Nézelődjön Lenin szeméből!

Szerző: Kalmár Miklós

 

A Szovjetunió főépületének tekintett, a sztálini időszak építészeti szimbólumává emelkedő Szovjetpalota a hatalmas birodalom legtöbb polgára szemében egyértelmű és könnyen érthető képet rajzolt az újonnan létrejött rendszerről. A tervek, a tervezés irányítása és annak egész folyamata éppúgy, ahogy a stílusválasztás a lehető legtökéletesebb formában testesítette meg mindazt, ami összefoglalóan a sztálini diktatúra hatalmi reprezentációjáról elmondható. Az építészettörténészek egybehangzó véleménye szerint a palota utolsó tervpályázatát lezáró eredményhirdetés szinte szimbolikus formában vetett véget az avantgárd építészetnek nemcsak a Szovjetunióban, hanem Európában is. A tervezési munkára Sztálin kezdettől fogva közvetlenül befolyást gyakorolt.

2.jpg

A Szovjetek Palotájának végleges tervváltozata. Forrás: Noever, Peter (szerk.): Tyrannei des Schönen. Architektur der Stalin-Zeit. München – New York, 1994. 158.

Vlagyimir Gelfrejh építész visszaemlékezése szerint a diktátor szinte minden, az épület tervezésére vonatkozó tanácskozáson személyesen megjelent, sőt olykor magához is kérette az építészeket a Kremlbe. Ezen alkalmakkor a rá jellemző egyszerűséggel és széles látókörűséggel döntött a felvetődő kérdésekben. Ő határozta meg a lehető legtökéletesebben például az együttest koronázó Lenin-szobornak és az épület tömbjének arányrendszerét, s az ő elképzelései mutatkoztak a legalkalmasabbnak a térrendszerre vonatkozóan is. Az ő személyes részvétele a tervezés folyamatában a biztonság érzését kölcsönözte az építészeknek arra vonatkozóan, hogy helyes úton járnak. Ennek ismeretében természetesnek tekinthető, hogy az egymást követő pályázatokra benyújtott tervekről, és a helyszín kiválasztásáról sem szakértőkből álló bizottság döntött, hanem Sztálin maga, egy személyben. Borisz Iofan, az épület egyik tervezője, emlékirataiban így számolt be erről a folyamatról: „1931-ben Sztálin elvtárs, a Szovjetek Palotájának Építési Tanácsával együtt – melynek elnöke Molotov elvtárs volt – megnézte az egyik tervezési helyszínt, a korábbi [addigra már bezárt, de még álló, 1832-ben épített] Megváltó Krisztus templom helyén. […] Még aznap véglegessé vált a telek. Azt hiszem, Sztálin elvtárs nagyon jól választott, a [telek] a város közepén, közel a Moszkva folyóhoz és a Kremlhez.” 1931-ben, az első tervpályázat kiírásakor tehát Sztálin volt az egyetlen, aki át tudta tekinteni a Palotára vonatkozó grandiózus elképzelések politikai, reprezentációs jelentőségét, és aki ennek tudatában személyesen döntött a legkevesebb ezer évig fennállni tervezett palota megvalósítása mellett.

A tervezés pedig haladéktalanul megkezdődött. Az első lépésben, 1931-ben, 15, kizárólag szovjet mesterek alkotta pályamű került a vizsgálóbizottság asztalára, ám ezek közül egyiket sem tartották megfelelőnek, annak ellenére, hogy olyan ismert építészek is pályáztak, mint Vlagyimir Scsuszev és Borisz Iofan. A sommás ítélet a következőképpen hangzott: „Az előzetes tervek sajnos még nem mutattak fel jelentős eredményeket monumentális építészetünk problémáinak megoldásában. A 15 terv közül egyiket sem lehet alapul venni.” Még 1931. nyarán meghirdették azonban a második fordulót, amelyben már külföldi tervezők is bizonyíthatták rátermettségüket. A december 31-i határidőre 160 építészeti terv érkezett be: 24 származott idegen országból, közülük az egyiket, az amerikai Hugh Hamilton tervét, 12000 rubeles különdíjjal jutalmazták. De pályázók között volt Walter Gropius, a funkcionalista építészet egyik vezéralakja, a Bauhaus megalapítója is. Nyertes azonban ekkor sem született. A Sztálin legközelebbi munkatársaiból, Vjacseszlav Molotovból, Kliment Vorosilovból és Lazar Kaganovicsból álló döntőbizottság véleménye szerint egyik benyújtott terv sem felelt meg tökéletes formában a monumentalitás, egyszerűség, integritás és rajzi finomság általuk fontosnak tartott követelményének. Az épületre vonatkozó legfontosabb elvárásként a modern formáknak a klasszikus építészeti tradíciókkal való sikeres ötvözését írták elő. Olyan reprezentatív épületet álmodtak meg, amely az addig tervezett, lapos tömeg helyett „merész, magaskompozíciójú építményként” hirdethetné a proletárforradalom győzelmét és ugyanakkor „kerüli a templomi motívumokat”. Az épületben helyet kellett kapjon egy 15000 férőhelyes tanácsterem és egy kisebb előadó is.  Az új elképzelésekhez új pályázatot is ki kellett írni – ezúttal ismét zárt körűt, csak szovjet építészek számára –, amelyet egy második forduló után, 1933-ban, végül Borisz Iofan irodája nyert meg.

