A hadrakelt seregekre az ellenség és az időjárás mellett járványos megbetegedések képében is komoly veszélyek leselkedtek. A kora újkorig a pestis, kolera és a tífusz voltak a legveszélyesebbek, elég csak Hunyadi Jánosra gondolnunk, aki nándorfehérvári diadala után maga is áldozatul esett a táborában tomboló pestisjárványnak, de a török háborúk idejéből is több feljegyzés tanúskodik járványokról, és az 1849-ben internacionalista segítségnyújtási akció keretében érkező orosz csapatok a szabadságharc bukása mellett a kolerát is elhozták. A járványok általában a nem túl jó higiéniás körülmények egyenes következményei voltak; a kórokozókat sokszor az elesettek és az elhullott állatok is terjesztették, de szerepe volt a fertőzött víznek, bár ez utóbbit bor és pálinkaivással lehetett kompenzálni.

A 17/II. zászlóalj Álmos fedőnevű figyelője: az első vonalban ehhez hasonló fedezékekben éltek a katonák (Kemendy XXIII. tábla)

Az "általános" járványok mellett akadtak olyan (nem feltétlenül járványos) betegségek, amelyek adott tájegységhez, területhez kötődtek, mint például a malária, amellyel mindkét világháborúban szembesültek a magyar katonák (is), elsősorban a keleti fronton. Bár a higiéniás körülmények és a egészségügy hatalmasat fejlődött, idő kellett, amíg az eredmények át (vagy vissza - elég a rómaiakra gondolni) szivárogtak a hadseregszervezésbe is. Egészségügyi szolgálattal persze minden hadsereg rendelkezett, de ők elsősorban a sebesültek ellátására voltak felkészülve; járványok ellen sokáig megfelelő eszköze sem volt az orvostudománynak. De hogy a járványok problémája mennyire nem a távoli múlté, jól mutatja, hogy az Afganisztánban 1979 és 1989 között "internacionalista segítséget nyújtó" 40. szovjet hadsereget az ellenségnél sokszor nagyobb arányban tépázta meg a vérhas és egyéb fertőzések, amelyekre (a sebesültellátással szemben) nem voltak a kellő mértékben felkészülve. A Don-kanyart is megjárt dr. Viczián Antal orvos zászlós is beszámolt egy járványszerű megbetegedésről, amelyet nem élősködőkhöz, hanem sokkal inkább a körülményekhez lehetett kapcsolni.

Szerző: Kanyó Ferenc

A nők elleni erőszak körül a politikai közbeszédben manapság gyakran lángolnak fel az indulatok, időnként pedig a régi, középkori joggyakorlatot is felemlegetik, mint elrettentő példa. Csakhogy az igazság, mint olyan gyakran, most is sokkal szofisztikáltabb. A nők elleni erőszak ügyében most a magyarországi joggyakorlat egy régi és fontos forrását, a Budai Jogkönyvet idézzük fel, amelynek a látásmódja természetesen messze áll korunk jogfelfogásától, mégis érdemes tisztába tenni azt, hogy mit gondoltak a kérdésről. Tudta-e például, hogy a nőkkel szembeni bántalmazást, vagy a jó hírnév megsértését a jogkönyv kétszer olyan súlyosnak ítélte meg, mint a férfiak esetében?

 A Budai Jogkönyvről röviden

Mielőtt a konkrét jogi szabályozásba belemennénk, érdemes néhány szóval megemlékezni magáról a Budai Jogkönyvről is. A mű a középkori Magyarország egyik legfontosabb jogi gyűjteménye, felnémet nyelven íródott, és nagyban támaszkodik a magdeburgi városjogra, valamint más német joggyűjteményekre, így a Szász tükörre is. Három kézirata maradt fent, amelyek Mollay Károly és Kubinyi András szerint mind másolatok.  A három kézirat közül az egyik a pozsonyi evangélikus líceum könyvtárának egy kódexéből került elő, a másik Leonard Cromer kassai polgár tulajdonában volt a 16. században, majd a pesti egyetem jogászprofesszora, Frank József őrizte, a harmadik pedig Bozsernyik Béla gimnáziumi tanár hagyatékából került elő, aki Nagybányán vásárolta meg.

Két oldal a Budai Jogkönyv líceumi káziratából

A német-lengyel háborúba szeptember közepén bekapcsolódott a Szovjetunió is, majd a Molotov-Ribbentrop paktum értelmében felosztották egymás között Lengyelországot. Sztálin ezt követően megzsarolta a három balti államot, s "segítségnyújtási szerződést" íratott alá velük, majd a Vörös Hadsereg bevonult Észtországba, Lettország és Litvániába. A német-szovjet egyezmények értelmében Németország szovjet érdekszférának nyilvánította Finnországot, ezért Sztálin már októberben  nekiláthatott Finnország (tervezett) bekebelezésének. Számításai végül nem váltak be. Mai cikkemben az ún. téli háborúhoz vezető utat mutatom be.

A Finnországot védő Mannerheim-vonal egy részlete 1940-ben. Wikipedia

Sztálin a balti államok esetében már bevált módszerrel kívánt eljárni Finnország esetében is, a lett tárgyalások lezárulta előtt delegációt hívatott Moszkvába. Mannerheim visszaemlékezéseiben erről így számolt be:

Október 5-én, egy nappal a Lettországgal kötött szerződés aláírása előtt, Finnország moszkvai követét felszólították: juttasson el kérést kormányához, hogy az küldje el képviselőjét Moszkvába konkrét politikai kérdések megvitatása céljából, amelyeket a háború kitörése tett időszerűvé.

