Az 1956-os forradalomról szinte mindenkinek a lyukas zászló, a Molotov-koktél, vagy romos Nagykörút képe villan fel először. Ezek közül természetesen nem hiányozhat a harckocsi sem. A forradalomról született költeményekben leginkább az elnyomás és megszállás eszközeként jelenik meg, de hogyan játszott szerepet az eseményekben valójában? A legendás T-34-es tankról már volt szó, és az őket elpusztító pesti srácokról is. Ebben az írásban fényképek és visszaemlékezések segítségévél az alkalmazásukról igyekszem képet alkotni.

T-34/85 harckocsi szorult az aluljáróba a Boráros térnél (Fotó: Szentpétery Tibor)

Elsőre ez egyszerűnek tűnhet, hisz a tankokat mi másra használták volna a forradalom alatt mint az ellenállás felszámolására. Valóban, a tank a tűzerő, védelem és mozgékonyság ötvözetével létrehozott harcjármű. A mai értelemben vett harckocsi az első világháború idején született meg, ahol a gyalogságot támogatva a megmerevedett védelmi vonalak áttörésére használták. A második világégés során a harckocsi rohamosan fejlődött tovább és már önálló harc megvívására is alkalmazták. Ekkor azonban kiderült, hogy a tevékenységükhöz elengedhetetlen a többi fegyvernem támogatása. A háború végére (és napjainkra) mégis a harckocsi vált a szárazföldi haderőnem legfontosabb harceszközévé, amely egyaránt alkalmas támadó és védekező hadműveletekben való bevetésre és a fentiekben írt három fontos jellemzőjének köszönhetően szinte bármilyen harctéri kihívásnak meg tud felelni. Természetes tehát, hogy 1956 októberében megjelentek Budapest (és a vidéki városok) utcáin is. Ahogyan látni fogjuk a forradalomban azonban nem csak a kimondott harci feladatokra alkalmazták, hiszen még a roncsok is szerephez jutottak.

Legutóbb ott hagytuk abba, hogy Guyon Richárd csapatai sikeresen futamították meg a Branyiszkói-hágót védő császári csapatokat. A feldunai hadtest kezdett magához térni; Görgei már nem csak elkerülő mozdulatokban gondolkozott, hanem erejüket megfelelőnek találta támadó hadműveletek végrehajtására is. Ennek jegyében kezdte meg a Kassa  környékén állomásozó, és szintén megviselt Schlick-hadoszlop üldözését, amit azonban a frissen kinevezett főparancsnok, Henryk Dembiński parancsára kénytelen volt megszakítani. 

Görgei Artúr, Barabás Miklós rajzán

Lengyelországot ekkoriban hiába is keressük a térképen, ugyanis területén az 1770-es évek óta Oroszország, Porosz (majd Német)ország és a Habsburg Birodalom osztozott. A lengyelek jó részének persze nem felelt meg ez az állapot, így rendszeresek voltak a kisebb-nagyobb felkelések, elsősorban az orosz térfélen, vagyis a Kongresszusi Lengyelországban. A sikertelen felkelések után százak, vagy akár ezrek menekültek el az országból, elsősorban Franciaországba, de volt, aki meg sem állt az Újvilágig, és katonai képességeit a fiatal USA szolgálatában kamatoztatta tovább. A legnagyobb lázadás 1830 novemberében robbant ki Piotr Wysocki vezetésével, ám a kezdeti sikerek után végül győzött az orosz túlerő.

A lázadás döntő összecsapását 1831. május 21-én vívták Osztrolenka mellett; a csatában több olyan katona is részt vett, akiknek komoly szerep jutott a magyar szabadságharcban is. Egy bizonyos Józef Bem volt, aki a lengyelek visszavonulását biztosítandó, szó szerint az ellenség szájába vitte tüzérségét, és kartáccsal vágott utat a visszavonuláshoz (későbbi erdélyi műveletei során ezt a szokását, mármint hogy az első vonalba helyezi ágyúit, az osztrákok igen tisztességtelen húzásnak tartották), az utóvédet pedig egy igazi veterán, a Napóleon téli hadjáratát és a lipcsei csatát is megjárt dandártábornok, Henryk Dembiński vezette, igen sikeresen. Az orosz sereg fővezére pedig nem volt más, mint Paszkevics (Paskievics) herceg, aki később Magyarországon is megfordult, nem éppen szívesen látott vendégként, ugyanakkor Görgei az ő közbenjárásának köszönhetően kerülte el az aradi vértanúk sorsát.

Elköltöztünk!

