„A két terv körkörös logikája kényszeresen mindig ugyanoda tért vissza: 1941-ben, amikor a partizánmozgalom még nem jelentett igazi veszélyt, a zsidókat eleve mint „partizánokat” kellett eltenni láb alól. 1942-ben, amikor a mozgalom már hatékonnyá fejlődött, az együttműködéssel vádolt falusiakat úgy kellett irtani „mint a zsidókat”. A zsidók és a partizánok közti egyenlőségjelet a németek újra meg újra nyomatékosították, egy lefelé tartó retorikai ív gyanánt, amely csak akkor érhet véget, ha mindkét csoport egyszerűen megszűnik létezni.” (Snyder, 281. p.) - foglalja össze Timothy Snyder a partizán és zsidóellenes politika összefonódásait.

Cikksorozatomban a keleti fronton a tengelyhatalmak partizán- és zsidóellenes politikáját kívánom vázlatosan bemutatni. Első cikkemben a német hadseregben kiadott néhány irányelvről, második cikkemben ezek megvalósulásáról, míg utolsó alkalommal a Magyar Honvédség szerepéről ejtek néhány szót.

*

1941. június 22-én a Szovjetunió megtámadásával Németország nem csupán hódító háborúinak sorát folytatta, hanem egy új típusú háborút kezdett, ahol az elfogott katonák, a megszállt területek lakói más elbírálás alá estek, mint korábban. 1941 második felére tehető a nemzetiszocialista zsidóellenes politika végső gátjainak áttörése is, mely előbb négy-, majd öt számjegyű áldozattal járó tömegkivégzésekben, majd az év végén az Endlösung elrendelésében öltött testet.

Ebben a megsemmisítő folyamatban kiemelt szerepet kapott a partizán alakja, ugyanis a partizán volt a zsidók és az "ideológiai ellenfelek" - ami elsősorban a kommunista funkcionáriusokban öltött testet - mellett az a kategória, amely teljes megsemmisítésre ítéltetett. A partizán illetve bandita fogalom amiatt tett szert központi jelentőségre a német Vernichtungskrieg során, mivel a hadijogon kívül álló hadviselő alakját olyan szabadon kezelték, hogy abba bárki beletartozhatott. Így partizánná, banditává váltak 1941 szeptemberétől azok a szovjet katonák, akik a katlancsaták befejezését követően a német vonalak mögött még folytatták a harcot, míg a partizánsegítői státusz eléréséhez az is elegendő lett, hogy a német hatóságok szerint a helyi lakosság nem tett eleget a fegyveres ellenállás megszüntetése érdekében. Ennek szellemében határozta meg Hitler 1941. július 16-án a főhadiszállásán egy Göringgel, Rosenberggel, Lammerssel, Keitellel és Bromannal megtartott tanácskozáson a partizánellenes hadviselés lényegét:

„A partizánháborúnak is megvannak a maga előnyei: lehetőséget biztosít mindazok megsemmisítésére, akik ellenünk vannak.”

(Idézi: Kershaw, 354-355. p.)

Elvi-ideológiai oldalról a nácizmus eszmerendszerén is túlmutató zsidó-bolsevizmus képe adta az ideológiai gyúanyagot. Azzal, hogy a náci gondolkodók deklarálták: a bolsevik ideológia zsidó gyökerű, illetve hogy a „vörös intelligenciát” a zsidók alkotják, innen már csak egy lépés volt, hogy e gondolkodás fonalát követve természetszerűleg a szovjethatalom legfőbb támogatói is csak a zsidók lehetnek. Ehhez társultak olyan, még az antijudaizmus korából meglévő antiszemita képzetek - melyek a világháborús vereséggel illetve az azt követő forradalmakkal megerősödtek - miszerint a zsidókban a keresztény - mármint nem zsidó – társadalomnak az elárulóját kell látni. A gyilkosok gyakran elhitték parancsnokaik azon abszurd állításait, miszerint a zsidók által vezetett ellenséges hatalmak követték el a partizántámadásokat.