Október 8-án a Szovjetunió helsinki követe sürgette a választ – Moszkvában nagyon ingerültek a késedelem miatt.

Mannerheim i.m.

Múlt héten a tavaszi hadjárat előkészítő szakaszánál hagytuk abba Görgei Artúr történetét; a kápolnai csatavesztés után viszonylag gyorsan magához tért honvédsereg fő ereje - mintegy 42 000 fő, 140 löveggel - március utolsó napjaiban a tábornok emlékei szerint "a kápolnai csatatér közvetlen közelében zsúfolódott össze, hogy végre-valahára komolyan munkához lásson." Március 31-ig harc nélkül foglalták el Gyöngyöst és Hortot, ám mivel az új fővezér, Vetter Antal Tiszafüreden lebetegedett, gyorsan dönteni kellett az új (akár ideiglenes) parancsnok személyéről.

 Görgei Artúr a szabadságharc idején

Több tiszt, köztük Damjanich János és Vécsey Károly is Görgeit ajánlották - ő amúgy is rangidős volt - de a tábornok eleinte tiltakozott, és persze Kossuth sem erőltette a fő riválisának tartott katonatiszt kinevezését.

"Azt követelni azonban, hogy egyedül a rang számítson, ellenkezett egész valómmal, mert én mindig azt az elvet vallottam és követtem, hogy alparancsnokaim megválogatásakor a rangnak csak ott legyen döntő szava, ahol a jelöltek képessége nagyjából egyenlő. Ezért én csak általában sürgettem a fővezéri poszt haladéktalan betöltését, Damjanich és Klapka viszont határozottan azt kívánta, hogy a fővezérséget rám ruházzák, mint rangban legidősebb hadtestparancsnokra. Kossuth kénytelen volt engem legalább ideiglenesen Vetter helyettesévé kinevezni. Valószínűleg két egy irányba ható ellenszenvét kellett leküzdenie: gyermekes félelmét az én képzelt vetélytársi helyzetemtől és forró vágyát a főparancsnoki állásra; hiszen csak így fejthető meg, hogyan lehetett az előnyomulóban lévő hadsereg ideiglenes főparancsnokává való kinevezésemet – a helyzetünkben haladékot percekre sem engedő, égető szükség ellenére – Vetter testi alkalmatlanságát a hadjárat személyes vezetésére kimondó orvosi jelentés beérkezte után még mindig napokig halogatnia.”

Baranyi Tamás Péter

Az „elfelejtett háborúként” is emlegetett koreai háború egy olyan konfliktus, ami napjainkban sem ért még véget: Észak legutóbb 2014-ben üzent hadat Délnek, igaz, csak „félig”, bármit jelentsen is ez. Az 1950–53 között zajló vérfürdő fordulatos története során a fővárost, Szöult ötször is megostromolták, négyszer gazdát cserélt. Mindez 10 hónap leforgása alatt történt, és valójában csak a háború kezdeti szakaszát jelentette. Ebben a cikkben Szöul első két ostroma, valamint a kínai „önkéntesek” megjelenése lesz előtérben.

Korea megosztása a NatGeo térképe alapján. (Forrás: Kevin Meyer blog)

Hogy megértsük a koreai háborút, kicsit hátrébb kell lépnünk az ország történetében. Az ezeréves, egységes történelemmel rendelkező koreai félszigetet az 1894–95-ös kínai–japán és az 1904–05-ös orosz–japán háború óta Japán tulajdonképpen gyarmatként igazgatta. Bár Japán, expanzív politikájának megtámogatására támogatott némi iparfejlesztést, különösen Északon, a félszigetet lényegében meghagyta éléskamrának, hadianyagraktárnak és rabszolgapiacnak. A már a 19. században is fejlődésben lemaradó Korea (erről bővebben itt írtunk) a második világháború végén lényegében ugyanolyan feudális ország volt, mint a japán megszállás kezdetén.

1961-ben az Egyesült Királyságban egy addig kevésbé jegyzett amatőr filmes, Peter Watkins furcsa, 18 perces dokumentumfilmmel lepte meg a közönséget. A film címe The Forgotten Faces volt, rendezője pedig az 1956-os forradalomnak állított benne emléket. A film az újpesti Kálmán József utca eseményeit, az itt működő forradalmárokat mutatja be a forradalom első napjaitól egészen november 4-ig.

Hogy lehet az, hogy ezek a felvételek a forradalomról készült legtöbb felvétellel ellentétben egyáltalán nem ismertek, nem szoktak előfordulni a szabadságharcról szóló műsorok alatt vágóképként, sőt még a Youtube-on sem látható egyetlen olyan videó sem, ahol ezek a képsorok szolgálnának aláfestésül az alkotók ilyen-olyan mondanivalójához?

A magyarázat persze egyszerű, a filmbe belenézve sokan már valószínűleg ki is találták: a film felvételei természetesen nem eredetiek, mivel jelen esetben a dokudráma elnevezésű műfaj egyik minősített esetével állunk szemben. Az 1935-ben született Peter Watkins ugyanis ennek a műfajnak volt az egyik úttörője. A film végén feltüntetett Playcraft nevű amatőr színházi társulattal még canterbury-i katonai szolgálata alatt ismerkedett meg, és szabadidejében kezdett velük filmeket készíteni. 1959-ben készült el az első világháborús ihletettségű The Diary of an Unkown Soldier, majd ezt követte a The Forgotten Faces.

Jelenet a The Diary of an Unknown Soldier című filmből
Forrás