A svábkitelepítés margójára
Kicsivel több mint 70 évvel ezelőtt, 1946 januárjában vette kezdetét a magyarországi németek, köznyelvi néven a svábok kitelepítése. A jelenség - amelyre a németek kollektív bűnösségének jegyében került sor - nem volt egyedülálló; a háború után a győztesek egy országban akarták tudni a németséget, így kezdődhetett meg a magyarországiak mellett a csehszlovákiai és lengyelországi németek deportálása. A Romániában élő szászok közül tízezreket hurcoltak a Szovjetunióba (köztük volt a 2013-as irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Herta Müller édesanyja is), később pedig országon belül telepítették át őket, amíg végül az 1960-as években az NSZK gyakorlatilag "kivásárolta" a közösség tagjait. Jugoszláviában (a Délvidéken) élt jelentősebb német közösség, amelynek tagjai 1944-1945 folyamán javarészt elmenekültek lakóhelyükről, emellett sokan estek áldozatul a partizánok vérengzéseinek is.
A svábellenes közhangulat egy megnyilvánulása
A háború után szinte azonnal, az 1945 júliusában megtartott potsdami konferencián az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió megegyezett a "bűnös nemzet" Németországon kívül élő tagjainak német határokon belülre telepítéséről.
„Az értekezlet a németek Lengyelországból, Csehszlovákiából és Magyarországról való áttelepítésére vonatkozóan a következő határozatot hozta: A három kormány minden vonatkozásban megvizsgálva a kérdést, elismeri, hogy Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországban maradt német lakosságnak vagy egy részének Németországba történő áttelepítésére vonatkozó intézkedéseket kell foganatosítani. Megegyezésre jutottak, hogy minden áttelepítést, ami sorra kerül, szervezett és emberi módon kell lefolytatni.”[1]
Németek - nem csak svábok, de ennek ellenére így váltak ismertté - a középkortól élnek Magyarországon; elsősorban iparral és kereskedelemmel foglalkoztak, így főleg városokban telepedtek le. Erre utal például Erdély német (szász) neve, Siebenbürgen, ami hét várost jelent, de a mai Felvidék cipszer (szepességi szász) városai is jól mutatják ezt.
Szervezett betelepítésük a török kiűzése után, az 1700-as évek elején indult meg, ekkor érkeztek sokan Svábföldről. Az újkorban érkezettek többsége földműveléssel foglalkozott és az évtizedes háborúskodás során elnéptelenedett területeken - Tolna, Baranya, Bácska, Bánság, Budai-hegység, Pilis - vagy a mai osztrák határ közelében, illetve a Bakonyban telepedett le. Bár sajátos nyelvüket és szokásaikat őrizték, hamar beilleszkedtek új hazájukba; az együttélés csak az 1930-as évek második felében,Hitler megerősödésével vált némileg problémássá.
1939-ben, a Német Népművelési Egyesület utódjaként létrejött a Volksbund, teljes nevén a Volksbund der Deutschen in Ungarn, vagyis Magyarországi Németek Népi Szövetsége, amely később a nemzetiszocialisták érdekeinek képviselőjévé vált, nagy szerepe volt többek között a magyarországi SS toborzásokban is. A Volksbund azonban megosztotta a magyarországi németeket is: konzervatívabb képviselőik ("szász-vonal") eleve nem szimpatizáltak a szervezettel, sokakat pedig az erőszakos toborzások (és az azzal járó verések-fenyegetések) távolítottak el a szervezettől, ennek ellenére "a német kisebbséget - legkésőbb a kitelepítéskor - tudatosan a Volksbunddal azonosították és kollektív alapon ítélték el."[2]
Gonda Gábor Kitaszítottság. A magyarországi németek sorsa a második világháborút követő években című tanulmányában olvasható, hogy a kitelepítési névjegyzékek összeállításának alapját az 1941. évi népszámlálás során szerzett adatok jelentették. Ekkor a trianoni Magyarország területén 477 057 fő vallotta magát német anyanyelvűnek, illetve 303 419 személy német nemzetiségűnek, tehát közel félmillió embert érintett a deportálás.