A „partizán és zsidó” összemosásának másik oldala pedig abból az önbecsapó mechanizmusból táplálkozott, miszerint a megszálló katonák számára a zsidók jelenléte potenciális veszéllyel jár. A Barbarossa hadművelet kezdetekor a „birodalomellenes elemek” likvidálására létrehozott négy Einsatzgruppe létszáma csupán 3000 fő volt. E „feladatot” a Himmler által későbbiekben a front háta mögé kiküldött összesen mintegy 11000 főnyi rendőri alakulatokkal együtt sem tudta volna végrehajtani. Ezért a tömeggyilkosságok előkészítésében és kivitelezésében részt vettek a megszálló katonai alakulatok is. Még a kifejezetten kivégzésekre kiképzett és ideológiailag fanatikus alakulatok tagjainál is jelentős idegfeszültséggel járt a civil lakosság legyilkolása. Ez még inkább igaz volt – a szovjet hatalommal szembeni ellenérzés, hagyományos antiszemitizmus és náci ideológiai ráhatás ellenére is - a sorkatonaság és a hadsereg tisztjeinek esetében. E visszataszító feladatsor kapcsán adott önfelmentési lehetőséget egy olyan képzet, miszerint akiket lelőttek, azokat saját biztonságuk végett ölték meg.

A „partizán zsidó” vagy a „partizánokkal összejátszó zsidó” képe tulajdonképpen a náci eszmerendszer által kreált „judeobolsevizmus” különös vonása volt. A náci propaganda által sugallt zsidó fenyegetettség absztraktnak tűnhetett az átlagember számára, hiszen például a vér fertőzése vagy a nemzetközi zsidó összeesküvés közvetlenül nem volt megragadható probléma. Ám ha a valóságban meglévő fenyegetettségekhez kötjük – bármilyen logikai buktatókon keresztül is – a zsidóellenes előítéleteket, akkor hatásosabb eszköz áll rendelkezésre az antiszemitizmus elterjesztésére és elmélyítésére

Ez tette lehetővé, hogy a Wehrmacht tábornokainak jelentős hányada a zsidók megsemmisítését katonai biztonsági ügynek tekintse. De ez alól a legénység jelentős része sem volt kivétel. A Wehrmacht egyik tiszthelyettese 1942 júliusában megfogalmazta:

"A bolsevizmus elleni harcban nekünk adatott nagy feladat az örök zsidóság elpusztításában rejlik. (…) Nemrég egy bajtársat a mienk közül éjszaka meggyilkoltak. Hátba szúrták. Csak is  zsidó lehetett, aki ilyen bűncselekmények mögött áll. Bosszút állni a cselekményért valóban szép sikert hoz. A lakosság maga úgy utálja a zsidókat, mint még soha. Felismeri, hogy ő a bűnös mindenben.”

(Idézi: Bartov, 162. p.)

A partizán mozgalmak ellen még a német támadás előtt meghozott német intézkedések – mint az 1941 márciusától formálódó Barbarossával kapcsolatos hadműveleti utasítások, a május 13-án kiadott Kriegsgerichtsbarkeitserlass (mely felfüggesztette a civilek sérelmére elkövetett bűncselekményekkel szembeni büntetőeljárásokat a megszállt területeken) és a június 6-án kiadott Kommisarbefehl (mely elrendelte a kommisszárok kivégzését) – döntő mozzanatai voltak annak, hogy a fegyveres erőket a náci megsemmisítési politikába integrálják. Ám amíg a komisszárparancsot csak a magas rangú tisztek között terjesztették, addig az 1941. május 19-én kiadott Útmutató a csapatok viselkedéséhez Oroszországban („Richtlinien für das Verhalten der Truppe in Rußland“) című utasítást a csapatok számára osztották ki. Ez a német katonák számára ideológiai útmutatóul szolgáló irat leszögezte:

„1. A bolsevizmus halálos ellensége a nemzetiszocialista német népnek. Erre a romboló ideológiára és ennek hordozóira vonatkozik Németország harca. 

2. Ez a harc könyörtelen és erőteljes lépéseket követel meg a bolsevik agitátorokkal, a gerillákkal, a szabotőrökkel és a zsidókkal szemben, valamint szükségessé teszi minden aktív vagy passzív ellenállás teljes felszámolását.”

