Kevéssé ismert azoknak a honvédeknek a sorsa, akik a német megszállás és a nyilas hatalomátvétel után kerültek a Harmadik Birodalom területére. Voltak közülük, akik számára Dániában ért véget a háború (róluk könyv is született, amely sajnálatos módon magyar nyelven nem elérhető...), míg a többségük Németországban tette le a fegyvert:  az ő visszaemlékezéseik, történetük ismertebbek. Akadtak azonban olyanok is, akik a háború legvégén átjáróházzá változott, éppen megszűnni kezdő Cseh-Morva Protektorátusban állomásoztak. Köztük voltak olyanok is, akik a németekkel szembefordulva, csatlakozva a megszállóik ellen felkelő csehekhez harcoltak, és vesztették életüket. A rájovi hősökről ma már néhány blogposzt, rövidhír megemlékezik, azonban az elesettekről már 1946-ban is igen tiszta képpel rendelkezett a magyar külügy egy követi jelentés alapján.

A rájovi közös cseh-magyar sír - forrás: Csehország, nem csak Prága! blog

Mielőtt bárki gyanakodni kezdene, szögezzük le, egyik nyugati megyénk sem költözött át északi szomszédunkhoz; a Zala fedőnevet az a "hadgyakorlat" kapta, amely során a Magyar Néphadsereg 8. gépesített hadosztálya, szovjetek, lengyelek és bolgárok mellett "internacionalista segítséget nyújtott" a prágai tavasz során "útját tévesztett" Csehszlovákiának. A beavatkozás ma is vitatott; lett volna lehetőség kimaradni belőle? El lehetett volna kerülni? Hogyan élték meg a felvidéki magyarok a "második visszacsatolást"? Ez csak néhány kérdés, ami felmerülhet a 68-as hadműveletekkel kapcsolatban. Mai írásunkban a "Zala hadgyakorlat" néhány magyar dokumentumába pillantunk bele.

Magyar tiszt és honvédek Nyitra környékén

1968. augusztus 20-án a Varsói Szerződés (VSZ) egy részének csapatai átlépték a csehszlovák határt; céljuk a "rendteremtés", vagyis az ott megindult reformmozgalom letörése és a rendszer teljes restaurációja volt. A beavatkozásból Románia és az NDK kimaradt, illetve csak megfigyelőket küldtek, amely katonai szempontból teljesen érthető volt. Magyarország részvétele, - hiszen az ország 12 évvel korábban egy hasonló "segítségnyújtás" rosszabbik végén helyezkedett el - több szempontból is érdekes. Külön kötetet érdemel Kádár János szerepe a krízis politikai rendezési kísérleteiben, jelen esetben azonban csak a Néphadsereg szerepére fókuszálunk.

Buda várát utolsó alkalommal a 20. század második felében alakították át, de ellentétben a korábbi át/újjáépítésekkel - amelyek közül az egyik legnagyobb a dualizmusban volt - az építkezés oka ekkor nem a funkcióbővülés vagy az új építészeti formák megjelenése volt, hanem az 1944/1945-ös ostrom által okozott épületkárok helyreállítása. A várat, illetve a palotát azonban nem az eredeti, a 19. századi tervek szerint állították helyre, hanem számos ponton eltérő tervek szerint dolgoztak. A nemrégiben napvilágot látott sajtóhírek szerint, a vár soron következő felújítása már idén elkezdődik, s felvetődött, hogy a Buzogány tornyot is az "eredeti" állapotában állítják helyre. Végül, ettől az ötlettől, a megjelent nyilatkozatok tanúsága szerint elálltak.

Hoffmann Miklós: Buzogány torony. OSZK-Képtár, DKA-032907

A történet előzménye, hogy Buzogány-torony is megrongálódott a szovjet és német-magyar erők által vívott harcban, de a károk, a képek tanulsága szerint is, helyrehozhatóak lettek volna. Ennek ellenére a helyreállítás előtt a mainál jóval nagyobb átmérőjű tornyon régészeti feltárást hajtottak végre, majd az 1880-as években épített palástot elbontották. A bontásra az adta az okot, hogy a feltárások alkalmával a torony belsejében rábukkantak a középkori torony maradványaira, s az akkori műemlékvédelem a helyreállítás helyett, a középkori állapotok konzerválása mellett döntött. A tornyot végül nem hagyták meg csonkán a középkori állapotában, hanem ezektől a maradványoktól jól elkülöníthető, "historizáló" felépítménnyel bővítették ki.