A "három nagy" határozatát az 1944 végétől nyeregben lévő magyar pártok szinte kivétel nélkül lelkesen fogadták; a legradikálisabbaknak (Nemzeti Parasztpárt és Magyar Kommunista Párt) a fennen hangoztatott bűnösség mellett azért is, mert a svábok kitelepítésével könnyen juthattak a programjukban szereplő földosztáshoz elengedhetetlen területekhez. Bár mérsékeltebb hangnemben, de a Független Kisgazdapárt is a kitelepítés mellett foglalt állást. A Magyar Szociáldemokrata Párt már nem volt ennyire vehemens, ők a fontos szakmákban (bányász, iparos, mérnök) dolgozókkal kivételt tettek volna. A kitelepítés ötlete azonban már Potsdam előtt is felmerült. Gonda (is) idézi Kovács Imre, az NPP prominense 1945 április 22-én a Szabad Szó hasábjain megjelent cikkét, amelyben olvasható, hogy
„… az egész svábság kollektív felelős a svábok tetteiért. Nincs irgalom, nincs kegyelem! A legradikálisabb megoldást követeljük: A svábokat egytől-egyig ki kell telepíteni az országból! (...) Takarodjanak, úgy, ahogy jöttek, egy batyuval a hátukon. Németországban lesz számukra hely, éljenek az alkalommal, mint ahogy mi is élünk vele, hogy örökre megszabaduljunk tőlük.”
Kovács Imre; 1947 őszén ő is emigrálni kényszerült
Kovács szavai - amelyek hallatán Ilja Ehrenburg is elismerően csettintene - egyértelműen jelezték az új magyar vezetés jelentős részének szándékait, amelyek az új berendezkedés legitimációját is segítették. Azt is hozzá kell tenni, hogy a németek kollektív bűnössé tétele sok helyen találkozott az ország lakosságának igényeivel: a vesztett háború, a több százezer halott, hadifogoly és elhurcolt miatt rengetegen okolták a németeket.
Géppisztolyos sváb agitátorok...Szabad Nép, 1947. április 9.
A hangulatkeltésben élen járt a kommunista és a parasztpárti sajtó, amelyben rendszeresen megjelennek gonosz Volksbund-tagok, a magyarok vérén dagadtra hízó sváb kulákok, a Sopron környékén géppisztollyal rohangáló, és a békés polgárokat terrorizáló, szintén német agitátorok. Ismert egy filmhíradó-részlet, amelyben a kommentátor gúnyosan jegyzi meg, hogy a lelketlen (bácskai)sváb gazda amellett, nem átallott márványoszlopos, fürdőszobás házban lakni, lenézte a magyart, és még szegény állatait is magára hagyta; arról kevesebb szó esik, hogy ez utóbbit nem gondatlanságból tette, hanem mert kitelepítették...
A helyzetet nehezítette, hogy rengeteg magyar menekült érkezett Erdélyből és a Délvidékről, akiknek szintén föld és/vagy megélhetés kellett, illetve hogy 1946. februárjától megindult a csehszlovák-magyar lakosságcsere, aminek hatására több tízezren érkeztek a Felvidékről is, a legtöbben az újjászületett Csehszlovákia erőszakos "reszlovakizációjának" eredményeként.
A vasúti kocsikat sokszor magyar zászlók, hazafias feliratok és fenyőágak díszítették
Ilyen helyzetben indult meg 1946. január 19-től először a budaörsi, majd a dunántúli svábok kitelepítése, amelynek alapját az 1941-es népszámlálás képezte; az ezt szabályozó rendelet értelmében legfeljebb 10% mentesülhetett (a Volksbund és német fegyveres alakulatok tagjai alapból kiestek ebből), vagyis adminisztratív úton határozták meg a "bűnösök" és "ártatlanok" arányát. Nagyon sok múlt a helyi hatóságokon, Tolna megyében akadt olyan járási jegyző, aki lejelentette, hogy körzetében nem maradtak svábok, ugyanakkor sokan a személyes bosszú eszközének tekintették ezt. Szintén a feszültségeket szította, hogy a svábokhoz, sokszor azok kitelepítése előtt már beköltöztették az új tulajdonosokat (főleg szegényparasztokat), ami nem egy esetben vezetett súrlódásokhoz.
Ahogy az többek között a lentebbi cikkrészletből is kiderül, szép számmal akadtak olyanok is, akik ellene voltak mind a kollektív bűnösségnek, mind a kitelepítésnek, elsősorban művészek, írók és egyházi méltóságok. Mindenképp meg kell említenünk Mindszenty József esztergomi érsek, hercegprímást, aki a köztes időszak előtt és után is keményen összerúgta a port a diktatúrákkal, és Schvoy Lajos székesfehérvári püspököt, akit a később kiépülő kommunista rendszer szintén "kitüntető figyelemmel" kezelt.