(VEJ, 120. p.)

A háború brutalizációjának legismertebb példája a Walter von Reichenaunak vezérezredesnek a 6. hadsereg számára 1941. október 10-én kiadott parancsa:

„A zsidó-bolsevista rendszer elleni hadjárat lényeges célja hatalmi eszközeinek teljes szétzúzása és az ázsiai befolyásnak az európai kultúrterületen való kiirtása.

(...) A katona a keleti térben nemcsak a hadművészet szabályai szerinti harcos, hanem egy kérlelhetetlen népi gondolatnak a hordozója is, bosszúállója mind azon állati kegyetlenkedéseknek, amelyet a német és a fajrokon népiséggel szemben elkövettek. Azért a katonának teljes megértéssel kell viselkednie annak a szükséges voltával szemben, hogy a zsidó alvilági népségnek keményen bár, de igazság szerint vezekelnie kell. További célja, hogy a hadsereg hátában keletkező felkeléseket, amelyeket tapasztalat szerint mindig zsidók szítanak, csírájában elfojtsa.”

(Ungváry, 186. p.)

Hitler a világnézeti háborút deklaráló és a Wehrmacht erkölcsi aggályait lebontó parancsot rendkívüli módon üdvözölte s elrendelte ennek a példának követését a többi hadseregparancsnoknál is. Az elsősorban a világháború egyik legjelentősebb stratégájaként ismert Erich von Mainstein ezt kérését teljesítette, és a 11. hadsereg parancsnokaként ekképp határozta meg a zsidóság helyzetét a Szovjetunió elleni háborúban:

"A zsidóság képezi a közvetítőt a hátul meglévő ellenség és a Vörös Hadsereg meg harcoló maradványai és a vörös vezetés között. Ők erősebben tartják kézben a politikai vezetés és adminisztráció, a kereskedelem és kisipar összes kulcspontját, mint Európában, és ők képezik a minden további nyugtalanság és lehetséges felkelés sejtjeit.

(...)

A katonának megértést kell mutatnia a zsidóságnak, a bolsevik terror szellemi hordozóinak a kemény bűnhődésével szemben. Továbbá szükségszerű, hogy az összes felkelést, amelyeket legtöbbször a zsidók hoznak létre, csírájában elfojtsuk."

(VEJ, 376. p.)

 A 17. hadosztály parancsnoka, Hermann Hoth is hasonló szellemben nyilatkozott a hadsereg hátsó területein élő zsidóságról 1941. november 17-i parancsában:

„Nem mutatandó részvét vagy lágyság a lakosság felé, semmi gondatlanság és jóindulat a partizánokkal szemben, ehelyett a parancsoló magatartás és a nemzetiszocialista világnézet, a gyűlölet és a felsőbbrendűség egészséges érzete valamint a kommunisták és a zsidók könyörtelen kiirtásával szembeni megértés.”

(Idézi: Förster, 64. p.)

A hadseregek hátsó területei feladatokat is kaptak az előrenyomulás során. A megszállt területek igazgatására vonatkozó parancsokban is megjelenik a a zsidóság és a partizánmozgalom közötti összefüggés, amint arra rámutat a 17. hadsereg 1941. szeptember 7-i parancsa:

„A polgári fogalom megfigyelése

A szovjet-orosz vezetés, mint az kitűnik a fogolynyilatkozatok és a zsákmányolt dokumentumok alapján, kihasználja a polgári lakossággal szembeni jelenlegi magatartásunkat arra, hogy partizánokat, szabotőröket és kémeket hozzanak át az első vonalakon keresztül a hadsereg területére és a hátországba.

(...)

Védelmi szempontból gyanúsaknak egyebek között az alábbi személyek mutatkoznak:

(...)

d) Zsidók mindkét nemben és minden életkorban.”

(VEJ, 281-282. p.)