Sebastian Munster: Buda, János (Szapolyai) király idejében, a 16. század első fele. A rondella mellett határozottan kivehető a Buzogány-torony. In: Cosmographiae Universalis 1530 k.

Rapali Vivien

Folytatódik A Hunnia Rivaldafényében című sorozatunk, amelyben kevéssé ismert beszámolók, újságcikkek és fényképek segítségével a két világháború közötti magyar sztárvilágba látogatunk el. A sorozatban megismerhetjük a Hunnia Filmstúdió és a korabeli színházi világ csillagainak kevésbé ismert oldalát, extravagáns, furcsa, vagy éppen teljesen hétköznapi szokásait. Páger Antal után most Muráti Lili következik, akit a divat és a sport mellett szintén vonzottak az autócsodák és a velük járó élmény és adrenalinfröccs is.

Muráti Lili (Rapali Vivien - HKKT)

1931. március 22. vasárnapi nap volt. Ezen a napon a méltán híres Rákosi Szidi színésziskolájában a végzős évfolyam vizsgaelőadása alkalmából Feuillet Oktáv Egy szegény ifjú című darabja került terítékre.[1] Margitot, a női főszerepet Muráti Lili játszotta, aki színes beszédével, ízes kiejtésével, intelligenciájával nagy sikert aratott. Nem meglepő, hogy a fiatal színésznő (ekkor tájt 20 év körüli[2]) azonnal szerződést kapott. Már ekkor megjelent a korszak híres színházi hetilapjában a Színházi Életben, de igazán filmes karrierje beindulása tette őt követendő ikonná.

Szerző: Kalmár Miklós 

Az első világháborút követően Európa már többé nem volt az, ami korábban; felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, keleten, Oroszországban forradalom és polgárháború zajlott, a győztesek és a vesztesek egyaránt a gazdasági csőd szélére kerültek, és az addig megszokott, polgári világ egycsapásra megszűnt létezni. A munkanélküliség soha nem látott mértékben emelkedett, és az elégedetlen lakosok közül sokan egyre radikálisabb politikai nézeteket kezdtek vallani, gombamód szaporodtak a különféle pártok, egyletek, csoportosulások.

            A több tízezer munka nélkül álló, leszerelt, sebesült katona közül az egyiket Adolf Hitlernek hívták. Politikai karriere jól ismert és feldolgozott, személyes kapcsolatai azonban már nem ennyire széles körben tudottak. Ebben a cikkben – az előző folytatásaként – a nemzetiszocialista pártvezető második szerelmi kapcsolatát mutatom be.

Maria Reiter és Adolf Hitler az 1930-as években, már a Berghofban, a  Führer vendégeként. Forrás: Sigmund, Anna Maria: A nácik asszonyai III. 52.

Folytatva nemrég megkezdett virtuális várjárásunkat, ma ismét néhány erősség történetéből villantunk fel néhány képet és mozzanatot. Ahogy a korábbiakban is láthattuk, több erősség restaurálása - legalább is bizonyos mértékig - zajlott le, vagy folyik napjainkban is, ám sajnos nagyon magas a kallódó, pusztuló várromok száma is. Persze akadnak olyan erősségek, amelyeket már több száz éve leromboltak, így ezek helyreállítására szinte alig van esély, ahogy olyanok is, amelyek minden ostrom, természeti csapás és városrendezési koncepció ellenére a lehetőségekhez mérten megmaradtak (közel) eredeti formájukban.

A Várkör 1930-ban (Vargha Zsuzsa/FORTEPAN)

Jó példa erre a fenti képen látható kőszegi Jurisics-vár, amely eredetileg az Alsó-vár nevet viselte; ezzel különböztették meg a ma kilátóként funkcionáló Óvártól. Az 1263 előtt épült erősség nagy szerepet játszott a 14-15. századi osztrák-magyar villongásokban és háborúkban, leghíresebb ostromára azonban 1532-ben került sor. Ekkor Jurisics Miklós vezetésével néhány száz katona, a városiak és az ide menekült környékbeliek sikerrel akasztották meg I. Szulejmán Bécs felé igyekvő hadait. A hadjárat egyéb következményeiről részletesebben olvashatunk itt.