Egy jól körülhatárolható ellenségkép megrajzolásának számos, egymástól független, de több egymással összefüggő oka lehet, s ez nem volt másképpen a középkori illetve a kora-újkori Magyarországon sem. Ezen okok mögött természetesen jelen voltak objektív körülmények is mind a 14., mind a 17. században is, de számos olyan politikai indíttatásból kreált szimbólum került bele mind a törökökről, mind a magyarokról kialakult képbe, amelyek bemutatása árnyaltabb képet adhat. A kora-újkori ellenségképről szóló írásunk első részét itt találja.

Érsekújvár 1663-as török ostroma.

Pozitív török-kép

Korábban kitértem rá, hogy nem létezett egységes kép a törökről. Természetesen az eddig tárgyaltakból világosan kiderül, hogy a negatív kép volt a domináns; de a reformáció után, - főleg a protestánsok - a török birodalmát példaként említik a keresztényeknek, annak hatalmassága miatt.[1] Természetesen ez összefügg azzal, hogy a protestánsokat a "katolikus birodalom" folyamatosan igyekezett minden eszközzel elnyomni, míg a török birodalomban, viszonylagos vallási tolerancia volt. Ahogy a katolikus vallású Habsburg uralkodó nyomására 1658-ban eltörölték a linzi és a bécsi béke protestáns vallásbékére vonatkozó kitételeit,[2] a török-kép a protestánsok szemében pozitívabbá színeződött. Ezt a pozitív képet azonban a Habsburg kormányzat igyekeztetett csírájában elfolyatni. [3]

 A propaganda eszköze

A török kegyetlenkedéseinek folyamatos szerepeltetése a híradásokban és a propaganda egyéb területein a császári udvar folyamatos eszköze volt ahhoz, hogy a német választófejedelmektől támogatást nyerjen.[4] Ennek legfőbb oka az volt, hogy a folyamatos hadi ellátás a magyarországi hadszíntéren, illetve a tizenöt éves, majd a harminc éves háború kiadásainak fedezése, és a 17. század végi felszabadító harcok hatalmas pénzügyi követeléseket támasztottak, ezeket az örökös tartományok szerény teljesítő képessége és a magyarországi lakosság túlterheltsége miatt nem tudták fedezni anyagilag.[5]

Ezt ismerve már érthető, hogy a császári propagandában miért főleg akkor jelent meg a török kegyetlenkedése, amikor anyagi támogatásra volt szükség. Ez persze nem jelenti azt, hogy a békésebb években ne lett volna „ébren tartva” a török veszély tudata. Ez a fajta hatásgyakorlás a „Man muß einem heimlichen Feind einen öffentlichen machen.” (A rejtett ellenséget nyilvánossá kell tenni) elvén működik. Barbarics Zsuzsa véleménye szerint az „Az ellenségkép mindig a mindenkori hatalom és propagandagép termékének tekinthető.”[6] Azonban az általam már felvázolt okok közül csak egyik – nem kissé fontos – komponense.

A propagandának a törökökről alkotott negatív színezete nem csak a külpolitikában jelentett hatásgyakorló eszközt, hanem ezeknek a kliséknek és sztereotípiáknak a használata hasznos volt a társadalom alsóbb rétegeinél is, a pozitív török-kép csírájában való elfolyatására[7], ahogy ezt már a protestánsok kapcsán említettem.

Egy nem sokkal korábbi bejegyzésünkben már érintőlegesen szó volt a magyar ejtőernyős csapatok első bevetéséről, amely jóval túlmutatott jelentőségén, hiszen a német deszantosok 1940 áprilisi dániai és májusi belgiumi bevetései után ez volt a harmadik élesben végrehajtott ejtőernyős-művelet. A szenttamási híd elfoglalására 1941. április 12-én indított művelet már első perceiben tragédiába torkollott, a veszprém-jutasi reptéren lezuhant szállítógépben 20 katona vesztette életét, az akciót azonban végrehajtották, és így lett ez a nap a magyar ejtőernyősök tűzkeresztsége és a fegyvernem nem hivatalos "keserédes születésnapja" is.