A Wehrmacht és az SS együttműködésének már legalább két évtizede viták tárgyát képezi a történészek körében, melynek taglalására az alábbi cikkben nem vállalkozhatok, viszont ennek az együttműködésnek az egyik legérdekesebb fejezete az a tanácskozás volt, melynek témája a partizánokkal és a zsidó lakossággal szembeni politika volt.

1941 szeptemberének végén Max von Schenckendorff vezérezredes, a Közép Hadseregcsoport mögöttes területeinek parancsnoka egy fegyveres szervek közötti közös tanácskozást hívott össze a partizánháború ügyében. A tanácskozáson megjelentek a megszállt területek legjelentősebb karhatalmi vezetői mint Erich von dem Bach-Zelewski, a Közép Hadseregcsoportnál a magasabb SS és rendőrség parancsnoka, Arthur Nebe, az Einsatzgruppe B parancsnoka és Hermann Fegelein, az SS lovassági dandár parancsnoka, akinek egységei a Propjaty-mocsarakban 14178 „fosztogatót”, vagyis zsidót öltek meg. A tanácskozás legfőbb témája a zsidók és a partizánmozgalom kapcsolata volt, ahol mind a hadsereg, mind az SS részéről konstatálták, hogy a zsidók és a partizánok között elválaszthatatlan kapcsolat van. Von Schenckendorff jelentette ki a tanácskozás legfőbb konklúzióját:

„Ahol partizánok vannak, ott zsidók is vannak, és ahol zsidók vannak, ott vannak partizánok is.”

(Idézi: Gerlach, 566. p.)

A gyilkolási mechanizmus kereteinek meghatározását szorgalmazták: így gettókat kell felállítani „abban az esetben, ha (a zsidókat – F. Á.) nem lehet kiirtani azonnal”. Végül az „elmélet és gyakorlat egyesítése” érdekében a konferencia végén Mogiljov mellett egy „bemutató” keretében 19 zsidó nőt és 13 zsidó férfit lőttek agyon.

*

A partizán és zsidóellenes politika tökéletes szimbiózisára aligha mutathat rá jobban valami, mint egy apró egy mondatos megjegyzés. 1941. december 18-án Heinrich Himmler egy Hitlerrel való tárgyalást követően kis határidőnaplójába az alábbi mondatot jegyezte le a náci Németország leggrandiózusabb tervéről:

„Zsidókérdés./partizánokként kiirtandók."

Idézett irodalom:

Bartov - Omer Bartov: Hitler's army: soldiers, Nazis, and war in the Third Reich. New York, 1992.

Förster - Jürgen Förster: Die Wehrmacht im NS-Staat. Eine strukturgeschichtliche Analyse. München 2007.

Gerlach - Christian Gerlach: Kalkulierte Morde: die deutsche Wirtschafts- und Vernichtungspolitik in Weissrussland 1941 bis 1944. Hamburg, 2000.

Himmler - Peter Witte, Michael Wildt, Martina Voigt, Dieter Pohl, Peter Klein, Christian Gerlach, Christoph Dieckmann, Andrej Angrick (szerk.): Der Dienstkalender Heinrich Himmlers 1941/42. Hamburg,1999.

Kershaw -  Ian Kershaw: Hitler: 1936-1945: Nemezis. Budapest, 2004.

Pohl - Dieter Pohl: Die Herrschaft der Wehrmacht. Deutsche Militärbesatzung und einheimische Bevölkerung in der Sowjetunion 1941-1944. Frankfurt am Main, 2011.

Snyder - Timothy Snyder: Véres övezet: Európa Hitler és Sztálin szorításában. Budapest, 2012.

Ungváry - Ungváry Krisztián (szerk.): A második világháború. Budapest, 2005.

VEJ - Bert Hoppe, Hildrun Glass (szerk.): Die Verfolgung und Ermordung der europäischen Juden durch das nationalsozialistische Deutschland 1933-1945. Band 7 - Sowjetunion mit annektierten Gebieten I. München, 2011.

A cikk alapját adó tanulmány:

Fóris Ákos: Partizán- és zsidópolitika a keleti fronton. In Szvák Gyula (szerk.): A mi ruszisztikánk: tanulmányok a 20/25. évfordulóra. Budapest. 329–349. p. URL