Iofan és társai a következőképpen foglalták össze koncepciójukat: „[…] nagyon egyszerű: így képzeljük el Bábel tornyát. Egymásra állított tornyok sora. A végeredmény egy grandiózus épület, amely mégis légies, és az égre mutat.”

 

 Az ideológia tehát már a tervben is egyértelműen testet öltött. A Bábel tornyára való utalás a nemzetköziséget, az összefogást, vagyis a kommunista ideológiának oly sokszor hangoztatott célját, az internacionalizmust jelképezte. Szintén ezt támasztotta alá, hogy az eredeti – még 1933-ban rajzolt terveken – az építész és társai a Szovjetek Palotájának díszéül, az épület csúcsára egy 60 méter magas, munkást ábrázoló szobrot terveztek, kivilágítható vörös csillaggal a kezében. A Központi Bizottság azonban hamarosan módosítást kért: a munkásszobor helyett Lenint kellett ábrázolni oly módon, hogy az egész alatta lévő épület a forradalmár szobrának talapzatává váljon. Megnövelték egyúttal a méreteket is: csak a szobor 100 méter magasra nőtt, így az épület teljes magassága elérte a 430 métert. Igaz, hogy ugyancsak a politikusok javaslata miatt az emlékmű majdhogynem önmaga paródiájává alakult: a vezetőség elrendelte ugyanis, hogy a Lenin-szobor szemeit kilátóhelyekké kell formálni. A módosítások megrendelésével párhuzamosan pedig a Megváltó Krisztus templomát felrobbantották, így csinálva helyet a palotának.

Iofan, úgy látszik, tanult a szobor esetéből. Az eredeti terveket módosítva az egész épületet egy 9 méter magas alapra helyezte, amelyre a Kreml felőli oldalon egy 100 méter hosszú, széles lépcsőt tervezett. A „Bábel tornya” emeletei innen emelkedtek a magasba: az alsó részt három, egymásra állított szögletes alaprajzú tömb alkotta, egyenként 30 méter magassággal. Ezeket három oldalról pillérsorok vették körül. Az első tömbbe nyílt a bejárati kapu, amelyet kolonnádsor övezett. A második egység szintén egymásra épülő, de henger alakú épületrészekből állt, amelyek a Lenin-szobor talapzatául szolgáltak, s amelyet Szergej Merkurov szobrász nikkelbronzból készített volna, hogy a forradalom vezetőjének emlékműve ezer év után is eredeti pompájában ragyoghasson.

 

3.jpg

A Szovjetek Palotájának makettje. Forrás: Noever, Peter (szerk.): Tyrannei des Schönen. Architektur der Stalin-Zeit. München – New York, 1994. 161.

 

Épület-szerkezettanilag a Szovjetek Palotája nem állította rendkívüli feladat elé a tervezőket. A konstrukciót acélváz tartotta, így csak kívülről kellett azt betonnal, kővel vagy mozaikokkal burkolni. A hatalmas tömegű épület speciális alapozást kívánt: ehhez a statikusok új összetételű, minden addiginál szilárdabb, magasabb cementtartalmú beton alkalmazását írták elő – ezt a kizárólag erre a célra felépített, Szovjetek Palotája elnevezésű gyárban készítették –, az alapot pedig a Moszkva folyó középvízszintje alatti 20 méteres mélységben kezdték építeni. Ez a szokatlanul mély és szilárd alapozás biztosította az építmény stabilitását a javarészt hordalékból álló, laza talajon is.

 

1.jpg

A Szovjetek Palotájának alap- és metszetrajza. Forrás: Tarkhanov, Alexei – Kavtaradze, Sergei: Stalinist architecture. London, 1992. 32.

 

A palota belsejében mindenekelőtt egy 21000 főt befogadó, 120 méter átmérőjű, 100 méter magas kupolával fedett teret alakítottak ki. Ezen kívül helyet kapott egy 6000 fős, kongresszusok vagy színházi előadások számára berendezett „kisterem”, a pártvezetőség és a külföldi előkelőségek fogadására természetesen egyéb reprezentatív helyiségek is rendelkezésre álltak.

 

5.jpg

A Szovjetek Palotájának nagycsarnoka. Tervváltozat 1946-ból. Forrás: Noever, Peter (szerk.): Tyrannei des Schönen. Architektur der Stalin-Zeit. München – New York, 1994. 162.

