Portugália a XX. századba lépve egy elmaradott, a feudalisztikus előjogait őrző elittől megnyomorított országocskának tűnt. Ahogy a korabeli magyar sajtóban is megfogalmazták:

Portugália ugyan ritka népességű ország, de népe évszázadokon át gazdag volt gyarmataiból s midőn ezeket elvesztette, a külső fénynyel együtt a társadalom is hanyatlani látszott s ma is úgy látszik. Tény annyi, hogy a kis népet kimerítette az erőlködés, hogy gyarmatait megtartsa s hogy régi törvényei és intézményei, melyek sokkal fényesebb viszonyok számára alkottattak, a kimerültséget állandóvá tették.
Népek halála. Vasárnapi Újság, 1901, 29. sz. 466.

Korabeli tudósítás a portugál királygyilkosságról
Tolnai Világlapja, 1908. 02. 09.

Többen azonban, főleg a városi polgárság körében felismerték a helyzet tarthatatlanságát, és igyekeztek változtatni rajta. Az évszázad első felében mondhatni turbó fokozatra kapcsoltak, hogy behozzák a lemaradásukat: 1908-ban megölték a királyukat Dom Carlost, majd, mivel az új királlyal – az előző fiával – sem voltak túlzottan elégedettek, két év múlva úgy döntöttek, végleg lecserélik a királyságot, és inkább valami újjal próbálkoznak: 1910-ben kihirdették a köztársaságot. Ezzel sebesen az élbolyba törve Svájc és Franciaország után ők váltak a kontinens harmadik köztársaságává.

Építésekor formabontóan újnak számított, létezése alapvetően kapcsolódik a modern lengyel állam létrejöttéhez, megépítését követően két évtizeddel a földdel tették egyenlővé, majd eredeti kinézetének megfelelően újjáépítették annak érdekében, hogy ma is ugyanazt a feladatot láthassa el mint egykor – korábbi cikkünkhöz hasonlóan ezúttal is Lengyelország fővárosának egy olyan különleges történelmi épületét ismerhetjük meg, amelynek történelmi jelentőségével Varsó lakói maguk sincsenek gyakran tisztában.

A Lengyel Állami Értékpapír Nyomda (Polska Wytwórnia Papierów Wartościowych) – közismertebb nevén PWPW – impozáns épületegyüttese első ránézésre könnyen belesimul a különösképp nem impozáns, néhány emeletes városi irodaházak sorába. A Visztula nyugati partján húzódó épületegyüttes azonban jól szimbolizálja az első világháborút követően újból függetlenné váló lengyel állam történelmét. A központosítás és erős államhatalom jegyében az 1920-as évek végétől rohamos léptekben kezdtek el felépülni egymás után Varsóban a közigazgatás különböző hivatalainak otthont adó, akkoriban rendkívül újszerűnek és modernnek számító épületei.

Épül a PWPW épületegyüttese, 1927. Forrás: www.pwpw.pl

Szerző: Kanyó Ferenc

Tudtad, hogy II. Lajos nem a Csele-patakba fulladt bele, hanem megölték? Tudtad, hogy a gyilkosa Szapolyai György, a későbbi király, Szapolyai János testvére volt? Tudtad, hogy a király gyilkosát Tomori Pál ölte meg? És hogy a király gyilkosa gyilkosának a gyilkosát pedig a gyilkos gyilkosának az emberei? Ez egész úgy hangzik, mint egy rossz krimi egy Agatha Christie epigontól, pedig mindez egy csaknem kortárs forrásban olvasható. Szerémi György beszámolójának és Tatai Miklós titokzatos levelének, valamint II. Lajos halálának a nyomába eredünk ebben a posztban. Figyelem, nem leszünk rövidek.

II. Lajos magyar és cseh király

Nyári Gábor - Rapali Vivien

Amikor 1990 tavaszán Antall József személyében ismét szabadon választott miniszterelnöke (és persze kormánya is) lett Magyarországnak, egyebek mellett a külpolitikát is teljesen új alapokra kellett helyezni. Az alapállás - kelet és nyugat határán - persze nem változott, és a helyzet is ismerős lehetett az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követő időszakból, annyiban legalább is biztosan, hogy a frissen függetlenedő országnak gyorsan kellett megtalálnia új helyét az erősen változó világban. Fontos volt egyrészt a nemzeti érdekek képviselete, másrészt mind keleti, mind nyugati irányú kapcsolataink komoly átértékelésre szorultak. Mai posztunkban néhány, a kormányfő külpolitikai elképzelésivel kapcsolatos forrást mutatunk be.[1]

Antall József a Parlamentben. A háttérben Szabad György, az Országgyűlés elnöke.