 Kötelékugrás SM-75-ösökből gyakorlaton (Huszár 103. o.)

"Ép ember, ép gépet ép ésszel nem hagy el" - tartja a mondás, ennek ellenére az emberiség évszázadokon át kísérletezett mind a repüléssel, mind pedig az ejtőernyőzéssel, illetve eleinte a kettő ötvözetével. Az igazi áttörést a Wright fivérek 1903-as szárnyalása, illetve az első világháború hozta meg; egyre nagyobb igény mutatkozott egy olyan eszközre, amellyel a pilótáknak esélye marad az életben maradásra gépük/hőlégballonjuk megsemmisülése esetén is. A magyar úttörőket ez az időszak sem nélkülözte: Hefty Frigyes tábori pilóta az elsők között volt, aki sikeres vészugrást hajtott végre 1917-ben az olasz fronton. Az Európába küldött amerikai csapatok között volt William "Billy" Mitchell, a légi hadviselés későbbi fenegyereke, aki elméletben megalkotta az ejtőernyős-hadviselés alapjait; 1918 vége felé már több ezer Németországra ledobott, és ott hatalmas pusztítást végző katonát vizionált, ám a megvalósításra még pár évtizedet kellett várni.

Ahogy korábban már említettük, Magyarországon az első hivatalos rögbimeccs előtt is ismert volt a sport, noha egyáltalán nem voltak sokan a követői, már ha akadtak. Próbálkozások voltak, ám a hirtelen nekilóduló labdarúgás mint csapatsport mindent tarolt a századelőn. Amikor pedig a foci már elvesztette újszerűségét és intézményesült, ismét felütötte a fejét a kérdés, hogy de mi van a rögbivel? A Rosslyn Park bemutatója előtt az újságok híreket adtak a sportág legfontosabb akkori meccseiről, az Öt Nemzetről, illetve arról, hogy a sport hogyan terjed tovább kontinensen. Ezeket látva a magyar újságolvasó rácsodálkozhatott, hogy egyes helyeken a körülbelül 45x100 méteres pályákon inkább rögbiznek, mintsem fociznak, és van jó tízezer ember, aki hallatlan módon erre a sportra kíváncsi, mint néző. Ebben a bejegyzésben most a közvetlen előzményekről lesz szó, azokról, amelyek végül háromezer érdeklődő nézőt hoztak össze a Millenárisra.

1922-ben is nagy volt a küzdelem francia-walesi meccsen az akkori Öt Nemzeten - Forrás: Wikimedia Commons

Ahogy az már blogunkon is többször szóba került, az Osztrák-Magyar Monarchia (lánykori nevén Habsburg Birodalom, Osztrák Császárság stb.) sosem lett igazi tengeri nagyhatalom, bár vitathatatlanul jelentős tengerészeti múlttal rendelkezik. A tengerészet egészen a 18. század végéig meglehetősen elhanyagolt területnek számított; az 1780-as évek közepén viszont II. József - Kaunitz kancellár noszogatására - létrehozta az állandó haditengerészetet, amelynek célja már ekkor is inkább a defenzíva, az adriai partvidék és a saját kereskedelmi hajózás biztosítása volt. Persze ez utóbbi nem zárt ki nagyobb távolságú műveleteket, amelyek a 19. század második felétől egyre gyakoribbá váltak. Mérföldkő volt emellett az 1864-es schleswig-holsteini háború is, ahol a birodalom haditengerészei először bizonyíthattak élesben az Adrián kívül.

