„A két terv körkörös logikája kényszeresen mindig ugyanoda tért vissza: 1941-ben, amikor a partizánmozgalom még nem jelentett igazi veszélyt, a zsidókat eleve mint „partizánokat” kellett eltenni láb alól. 1942-ben, amikor a mozgalom már hatékonnyá fejlődött, az együttműködéssel vádolt falusiakat úgy kellett irtani „mint a zsidókat”. A zsidók és a partizánok közti egyenlőségjelet a németek újra meg újra nyomatékosították, egy lefelé tartó retorikai ív gyanánt, amely csak akkor érhet véget, ha mindkét csoport egyszerűen megszűnik létezni.” (Snyder, 281. p.) - foglalja össze Timothy Snyder a partizán és zsidóellenes politika összefonódásait.

Cikksorozatomban a keleti fronton a tengelyhatalmak partizán- és zsidóellenes politikáját kívánom vázlatosan bemutatni. Első cikkemben a német hadseregben kiadott néhány irányelvről, második cikkemben ezek megvalósulásáról, míg utolsó alkalommal a Magyar Honvédség szerepéről ejtek néhány szót.

"...az úttörő oly vidám" - énekelték úttörők generációi estig, kora reggel óta. Hát még milyen vidám lehetett az az úttörő, akit 1976 tavaszán arról értesítettek, hogy "kimagasló úttörőmunkája eredményeként" a Csillebérci Vezetőképző és Úttörőtáborban időzhet. A táborozás azonban nem csak mókából és kacagásból állt, az úttörőknek komoly napirendje és kötelezettségei is voltak, amelyeket a táborba lépéskor kapott Együtt-Egymásért! (nem, nem az alapítvány) című füzetkében -  mai posztunk tárgyában - találhatott meg.

Zászlófelvonás a Fő téren, 1957-ben

Az Úttörő (Pionír) Mozgalom 1946-ban jelent meg Magyarországon, és hamarosan egyeduralkodóvá vált, amiben döntő szerepe volt annak, hogy a többi hasonló ifjúsági mozgalmat (levente, cserkészet) betiltották és/vagy ellehetetlenítették. Az úttörőket legtöbbször (nem alaptalanul) a cserkészmozgalommal állítják párhuzamba, nagy különbség azonban, hogy előbbi deklaráltan vállalta a kommunista-szocialista ideológiára nevelést, annak népszerűsítését. Mindazonáltal a pionírmozgalom több pozitívummal is rendelkezett, elég csak a ma más néven, de létező Úttörővasútra gondolni. Emellett vitathatatlan előnynek számított, hogy sok, főleg szegényebb gyerek az úttörőtáborok keretében juthatott el a Balatonhoz vagy a fővárosba, illetve vehetett részt olyan programokon, amelyekre amúgy nem lett volna lehetősége, emellett közösségek alakultak ki, a fiatalok sportoltak, játszottak, zenéltek. Ezeken felül a különféle szakkörökön evezni, vagy éppen rádiózni is megtanulhattak, aminek felnőtt életük során is nagy hasznát vehették.

Vidéken a nemesi vármegyékben a csendbiztosi- vagy pandúrszervezet volt a rendvédelem alapja. A betyárok, haramiák velük találták szembe magukat a legtöbbször az ellenük indított nyomozások, üldözések során. A betyártörténetekben és a népi emlékezetben e szervezetről igen negatív képet festettek, ahol hanyagnak, könnyen megvesztegethetőnek, s olykor gyávának tüntették fel tagjait. Hogy ez így volt-e a valóságban is, arra az alábbiakban próbálok meg választ adni. A következőkben Kecskemét város pandúrszervezetét igyekszem röviden bemutatni a kiegyezés környékén a levéltári és más korabeli források alapján.

  Rabkísérő pandúrok. Korabeli ábrázolás a Vasárnapi Újságból.

Kecskeméten 1858 augusztusában állt fel újra a csendbiztosi intézmény (latinul persecutio, a persecutor magyarul üldözőt jelent), miután elégtelen és megbízhatatlan működésük miatt a szervezetet az 1850-es évek legelején mindenhol megszüntették. Az 1848/49-es szabadságharc után mélyponton lévő közbiztonság javítására számos intézkedés született a kormányzat részéről. Korábban már írtunk a rögtönítélő bíróságok felállításáról, de emellett ide sorolható a csendőrség létrehozása, a (főként idegen) katonaság alkalmazása, vagy akár a „betyártanyaként” működő csárdák bezárása, lerombolása is. A helyi viszonyokat nem ismerő csendőrség és katonaság azonban szintén nem lehetett elég hatékony. Hosszas kérvényezés után így a helytartóság ismét engedélyezte csendbiztosok alkalmazását. Végül az elnyomó hatalom eszközének tekintett csendőrséget Ferenc József 1867. március 23-án fel is oszlatta. Szerepét így ismét a megyei alárendeltségben működő pandúrszervezet vette át.