„A mi célunk az, hogy biztosítani tudjuk egyrészt Magyarország szuverenitásának a helyreállítását, és azt, hogy a magyar politika szabadon és függetlenül dönthessen minden kérdésben (…) Ez azt is jelenti egyben, hogy olyan külpolitikát kívánunk kialakítani, amely biztosítja az ország ez irányú elhatározó képességét és függetlenségét. Világos, hogy a külpolitikai célkitűzéseink egyrészt saját nemzeti érdekeinkből következő globális külpolitikai célkitűzés, másrészt az ország geopolitikai helyzetéből következő realitásoknak a figyelembevétele. Harmadszor, olyan külpolitika folytatása, amelyik Magyarországnak, mint kis országnak a gazdasági, szociális kérdései megoldását elősegíti és biztosítja. (…) olyan szomszéd országgal, amelyik nem bánik emberi-jogi és kisebbségi-jogi szempontból tisztességesen a magyar nemzeti kisebbséggel, nincs módunkban jó kapcsolatot fenntartani.”

(Antall József, 1990. május 22.)[2]

Mielőtt bárki másra gondolna, nem törünk a filmes blogok babérjaira, így ma nem a Richard Pryor főszereplésével 1987-ben készült Alkalom szüli az orvost (Critical Condition) című vígjáték kerül terítékre, hanem egy összességében szomorúbb történet egy szerencsésebb pillanata. Mai főszereplőnk a pécsi dr. Debreczeni László, aki 1956-ban orvostanhallgatóként került a forradalmi események középpontjába, és bár semmiféle erőszakos cselekményben nem vett részt, a Csikor Kálmán alezredes és társai elleni perben két és fél év (erre később ráhúztak még egy évet) börtönre ítélték és örökre kizárták az összes egyetemről. Valószínűleg ő volt az utolsó, aki az ítélethirdetéskor arra gondolt, hogy valaha is praktizálhat majd. Erre azonban meglepően keveset kellett várni!

Debreczeni László 1952-ben

Pécsen a forradalom is békésen zajlott le; a főleg egyetemisták által levezényelt - nem véletlenül hívják az ottani 56-ot doktorok forradalmának - események egészen november 4-ig nem követeltek áldozatokat, a szovjet intervenció után súlyos harcokra került sor, túlnyomó részt a várost övező hegyekben. A mecseki láthatatlanok, vagyis a magukat meg nem adó forradalmárok kisebb-nagyobb csoportjai egészen november 22-23-ig kitartottak, sőt, még ellencsapásokra is futotta erejükből. Persze a vereséget nem kerülhették el; a csoportok szétszéledtek, aki tudott, Jugoszláviába menekült, de többen hazatértek, bízva abban, hogy elkerüli őket a megtorlás.

A Goodwood hadművelet, amelyre 1944. július 18. és július 20. között került sor a normandiai harcok alatt, egyike a második világháború nem igazán ismert hadmozdulatainak. A két napig tartó brit páncélosművelet a legnagyobb volt az Egyesült Királyság által végrehajtottak közül, de mivel veszteségeik két nap alatt már több mint 300 harckocsira rúgtak ezért nem ez a támadás lett a későbbi háborús filmek fő témája.

Brit Sherman Firefly harckocsi a Goodwood hadművelet idején, 1944. július 18-án. B 7557 Imperial War Museum

A normandiai partraszállást követően a brit és kanadai egységek fő feladata a stratégiai fontosságú Caen városának elfoglalása volt. Ezt nem sikerült a tervezett időben végrehajtani, mivel a német védelem erős volt, és a brit támadások sok esetben kifulladtak. A június 26-án megindított Epsom hadművelettel be akarták keríteni a Caent védő egységeket, de a németeknek erőik megfelelő összpontosításával sikerült megállítani a britek támadását.