Szingapúrt elhagyva a Zrínyi korvett Hongkongban vetett legközelebb horgonyt. A kicsi, ám nagy jelentőségű sziget 1842-től egész a közelmúltig brit fennhatóság alatt állt, és bár ma Kína részét képezi, még mindig számos előjogot élvez. Bár ezúttal sem nők, sem viharok, sem pedig kétséges élvezeti értékű színházi élmények nem vártak rájuk, krónikásunk minden bizonnyal sosem felejtette el a kis sziklaszigetet.

Hong Kong látképe, háttérben a Victoria Peak

"A mi Hongkongban mindenekelőtt legérdekesebb, az, hogy a sziget nem a khinaiaké, hanem az angoloké. Hogy a négyszáz millió lakosságú ország, a mely kiterjedésre nézve nagyobb mint Európa, hogyan tűrheti meg, hogy az óriási birodalomnak legértékesebb gyöngye, Hongkong, kiragadtassék az országból és idegen uralom alatt álljon, az éppen olyan jellemző, hogy az angol nemzet, mint az egész földgömbön mindenütt imponáló, bámulatra méltó nemzet ismertessék el." - írta némi meglepetéssel krónikásunk, Dr. Gáspár Ferenc. 

A kikötő - amely ekkor is a világ egyik legforgalmasabbja volt - leírása után a doktor, szokása szerint azonnal elmerült a helyi kultúrában. Szemet szúrt neki a hatalmas tömeg (még Szingapúr után is), leírása alapján olyan lehetett a Queens Road, vagyis a fő utca, mint az Oktogon villamosperonja csúcsidőben.

Hong Kong kikötője1890-ben

A távol-keleti nagyvárosok utcaképéhez ma is hozzátartozik az ezernyi különféle jármű kavalkádja, és ez nem volt másképp a XIX. század végén sem. A kisteherautók és motorok helyett azonban gyaloghintók araszoltak a forgatagban, jelezve, hogy az úri közönség táncol nem gyalogol. 

A Queens Road, minden bizonnyal ebédszünetben

"Az utczák a szó szoros értelmében hemzsegnek a temérdek járókelőtől, meg a sok járműtől, a melyek közt az eddig szokásos dzsinriksának nagy versenytársa a gyaloghintó. Gyaloghintó alatt azonban nem a "régi Khinában" ismert mogorva külsejű s csaknem koporsó alakú "palankin" értendő, hanem a bambuszból készült, tetszetős alakú, könnyű, nyitott gyaloghintó, a melyet két vagy négy kuli mesés könnyen hord a vállán s a melylyel páratlan ügyességgel labodáznak a csaknem idegesnek mondható sűrgésű embertömegek között."

Ezúttal a szuvenírvásárlás sem maradhatott el, amely szintén furcsa volt az európai emberek számára, bár az alkalmazott keveréknyelv ismerős lehet sokaknak.

A Queens Building Hong Kongban

"Belépek egy üzletbe, kikeresem az alkalmasnak látszó lánczot és kérdem a kereskedőtől: mi az ára? A khinai ravaszul pislog és előveszi a számológépet. A számológép, a mely igen sokban hasonlít ahhoz a számológéphez, a melyet nálunk az első és második elemi osztályban a hat-hét éves gyermekek használnak, nélkülözhetetlen műszer a khinai kereskedőnél. Úgy tesz, mintha e nélkül húszig sem tudna számolni. Hosszas számolgatás után végre kisüti, hogy a mandarin láncznak az ára: "Venti dolláháp!" Ez a "venti dolláháp" a khinai ember angol nyelvén, az úgynevezett "pidjin englis"-én (...) annyit jelent, hogy "twenti dollar and half", azaz húsz és fél dollár (mintegy száz korona). Legkevésbé sem ütköztem meg a magas áron, hanem egész nyugodtan igértem neki a "venti dolláhápos" lánczért - "ten cent"-et, azaz ötven fillért. Nevetséges ajánlatomra azonban a khinai éppenséggel nem volt meglepve. Pedig ha ötven fillért igér az ember valakinek száz korona helyett, akkor el lehet arra készülve, hogy azt a számoló gépet bizony a fejéhez vágják az embernek. Ötvenfilléres ajánlatomra a khinai ismét elővette a számológépet és erős homlokránczolással számítgatott. - No can do, mondá végre; - I loose money! (Nem tehetem, sokat vesztek;) hanem odaadom tizennégy centért! És bizony ideadta tíz centért!"

Szerzőnknek rövid tartózkodása alatt a rendőrséggel is dolga akadt, bár sokakkal ellentétben ő kellemes emlékeket őriz a Hong Kong-i brit közegekről, akiknek igen nagy hírük volt abban az időben, és bizonyítva érezte azt a tételt, amely szerint minden brit, társadalmi helyzettő függetlenül gentleman. Tény, hogy az itt említett egyenruhások minden kétséget kizáróan rászolgáltak a doktor nem túl bőkezűen osztogatott dicséretére. A történet ott veszi kezdetét, hogy Gáspár doktor és egy tiszttársa lekéste a megbeszélt időpontra rendelt csónakot, amely visszavitte volna őket a Zrínyire, így alkalmi fuvar után néztek.