A helgolandi ütközet Josef Carl Püttner festményén

Használható haditengerészet fenntartása ma sem tartozik a legolcsóbb mulatságok közé, és ez nem volt másképp 200 évvel ezelőtt sem, így a császári haditengerészet életét is végigkísérték a pénzügyi viták. A garasoskodás több esetben - például mai történetünk során is - komolyan veszélyeztette a flotta működését, bár igazi hátulütői csak az első világháborúban bukkantak elő. A 19. század első felében főleg olaszokból álló, és javarészt Velencében állomásozó tengerészetet súlyosan érintette az 1848-as forradalmi hullám; a március 22-én kikiáltott Velencei Köztársasághoz csatlakozott a flotta jelentős része, és nem csak az ottani egységek. A dalmát partokon is sok talján tengerész érezte úgy, hogy csatlakozna a forradalmakhoz, és hogy megkíméljék magukat a gyaloglás fáradalmaitól, hajóstul tették ezt.

Mindezek ellenére az osztrák tengerészet hamar talpra állt; nem egész két évtizeddel később már a dalmát partoktól több száz, vagy akár több ezer kilométerre is képes volt hadműveletek végrehajtására. Az első ilyen erőpróba az 1864. május 9-én lezajlott helgolandi ütközet volt, amely bár nem tekinthető jelentős összecsapásnak, több szempontból meghatározó fontossággal bír.

MUK, azaz "Márciusban Újra Kezdjük!" Ez lett az egyik jelszó az 1956-os forradalom leverését követően, s szinte egyet jelentett a végsőkig való ellenállással, az el nem múló reménnyel. A legtöbben azonban az utóbbit is elvesztették, a sokszoros túlerőt képviselő szovjetekkel szemben semmi esély nem látszott a harc folytatására vagy egy újabb felkelés kirobbantására. A forradalmárok egy része ekkor már kénytelen volt elhagyni az országot, sokukat letartóztatták, de akadtak olyanok, akik a megtorlás idején is folytatták az ellenállást.

A romos Corvin-köz 1956 telén. Néhány héttel korábban még a legsúlyosabb harcok helyszíne volt. (Fortepan 40190/NAGY GYULA)

A 2016-os szlovákiai választásokon Marian Kotleba pártja, a Mi Szlovákiánk Néppárt (Ľudová strana Naše Slovensko) bekerült a szlovák törvényhozásba. A szélsőséges párt nosztalgikusan viszonyul a Hlinka Gárdához és a nácik bábjaként működő Szlovák Államhoz. Jelen cikkemben ezért szükségesnek éreztem, hogy korábbi cikkem után újra, kicsit más szemszögből is foglalkozzam a Hlinka Gárdával.

A Szlovák Állam létrejöttével blogunk egy szerzője korábban itt foglalkozott, jelen cikkemben szlovákiai holokauszt egy dokumentumát mutatom be, illetve annak "nemzetállam teremtő" szerepét. 

Az 1939-ben függetlenné váló Szlovákiában jelentős magyar anyanyelvű kisebbség maradt annak ellenére, hogy a többségi magyar területeket 1938-ban, az első bécsi döntéssel visszacsatolták. A Nyitra környéki magyarságot leszámítva túlnyomó többségük a nagyobb városokban lakott. A szlovákiai zsidóság jelentős része magyar anyanyelvű volt, s érthető módon a csehszlovák időkben őket nem vallási, hanem etnikai kisebbségként kezelték, hogy ezzel is a magyarok arányát csökkentsék.  - Ennek gyakorlati haszna is volt a csehszlovák államapparátus részéről, ugyanis Kassán például ennek köszönhetően szorították 20% alá a magyarok arányát, megfosztva így őket a nyelvhasználati joguktól.

Ahogy arra Slávka Otčenášová, a kassai Pavel Jozef Šafárik egyetem oktatója rámutatott, a két világháború között, majd 1939-et követően a Szlovák Államban, a szlovákiai zsidóságot a (cseh)szlovák történelemkönyvek a magyar imperialisták kiszolgálóiként festették le.

Hlinka gárdisták egy zsidónegyed előtt. Jad Vasem Múzeum, 5230/3