Magyarország 1940-ben német-olasz segítséggel visszaszerezte a Romániához csatolt területek északi sávját. Teleki Pál miniszterelnök a revíziós sikereknek mégsem örült felhőtlenül, ugyanis a területi visszacsatolások mögött nem volt széles nemzetközi jóváhagyás; ehhez lásd korábbi cikkünk. A magyar külpolitikai vezetés azonban felismerte azt is, hogy a Romániával szemben való fellépés egyik partnere  akár a sok szempontból ősellenségnek tartott Szovjetunió is lehetne, ehhez adalékként lásd ezt az írásom. A javuló keleti kapcsolatok csúcspontja azonban, meglehetősen ironikus módon, pont 1941-re esik, hónapokkal a "hadiállapot beállta" előtt Budapest és Moszkva kapcsolata jobb volt, mint a Szovjetunió megalakulása óta bármikor. Jelen cikkemben ennek két, meghatározó momentumára térek ki.

A Szovjetuniótól visszakapott 1848-as honvéd zászlók fogadása a magyar-szovjet határon.
Lavocsne, 1941. március 22. MTI Fotó/ Hadtörténeti Intézet

Szerző: Kanyó Ferenc

IV. István (1163-1165) ellenkirályként nem hagyott különösebben mély nyomot a magyar történelemben, leszámítva a királyok számozásának személye miatti időnkénti bizonytalankodását. A történeti emlékezet úgy tartja nyilván, mint gátlástalan törtetőt és sikertelen uralkodót. A Képes Krónika mint trónbitorlót tartja számon, a görög krónikások viszont megőrizték az utókor számára a halálának mikéntjét, amely inkább módszerében, semmint kegyetlenségében lehet érdekes a számunkra.

IV. Istvánnak nem ismerjük a születési idejét, és az életére jellemző módon akkor bukkan fel először a forrásainkban, amikor lelepleződött a bátyja, II. Géza (1141-1162) ellen szőtt összeesküvése. Tervei szerint, amelybe nagybátyját, Belus bánt is beavatta, aki  II. (Vak) Béla (1131-1141) feleségének volt a testvére, eltették volna láb alól Gézát, és megszerezték volna az uralmat. A király megölését tervezni, és közben lebukni azonban Magyarországon sem volt jó ajánlólevél, ezért mindketten elmenekültek a királyi udvarból. István herceg először Barbarossa Frigyes császárhoz menekült, azt állítva, hogy valójában a bátyja akarta megölni őt. A császár, jól felfogott politikai érdekeinek megfelelően, a magyar királynak adott igazat a vitában, de megengedte, hogy István továbbálljon Bizáncba.

IV. István, a Képes Krónika iniciáléjában, hercegként ábrázolva

1956. október 28-án fordulat következett be a forradalomban. A Politikai Bizottság és a Központi Vezetőség aznapi ülését követően a kormány azonnali tűzszünetet rendelt el. Továbbá Nagy Imre bejelentette, hogy az addigi eseményeket nem ellenforradalomként, hanem „nemzeti demokratikus mozgalomként” kezelik. Teljesült a forradalom egyik követelése is, azaz a rettegett Államvédelmi Hatóságot (ÁVH) megszüntették. A feloszlatott szervezet tagjai ellen megindultak az elfogatások, de a pártvezetők sem kerülték el ezt a sorsot.

Fogolykísérés a forradalom alatt (Fotó: ÁBTL, A-236_131)

A létrejött fegyverszüneti időszakban a budapesti fegyveres csoportok legfőbb feladata a rend és a közbiztonság fenntartása volt. Emellett a legtöbb csoport akciókat indított a Rákosi-rendszer fő vétkeseinek tartott ÁVH-sok és pártfunkcionáriusok összegyűjtése érdekében, hogy később aztán független bíróság elé állva feleljenek korábbi tetteikért. A legtöbb helyen erre a feladatra „specializálódott” különleges csoportok jöttek létre. A személyek felkutatását többnyire bejelentés alapján végezték (amelyek közül természetesen többször akadt téves is). De előfordult, hogy önként adták fel magukat a volt államvédelmisek.

Magyarország területén - és most legyen szó Nagy-Magyarországról vagy a csonka országról - rengeteg vár, illetve ma már többségében csak várrom található. A török háborúk, a Rákóczi-szabadságharc, 1848/49 és a második világháború során több erősség pusztult részben, vagy akár egészében, a harcok elmúltával pedig sok esetben a környékbeli lakosság használta ingyen "Tüzép-telepnek" a maradványokat. A falak sokszor "akadályozták" a városok fejlődését (érdekes módon Franciaországban vagy Ausztriában kevésbé), így a 18-19. században kerültek elbontásra. Mostani posztunkban rendhagyó vártúrára indulunk, régi és mai felvételek segítségével járunk be néhány várromot. 