1939-től tűzték napirendre a Szovjetpalota külső és belső díszítésének kérdését. Akárcsak a tervpályázatokon, a díszítések tekintetében is több módosítás történt: az eredeti elképzelések szerint a képi ábrázolásokon az 1917-es forradalom eseményeit kellett volna megörökíteni, de a II. világháború Barbarossa-hadművelete után a Nagy Honvédő Háború tematikájának is egyre nagyobb szerepet kellett juttatni. A pontos, illetve végleges tervek nem maradtak az utókorra; néhány számadatból azonban könnyen következtethetünk a díszítések nagyságrendjére. A Szovjetek Palotájának belső tereit 72 életnagyságnál nagyobb szobor, 650 mellszobor vagy kisplasztika, 19 többalakos szoborcsoport, 11000 m2 dombormű és 20000 m2 freskó vagy mozaik tette volna mozgalmassá. Ezek elkészítéséhez a tervek szerint 200 szobrász és 250 festő munkájára lett volna szükség…

 

4.jpg

A Szovjetek Palotájának nagycsarnoka. Tervváltozat 1948-ból. Forrás: Noever, Peter (szerk.): Tyrannei des Schönen. Architektur der Stalin-Zeit. München – New York, 1994., 163.

 A gigászi terv kivitelezésébe 1937-ben ugyan belekezdtek, de azt soha nem fejezték be; az építkezést 1941-ben leállították, majd a II. világháború alatt a már álló acélvázat le kellett bontani, nehogy tájékozódási pontot nyújtson a német légierőnek vagy tüzérségnek. A háború után pedig a terv hatalmas költségeit inkább a pusztítások helyreállítására fordították, majd pedig Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után utódja, Nyikita Hruscsov a már kiásott alapozási gödröt a világ legnagyobb úszómedencéjeként nyitotta meg 1958-ban.

A Szovjetek Palotája azonban nem állt volna egymagában; egy új kulturális központ egyik központi épületeként képzelték el. Ehhez azonban megfelelő tömegközlekedésre is szükség volt. Mivel a mérnököknek komoly embertömegek mozgatásával kellett számolni, fel sem merülhetett felszíni megoldás: földalatti vasút építését határozták el. A reprezentatív felszíni tér terveihez méltó földalatti állomást 1934-ben építették meg, noha maga a metróvonal csak 1935-re készült el. A szakmai felügyeletet ebben az esetben is politikai döntések helyettesítették: Sztálin ugyanazt bizottságot jelölte ki a metróvonal és az állomások építésének ellenőrzésére, amelyik ezt a feladatot a Szovjetek Palotája esetében is ellátta. Molotov és társai hozzá nem értését jól példázza a következő eset: 1934 márciusában Alekszej Duskin építész, az általa tervezett és frissen átadott Szovjetek Palotája metróállomáson – ez a mai Kropotkinszkaja állomás – várta a Sztálin nélkül, Molotov vezetésével érkező Építési Tanács vezetőségét, akik szemlét tartottak az új megállóban. Először Kaganovics nyilvánított véleményt: „Olyan, mint egy vasútállomás!” Ezt hallván Vorosilov is „középszerű étteremnek” titulálta a megállót, de Molotov a tetszését sem nyerte el a létesítmény. Amikor a Népbiztosok Tanácsának elnöke megszemlélte Vera Muhina ismert szobrának, a Munkás és a Kolhozlánynak a makettjét, a következő kérdést intézte az alkotóhoz: „Mire való az a sál? Talán a korcsolyázást akarja szimbolizálni?” A szobrász magyarázkodni próbált: „Ez a szobor egészének művészi egyensúlyban tartása miatt szükséges.” Molotov erre mindössze annyit válaszolt: Értem. Ez akadályozza meg azt, hogy az egész összedőljön.”

 

55621225.jpg

Vera Muhina szobra, a Munkás és Kolhozlány. Forrás: Wikipedia Commons.

Maga az állomás – és az egész metróvonal – az 1930-as évek egyik legfontosabb, és máig egyértelműen pozitív megítélésű moszkvai építészeti beruházása volt. Mivel a vasúti sínpárt viszonylag kis mélységben vezették, Duskinnak az alacsony belmagasság okozta nyomottság ellenére élhető teret kellett kialakítani. A tervező egyszerű, dísztelen, saját állítása szerint egyiptomi ihletésű oszlopsorral támasztotta alá a mennyezetet, az oszlopfők növényi motívumokat formáznak. A fejezetek és a mennyezet íveinek találkozásához rejtett világítótesteket helyeztek el. Ennek a speciális fényhatásnak, tulajdonképpen az általa okozott optikai csalódásnak köszönhető, hogy az állomás sokkal magasabbnak látszik, mint amilyen a valóságban. A térérzet növeléséhez a padló krémszínű és halványrózsaszín márványburkolata is kedvezően járult hozzá. A falakat ugyancsak világos kőlapok borították, míg a tetőívet fehérre festették.

 

12.jpg

A mai Kropotkinszkaja metróállomás Moszkvában. Ismerősek a szerelvények? Forrás: Metro.ru.

Az új moszkvai kulturális központ azonban nem maradt teljesen papíron. Noha a Szovjetek Palotája nem valósult meg, megépült a Vörös Hadsereg Színháza, amely egy következő bejegyzés tárgya lesz…

 

Források:        

Noever, Peter (szerk.): Tyrannei des Schönen. Architektur der Stalin-Zeit. München – New York, 1994.

Tarkhanov, Alexei – Kavtaradze, Sergei: Stalinist architecture. London, 1992.