Brit rendőr a XIX. század végén

"Odakiáltottunk a beszálló-hídtól mintegy húsz-harmincz méterre fekvő sámpánokhoz; néhány percz mulva a híd mellé fekszik egy sámpán, beszállunk, odaszólunk a kuliknak, hogy hova evezzenek és a kulik megindulnak. Evezés alatt előkészítettem a kulik számára fizetendő húsz centet, hogy ne kelljen sokáig babrálnom a keresgéléssel akkor, a mikor már a hajólépcsőnél leszünk. Összesen egy font sterling és egy húsz centes ezüstpénz volt nálam. Hogy össze ne tévesszem a kettőt a sietségben és a sötétben - a font éppen olyan nagy és vastag, mint a húszcentes - eltettem az aranyat a bal zsebembe, a húszcentest pedig a jobb zsebembe. (...) Kabinomban arra a fölfedezésre jutok, hogy igenis: a kulinak odaadtam a font sterlinget és magamnak megtartottam az ezüstpénzt. Felmegyek a fedélzetre és elpanaszolom az őrtisztnek a bajomat, a mire ő őszinte részvéttel megvigasztalt, mondván:- Ügyetlen. (Ennél jelentékenyen erősebb kifejezést használt.) - Nem tesz semmit, mondám. A pénz még nincs elveszve. - Persze hogy nincs. Ott van a - kulinál.- Éppen azért nincs elveszve, mert még nála van. Hongkong híres a rendőrségéről, előteremtik itt a pénzt a föld alól is. - Mondtam én az angolokba vetett leghidegebb nyugalommal és legnagyobb bizalommal. Onnan igen, de nem a kuliktól. Hongkongban nem kevesebb mint nyolcz-tízezer csónak úszik a vizen és a csónakokban talán negyvenezer ember él. Az az arany azonban csak egynél van; tessék megkeresni azt az embert. (...) Sajnos, a rendőr nem ugyanaz volt, a ki beszállásunk alkalmával állott a hídon. Azt felváltotta éjfélkor ez. Mindazonáltal elmondtam neki az esetet. - Well. Mindjárt. Ezzel előveszi kis könyvecskéjét, lapozgat benne és azt mondja: - Ön 11 óra 35 perczkor egy másik úrral a ma este érkezett magyar-osztrák hadi hajóra ment ezzel és ezzel a számú csónakkal. Mindjárt meglátjuk. Odakiált a sámpánok közé, onnan pedig visszakiáltják, hogy a keresett sámpános nincs itt. A rendőr hazaküldött azzal a megnyugtatással, hogy a keresett sámpános ugyan most nincs itt, de ez nem baj. Reggel ötkor a font sterling hajónkon lesz. Sokat igérő hangon mondta ugyan, de azért fájdalmas búcsút vettem néhai fontomtól s elmentem haza, a "Zrinyi"-re. Reggel ötkor bekopog az őrkadét a kabinomba és jelenti, hogy rendőr jött a hajóra, a ki nekem egy font sterlinget hozott. Annyira meglepett ez a páratlan és csaknem hihetetlen rendőrségi bravour, fegyelem, ügyesség és pontosság, hogy felmentem a fedélzetre személyesen megköszönni a derék embernek. - Nézze, mondám a rendőrnek, én erről a fontról egészen és végképpen lemondottam. Ön nekem ezt most visszahozta; hogy milyen módon találta meg, azt én nem tudom elképzelni. Engedje meg, hogy köszönetül és jutalmul önnek adjam a felét.- Köszönöm uram, nem fogadhatom el, hanem kérek húsz centet, mert a kulit ki kell fizetnem az ön tegnapi útjáért. - Good Bye!"

Ma egy ilyen történet minden bizonnyal pillanatok alatt nagyobb látogatottságot generálna egy bizonyos közösségi oldalon, mint ez a poszt valaha is fog, Gáspár doktor azonban, egyéb eszköz hiányában csak naplójába és szívébe zárhatta a "gentleman constable"-t, aki ezzel a tettével többet tett a "népek barátságáért" mint sok diplomata egész pályája során.

A kikötő napjainkban

A legénység néhány napos pihenő és a készletek feltöltése után megindult az akkor (és sok szempontból ma is) titokzatosnak és zártnak számító Kína, pontosabban Sanghaj irányába.

Forrás:

Dr. Gáspár Ferenc: Negyvenezer mérföld vitorlával és gőzzel, Szeged, 1892. A könyvet közzétette, és a kísérőtanulmányt írta: Veperdi András

A könyv illusztrációkkal ellátott változata (ahonnan az 1. kép is származik) megtalálható itt.