Babij Jar-I mészárlásról készült írásunkat itt olvashatja el.

www.ntf.hu

Baranyi Tamás Péter

Nagy-Britannia soha nem volt ideális európai: túl önálló, túl elszigetelt, és közben mégis túl sok kapcsolata van a világ más részeivel. Ahogy azonban a 20. század folyamán egyre szűkebb lett a Brit Birodalom területe – és tényleges szuverenitása – egyre inkább megnyílt az út egy új, európai szerep elfogadása, sőt, akarása felé. Bár a korábbi, elzárkózó brit álláspont valamikor a szuezi kudarc után elpárolgott, még évtizedeket kellett várni a csatlakozásra. Ebben az időben a Brexit, vagy inkább a Br-not-enter legnagyobb támogatója Franciaország elnöke, Charles De Gaulle volt, később pedig a brit szélsőjobb és a szélsőbal közösen.

A TIME magazin „finom” allúziója szerint De Gaulle az új Ceasar.
A sarokban a kérdés latinul: egész Európa egy egységben? 1966. július 1.

Nagy-Britannia a „világ műhelye”, és ha többé már nem is a világtengerek ura, semmiképp sem „egyszerű”, európai ország. Ez a fajta birodalmi gondolkodás nemcsak Churchillre, de Attlee-re és Edenre is jellemző volt. A katasztrofális vereséggel és megszégyenüléssel véget érő szuezi intervenció azonban lépésváltásra késztette az egykor büszke Britanniát. Világossá vált, hogy a felbomló gyarmatbirodalom helyét átvevő Nemzetközösség már nem úgy biztosítja az olcsó nyersanyagot és piacokat, ahogy korábban; a függetlenségüket elnyerő országok nem a font sterlinghez, hanem az amerikai dollárhoz igazodtak, vitás ügyeikben döntőbírónak nem Nagy-Britanniát, hanem a Szovjetuniót vagy az USA-t kérték fel. Világos volt, hogy Londonnak az európai kontinens felé kell nyitnia. A brit külügyminisztérium, a Foreign Office azonban rendkívül gyanakvó volt minden nemzetek feletti szervezettel. Ahogy egy 1951-ben írt elemzésükben fogalmaztak:

"Az Egyesült Királyság nem gondolkodhat el komolyan az európai integrációhoz való csatlakozáson. Túl a földrajzi és stratégiai megfontolásokon, a nemzetközösségi kapcsolatainkon és túl az Egyesült Királyság különleges helyzetén a sterling-övezet középpontjában, nem gondolkodhatunk el azon, hogy szupranacionális intézményeknek rendeljük alá politikai és gazdasági rendszerünket. Sőt, ha ezek az intézmények aztán nem bizonyulnának működőképesnek, az nem lenne komoly dolog az egyes országoknak, akik egyszerűen folytatnák tovább a külön útjaikat. Egészen más lenne azonban az Egyesült Királyság számára, aminek meg kellene szakítania nemzetközösség és sterling-övezeti kapcsolatait, hogy csatlakozzék."

A keleti front története a második világháborúnak nemcsak amiatt különleges fejezete, mert ezen a fronton csaptak össze a legnagyobb szárazföldi erők a világtörténelem során, hanem amiatt is, mivel a frontvonal mögött több száz kilométerrel is fegyveres összecsapások, felégetett falvak, "állam az államban" területek jellemezték. Ez több tényező miatt, így a megszálló csapatok elégtelen létszáma és felszerelése, a szovjet hatalom által támogatott partizán mozgalom megléte, de leginkább a kegyetlen és kizsákmányoló német politika miatt alakult ki.

Miután 1941 végén megakadt a Szovjetunió elleni német támadás, illetve miután ez - szemben Napóleon oroszországi hadjáratával - nem járt együtt a német hadsereg összeomlásával, mindkét fél számára fontossá vált annak a 60-70 millió főre tehető, különböző nemzetiségű lakosságnak a megnyerése, akik azon a közel 1,8 millió négyzetkilométeren éltek, amit megszálltak a németek és szövetségeseik. Ennek érdekében falragaszok, repülőkből leszórt szórólapok, hangszórók s egyéb eszközök használatával próbáltak megnyerni a lakosságot, ugyanis a terület ellenőrzése lehetetlen volt a helyi lakosság támogatása nélkül.

Az alábbi cikksorozatomban néhány, a német és a szovjet propaganda által használt propagandaanyagot  mutatok be.

Parasztok figyelnek egy német propagandaplakátot. (Forrás: Chiari, képmelléklet)

Miskolc háziezredével, a m. kir. miskolci 10. honvéd gyalogezreddel a magyarosi rohamtámadás kapcsán érintőlegesen már foglalkoztunk. Az alakulat háborús szerepvállalásáról igen gazdag anyag maradt fenn, köszönhetően a 10-es Honvéd tábori újságnak, illetve Sassy Csabának, aki egy naplóban és egy emlékalbumban gyűjtötte össze a miskolci katonákkal történteket. Az ezred soraiban tudhatta Kövér Gyula festőt, akinek köszönhetően további egy karikatúraalbum és számos grafika maradt az utókorra, mai cikkünkben Kövér munkásságából válogattunk.

A Kacagó lapok a komoly időkből 1915–16 borítója.