Mindszenty József esztergomi érsek
Mellettük olyanok sorakoztak fel az ellenzők között, mint például Szőnyi István festő, Kassák Lajos festő-író, Pátzay Pál szobrász, Kéthly Anna szocdem politikus, a korábbi embermentő tevékenységéről ismert Schlachta Margit, Baranyai Lipót, az MTA tagja és a Magyar nemzeti Bank korábbi elnöke, és a blogunkon érintőlegesen már szereplő Zsolt Béla. A Magyar Nemzet 1946. január 18-án megjelent cikkében számolt be egy felhívásról, amelynek kezdeményezői is ismert nevek voltak: Fenyő Miksa író a a Nyugat alapító-főszerkesztője, a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnöke volt, aki 1948-ban nyugatra menekült. A kisgazdapárti Parragi György ekkor a Magyar Nemzet munkatársaként dolgozott, de korábban volt vöröskatona is, és részt vett a magyar ellenállásban is, aminek következtében 1944 tavaszától a mauthauseni tábor foglya volt.
"A magyar szellemi élet reprezentánsai Fenyő Miksa és Parragi György kezdeményezésére felhívással fordultak a magyar társadalomhoz: Azzal a szerénységgel, mely egy a múltnak dolgaiban elmarasztalt ország polgáraihoz illik, kötelességünk egy olyan intézkedésre rámutatni, mely sérti azokat az ideálokat, melyek védelmében a szövetségesek hadra keltek és gyengítik azokat a reményeket, melyeket az emberiségben éppen a szövetségesek győzelme keltett. A potsdami határozatok szerint azok az országok, melyek német kisebbséggel bírnak, kötelesek ezeket a határaikon áttenni, hogy azok végleg Németországban helyezkedjenek el. Nálunk ez közel fél millió sváb származású magyar polgárnak otthonától, életlehetőségeitől való megfosztását, a legmostohább körülmények közé való kitaszítását jelenti. Ez ellen akarunk mi felszólalni és ez ellen kell az egész magyar társadalomnak tiltakoznia. Bálint Imre, Baranyai Lipót, Csathó Kálmán, Csécsy Imre, Dessewffy Gyula, Faragó László, Fenyő Miksa, Fischer József, Fodor József, Füst Milán, Gellért Oszkár, Heltai Jenő, Horváth Zoltán, Jendrassik György, Kassák Lajos, Kéthly Anna, Varannai Aurél, Nagy Lajos, Parragi György, Pátzay Pál, Radnóti József, Sík Sándor, Supka Géza, Szőnyi István, Wesselényi Miklós, Zsolt Béla."
A kitelepítés, illetve annak embertelensége miatt tiltakozó cikk elég nagyot robbant, részben amiatt, hogy párhuzamot vont a nemzetiszocialisták korábbi embertelen politikája és a győztesek akkori hozzáállása között, részben pedig Magyarország szerepének emlegetése miatt. Az írás főleg az 1945 tavasza óta kommunista vezetésű Belügyminisztériumban csapta ki a biztosítékot; bár hivatalosan még a demokrácia nem-népi változatát élte az ország, a miniszter 14 napra betiltotta az újság megjelenését. A belügyminiszter ekkor nem volt más, mint a vadászni is kedvelő Nagy Imre, a későbbi miniszterelnök. Hozzá kell tenni, hogy Nagy nem sokkal később, márciusban lemondott tisztségéről; habitusától részben idegen volt ez, és emiatt a Kommunista Párt vezetősége is több alkalommal bírálta. A tiltás 20-án jelent meg az MTI hírei között; az a kitétel, hogy a cikk sértette "magyarság nemzetközi és nemzeti érdekeit" különösen groteszkül hat, még annak fényében is, hogy a deportálásokat nemzetközi egyezmények rendelték el.
"A belügyminiszter 14 napi időtartamra azonnali hatállyal betiltotta a Magyar Nemzet megjelenését a lap január 18-i számában megjelent egyik cikk miatt, amely sérti a magyarság nemzetközi és nemzeti érdekeit és súlyosan veszélyezteti egy törvényesen kihirdetett kormányrendelet végrehajtását.
MTI 1946. január 20.
A tilalom végül nem tartott sokáig, három nappal később már ismét megjelenhetett a Magyar Nemzet, amely január 23-i számában tájékoztatta olvasóit a fennakadásról. Bár a tiltakozás eredményt nem ért el, jelentősége vitathatatlan, főleg annak fényében, hogy több tiltakozó később vagy menekülni kényszerült az új diktatúra elől, vagy annak áldozatává, károsultjává lett.