Csanád megye csendbiztosai 1878-ban.

Nagy Emil neve a legtöbb ember számára nem mond sokat, pedig a XX. század első felének igen jellegzetes alakja volt. Ügyvédként, politikusként, újságíróként és családapaként is kissé különcnek számított, végtelen tisztességéhez és rendkívüli szociális érzékenységéhez pedig egyes esetekben naiv idealizmus párosult. Élete során több mint két évtizeden keresztül volt képviselő, rövid ideig Bethlen István igazságügy-minisztere volt, mindvégig kiállt a szegényebb paraszti rétegekért, a Rothermere-i revízió elkötelezett híve és propagandistája lett, eközben az ország egyik legismertebb ügyvédjeként praktizált, a korszak meghatározó újságírója volt, a vészkorszakban zsidókat és más üldözötteket bújtatott, majd a világháború után át kellett élnie a kitelepítés borzalmait.

Nagy Emil (1871–1956)

Nagy Emil 1871. november 16-án született Kaposváron. Apja, Nagy Sándor országos hírű bíró volt, akit csak „erős törvény” néven emlegettek. Bár a család már a középkorban is birtokos nemes volt, a történelmi Vámossy előnevet Nagy Sándor fiatalon elhagyta, és fia is csak meglett felnőttként szerzett tudomást a származásáról. Az „erős törvénynek” ezen kívül is voltak furcsaságai:

„Apám az ő különleges észjárásával, már eleve elhatározta, hogy sok fia lesz – az esetleges lányok mellett –, s azt is elhatározta, hogy minden fia a magánhangzók ABC-sorrendjében kapja a keresztnevét. Így lett az első Aladár, én, a második, Emil, a harmadik lett Imre, a negyedik Ottó, de ő csecsemő korában meghalt, helyébe lépett Orbán, s végül, amikor az »U« betűhöz értünk, apán valahonnan kihalászta az Uzor nevet, mint szerinte ősi magyar nevet. De szegény Uzornak később sok baja támadt a nevével. Az én irodámban volt ügyvédjelölt, s mikor a tárgyalást vezető elnök megkérdezte, hogy hívják, s ő felelte:

• Nagy Uzor.

Az elnök ezt így adta tovább:

• Írja, kérem jegyző úr, Dr. Nagy Izor.

Mikor öcsém protestált, hogy ő nem Izor, hanem Uzor, a liberális érzékű elnök így intette le:

Kérem, ne cifrázza, az nem szégyen, ha valaki Izornak született, minek ezt elforgatni Uzorrá.”[1]

Nem hinném, hogy a Tetris különösebb bemutatóra szorulna, bizonyára mindenki próbálta már egyszer. Most viszont megismerhetjük, hogyan pattant ki egy szovjet számítógépes szakember fejéből unalmában a játék ötlete. Miként lett az világhírű, mi ebben Magyarország szerepe és hogyan lett egy vasfüggönyön átívelő szerzői jogi harc okozója.

A Tengen által kiadott Tetris

Bár repülőeszközöket szórványosan az első világháború előtt is bevetettek (a felderítésen kívüli) katonai célokra - itt elég az olasz-török háború líbiai eseményeire, vagy a mexikói polgárháborúra gondolni, ahol már légiharcok is zajlottak, igaz csak puskával - az igazi "nagyüzemi" alkalmazásra az első világháború biztosított lehetőséget. A korban ugrásszerűen fejlődtek a repülőgépek, de mellettük ekkor még nagy jelentőséggel bírtak a léggömbökből továbbfejlesztett merev vagy félmerev szerkezetű léghajók, köznapi nevükön zeppelinek. Mai posztunkban egy ilyen, olasz felségjelzésű légi alkalmatosság utolsó bevetését mutatjuk be.

Osztrák-magyar képeslap a Citta di Jesi léghajó lelövéséről

A meleg levegővel töltött ballonok a 18. század végén jelentek meg, nem sokkal később pedig a hadseregek is lecsaptak ezekre, illetve gázokkal (hélium, hidrogén) töltött változataikat felderítésre és tűzhelyesbítésre kezdték használni. Evolúciós ugrást jelentett a magyar származású Schwarz Dávid, és az ő ötletét továbbfejlesztő Ferdinand Zeppelin találmánya, az kormányozható léghajó, amely egyrészt már motorokkal is rendelkezett (addig is el kellett jutni, hogy vállalható teljesítmény/tömeg arányú erőforrások szülessenek), másrészt fémvázának köszönhetően jóval nagyobb méretű lehetett, ami egyet jelentett a hasznos teher (utasok, posta, bombák) mennyiségének növekedésével is.