készenléti lakótelepe került - a kombinát és a hozzá kapcsolódó létesítmények egy teljes városnegyed szerkezetét határozták meg. A szocreál épületek, majd a panelházak mellett 1957 és 1960 között épültek kertes bányászházak is, amelyek ritkaságnak számítanak a korszakban.

Az új bányászházak

Rendszeresen súlyos károkat okoztak a Sajón levonuló árhullámok, amelyek az amúgy is magasan álló talajvízzel együtt teljes városrészeket veszélyeztettek. A legkomolyabb árvíz 1974 októberében volt: az árvízi védekezés, amelyben a tűzoltók és a polgári védelem erői mellett munkásőrök, bányászok és üzemi munkások is részt vettek, október 21-én kezdődött. Az átereszeket terméskő torlaszokkal és homokzsákokkal zárták le, a Kiserőműnél és a November 7-e utcában (ma Lorántffy Zsuzsanna utca) pedig szivattyúkat helyeztek üzembe. A folyamatosan zuhogó eső miatt másnapra még válságosabbra fordult a helyzet, a cigánytelepet (a vasútállomás és a Sajó között) teljesen elzárta a víz, és a sodrás miatt csónakkal sem tudták kimenteni az ott lakókat, akiket végül a Néphadsereg helikopterei és kétéltűi menekítettek biztonságos helyre. 23-án a víz elmosta a Szuhakállóra vezető vasútvonal hídját, a Kiserőműnél pedig a vízbe csúszva életét vesztette Magó János útőr. Az apadás végül 25-én kezdődött meg, másnap pedig már valóban fellélegezhettek a mentésben résztvevők.

"Zúgva-bőgve törte át a gátot..."

Az ipari létesítmények - elsősorban a bányák és a Borsodi Vegyi Kombinát - mellett a település a kulturális és infrastrukturális fejlesztéseket is fontosnak tartotta; emiatt nevezték a várost tiszta, virágos városnak, a szobrok városának - és most itt ne a szokásos szocreál alkotásokra gondoljunk - és a fiatalok városának is. Ez utóbbi kitétel annak fényében, hogy a lakosság 1949 és 1980 között meghétszereződött, nem szorul különösebb magyarázatra; 1962-ben például a 21 000 lakosú városban több mint 5000 gyerek volt, az átlagéletkor pedig 29 év volt!

Barcikai utcakép a '70-es évekből (Képi Demokrácia Kazincbarcika)

A színházi és zenei élet is igen aktív volt, az 1970-es évektől Kazincbarcikán rendezték meg az ifj. Horváth István amatőr színjátszó fesztivált, olyan szereplőkkel, mint a kaposvári színház (ők nagyon lázadónak számítottak ekkoriban), Ascher Tamás, és a Szkéné. Játszottak Örkényt, Spirót és Ionescót (A kopasz énekesnő) is, nem csak a művelődési házban (ezt Egressy Béniről nevezték el), hanem tornatermekben és szabadtéren is. A művházat ekkoriban egy lelkes fiatal csapat vezette, akiket ráadásul a pártvezetés is hagyott tevékenykedni, így fordulhatott elő , hogy a több megyéből kitiltott Beatrice rendszeres fellépő volt a "szocialista mintavárosban".

Variációk egy témára: régi és új találkozása (Képi Demokrácia Kazincbarcika)

A rendszerváltás környéki időszakot, a többi iparvároshoz hasonlóan Kazincbarcika is megsínylette, de jelenleg úgy tűnik, sikerült talpra állnia; a településen a vegyi kombinát mellett ma is több kisebb ipari üzem működik, és továbbra is jelentős a város kulturális élete is.

Az "F" épület a Szabadság tér felől fotózva

A város építéséről szól - természetesen a korabeli szófordulatokkal jól megtűzdelve - az alább is megtekinthető , 1955-ben készült dokumentumfilm, amelyben a város felépítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett mérnökök és munkások mellett feltűnik a két korábbi község is, valamint láthatóak Kazincbarcika építésének első fázisai és a BVK működésébe is betekintést nyerhetünk. 1962-ben diafilm készült a városról, nem meglepő módon Fiatalok városa címmel. Technikaőrülteknek és ipartörténészeknek kötelező, a többieknek ajánlott!

A poszt megírásához hatalmas segítséget kaptunk a Barcikai Históriás és a Képi Demokrácia Kazincbarcika lelkes csapatától, akiknek ezúton is köszönjük a segítséget! Külön köszönet illeti Takács Zsoltot a képekért és a források összegyűjtéséért! További érdekességek, történetek és rengeteg fotó Kazincbarcikáról a fentebbi linkeken!

Források:

Barcikai Históriás: A hőskor építői I. [2] és a Hőskor építői II., valamint Vizes történetek és Fotók az 1974-es nagy árvízről

Dr. Mogyoróssy Pál: Hogyan lett Sajókazinc és Barcika községekből Kazincbarcika? [1]

Kismarton Zsolt: Kazincbarcika története röviden – egy kicsit másképp – Kiegészítés a 3. részhez: A Békeváros

Kismarton Zsolt: Kazincbarcika története röviden – egy kicsit másképp – VI/3. rész: A város

Kismarton Zsolt: Kazincbarcika története röviden – egy kicsit másképp – Kiegészítés a 6. részhez: A Tardona-völgy szénbányászata

Rónaföldi Zoltán: Kandó Kálmán és a borsodi szénbányászat, valamint az „Imperiál-ügy” 

Takács Zsolt: Felejthetetlen tanáraink: Lini István igazgató úr emlékére [3]

Ajánlott irodalom:

Géczi Gyula - Nagy Gyula: Szemtanúk szavaival, Kazincbarcikai Városi Pártbizottság, Kazincbarcika, 1956.

Papp Attila: Ismerkedjünk Kazincbarcikával, II. Rákóczi Ferenc Megyei könyvtár sokszorosító üzem, Kazincbarcika, 1974.

Csurák Zsuzsanna: Kazincbarcika története, Barcikai Közélet, Kazincbarcika, 2004.

Lovas Tiborné: Tükörcserepek,Kazincbarcika Város Önkormányzata, Kazincbarcika, 2009.