"A Magyar Nemzet megjelenését tizennégy napra betiltották, ezért nem jelent meg vasárnap és kedden. A tilalmat felfüggesztették, úgyhogy a Magyar Nemzet mai száma a rendes időben jut az olvasó kezébe."
Szómágia 2.0.: nem kitelepítés, hanem "anyaországukba való hazatérés, illetve áttelepítés", mintha annyira nagyon menni akartak volna...
A kitelepítés, bár teljesnek szánták, csak részlegesen valósult meg, főleg azért, mert az amerikaiak, akiknek zónájába 130-150 000 magyarországi német érkezett, 1946 decemberében leállíttatták az akciót, ugyanis a szétbombázott, és saját lakossága mellett négy nagy megszálló hadsereget is ellátó Németország képtelen volt megbirkózni a több százezer menekülttel (Lengyelországból és Csehszlovákiából is százezrek érkeztek, 1948-ig előbbiből 2-3 millió, utóbbiból 2-2,2 millió német távozott). A deportálások azonban egészen 1948 júniusáig, más források szerint szeptemberéig folytatódtak, bár egyre többen mentesülhettek.
„Magyarországról 50 000 németet telepítenek át Németország Szovjetek által megszállt zónájába, ebből 10 000-t 1947 augusztusában. […] Az első transzportot ez év augusztus 17-én indítják el. A következő vonatokat augusztusban kétnaponta küldik el Magyarországról."[3]
Amit nem tudtak elvinni, az az államra maradt
A kitelepítetteket Németországban, megszállási övezettől függetlenül rossz körülmények és általában ellenséges hozzáállás fogadta; ennek oka részben a nyelvi nehézségekben, részben pedig a "nekünk is alig van, és most még idejönnek ezek is" hozzáállásban keresendők, de voltak vallási különbségek (a magyarországi németek túlnyomó része katolikus volt) és a hagyományos kelet-nyugati ellentétek is felszínre kerültek. A későbbi NSZK-ba kerültekre természetesen jobb sors várt, ha máshogy nem is, de anyagi értelemben biztosan. A kitelepített svábok papíron 1950-től térhettek haza, de sokan nem éltek a lehetőséggel, és csak a későbbiekben látogattak vissza. A 70-es és 80-as években ritka kocsin érkező, Milka csokit és néha itthon tiltott könyveket is hozó "nyugatnémet rokon" sokszor a jólétnek, és a magyar-NSZK életszínvonal különbségének, illetve a magának a nyugati világnak lett a jelképe.
A kitelepítettek emlékműve Környén: legfeljebb 100 kilós csomagot vihettek magukkal
E sorok írója gyerekkorában sokat nyaralt Nagymaroson, ahol szintén jelentős sváb kisebbség élt. Az "utcánk" végén lakó öreg Berci bácsi sokszor panaszkodott, hogy "Mindenki nyugatra került, csak az ő rokonaik keletre". Évekkel később esett csak le, hogy ez azt jelentette, hogy az ő rokonait a második hullámmal telepítették ki, így nekik "nem jutott" gazdag NSZK-s rokon. A második világháború után 1770 német nemzetiségi élt Nagymaroson, hogy közülük mennyit telepítettek ki, az ma sem ismert. Annyi biztos, hogy 1947 augusztusa és októbere között 11 szerelvényen vitték ki a marosi svábokat a későbbi NDK területére.
[1] Rutsch 1. o.
[2] Spannenberger Norbert: A Volksbund. Egy népcsoport nemzetiszocialista szervezete vagy emancipációs kisebbségi egyesület? Aetas XV. évf., 2000/4.
[3] Rutsch 8-9. o.
Források:
Gonda Gábor: Kitaszítottság. A magyarországi németek sorsa a második világháborút követő években
Rubicon XXV. évf. 2014/8. Online Plus
Magyar Nemzet 1946. január 18.
Magyar Nemzet 1946. január 23.
MTI 1946. január 20.
Rutsch Nóra: Magyarország miért? A magyarországi németek kitelepítésének néhány kérdése Történelemtanítás I. (új) évfolyam, 2010/4.
Spannenberger Norbert: A Volksbund. Egy népcsoport nemzetiszocialista szervezete vagy emancipációs kisebbségi egyesület? Aetas XV. évf., 2000/4.
Szabad Nép, 1947. április 9.