A füzéri vár 1932-ben (Schermann Ákos/FORTEPAN)

A sokszor még ma is impozáns romok mindig is népszerű turistacélpontoknak számítottak, amiről több fénykép és beszámoló, például Petőfi somoskői leírása is tanúskodik. Az itt bemutatott képeken szereplő várak egy részét vagy még az 1960-as és 1970-es években, vagy a közelmúltban restaurálták, nem egyszer tájidegen alapanyagokból, amire talán a visegrádi Salamon-torony a legjobb példa. Egy várrom restaurálása természetesen nem egyszerű feladat, még a szükséges anyagi erőforrások birtokában sem, és a törvényi szabályozás sem mindig kedvezett az újjáépítéseknek; sokan emiatt hívják gúnyosan Magyarországot a "térdig érő várak" országának. Napjainkra a trend megfordulni látszik, amit a füzéri, a regéci, a csókakői és a diósgyőri felújítások is mutatnak.

Mivel Budapest fejlődése a 19. században rendkívül felgyorsult, a század vége felé a lakosság száma rohamos növekedésnek indult, és így a város képe jelentős változásokon ment át. A város terjeszkedése során olyan területeket is bekebelezett, amelyek korábban jóval a városon kívül estek, mezőgazdasági, vagy ipari területek voltak. Budapest második hídját már az egyesülés (1873) előtt, 1872-ben elkezdték megépíteni, befejezése 1876-ig tartott. Megépítése idején azonban sokak számára egyáltalán nem volt evidens annak kijelölt helye.

Budai alsó rakpart a Margit híd felé nézve, a háttérben a pesti hídfőnél jól kivehetőek az ipari komplexumok gyárkéményei. (1894-1900 k.) Klösz György fényképe. Budapest Főváros Levéltára,  HU.BFL.XV.19.d.1.08.131

Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) vezetése – bár a közvélemény ellenezte – elhatározta a Margit híd megépítését. Ekkoriban a híd tervezett helyén a pesti oldalon mocsaras terület, illetve állatok felhordására alkalmas hajórámpa volt, ahol a fuvarosok gyakran mosták kocsijukat és állataikat. A megépítést ellenzők szerint az új hídnak nem lenne funkciója, ugyanis a budai oldalon csak földszintes házak álltak, a szentendrei HÉV pedig még nem létezett. Az idő végül az FKT-t igazolta, az 1876-ban átadott hídon 1879-től először lóvasút, majd villamos közlekedett. Budai oldalán, a híd alatt, 1895-től vasút, a mai HÉV elődje közlekedett. A pesti oldal mocsarait lecsapolták, az egykori Tömő téri – ma Kossuth Lajos tér –kocsimosók helyére pedig az Országház került.

Mostani cikkembe olyan képek közül válogattam, amelyek a Margit-híd megépítése óta keletkeztek, s az egykori Rudolf trónörökös – a mai Jászai Mari – teret mutatják. Következő cikkemben a budai oldal változásait kívánom bemutatni.

Széchenyi (Rudolf) rakpart, ideiglenes vízmű a Margit híd és a Parlament között. (1895 k.) Klösz György fényképe. Budapest Főváros Levéltára, HU.BFL.XV.19.d.1.07.061

Hosszabb kihagyás után folytatódik magyar iparvárosokat bemutató posztsorozatunk. Ma Tatabányára utazunk néhány régi kép segítségével. Bár a település mai formájában Magyarország egyik legfiatalabb nagyvárosa, "alkotóelemei", vagyis Bánhida, Felsőgalla, Alsógalla, és a pályáját az utóbbi részeként kezdő Alsógalla-bányatelep, később Tatabánya is hosszú, több száz éves múltra tekintenek vissza. Bánhidát először 1288-ban említi írott forrás, mint a környék akkori központja, a tatai vár tartozékát, de a környék maga már a kőkorszak óta lakott volt. A vár (illetve a sokáig királyi, majd érdeki székhely Esztergom, valamint a szintén jelentős Komárom) gazdaságélénkítő hatása vitathatatlan volt; nemsokára létrejött Alsó- és Felsőgalla, valamint megjelentek a kézművesek, megalapozva a mai iparvárost. 

25 éves jubileumi tábla, háttérben az 1-es erőmű (Magyar Rendőr/FORTEPAN)

A törökök a 16. században jelentek meg a térségben, és a következő száz évet ők, valamint a reformáció határozták meg. A tizenöt éves háború több híres ostroma érintette a térséget, mint például Pálffy Miklós 1597-es tatai petárdás akciója és a Balassi Bálint életét is követelő esztergomi ostrom. Mivel a települések a Bécset és Budát összekötő útvonalon feküdtek, az összes arra járó hadsereg nyomot hagyott a vidéken, ha ütközetekkel nem is, de beszállásolással, portyákkal és hasonlókkal mindenképp. A török kiűzése után a környék az Esterházy család birtokába került, akik katolikus németeket és szlovákokat telepítettek be, ami által ismét a katolikus vált a meghatározó vallássá. 1785-ben Alsógallának 640, Felsőgallának pedig 842 lakosa volt; az igazi fordulat ekkor következett be, ugyanis szénlelőhelyeket találtak a térségben.