Bár Buda elfoglalása után úgy látszott, hogy minden jól alakul, a helyzet korántsem volt ennyire rózsás; Görgei és Kossuth viszonya tovább romlott (főleg, miután a tábornok visszautasította a neki szánt kitüntetéseket és a gödöllői uradalmat), a hadsereg készletei kezdtek kimerülni (a hazai hadiipart nem sikerült ilyen rövid idő alatt megszervezni), a császári seregek az ostrom alatt egy szusszanáshoz jutottak, és ami a legfontosabb, az oroszok már a spájzban voltak. Ehhez jött még, hogy a függetlenségi nyilatkozattal Magyarország papíron független állammá vált (megborítva ezzel a Szent Szövetség kereteit), támogatókat azonban - mármint az esetleges szép szólamokon és buzdításon kívül - nem sikerült szerezniük, és emellett a szabadságharc támogatóinak táborát is sikerült ezzel megosztani.

Görgei (kezében kalappal) rohamot vezet a második komáromi csatában

Külön nehézséget okozott, hogy Aulich betegség, Damjanich pedig baleset miatt kiesett, az új hadtest és hadosztályparancsnokok pedig tapasztalatlannak (és sok esetben náluk kevésbé tehetségesnek) számítottak. Görgei a nehézségek ellenére mégis a támadás mellett döntött; terve szerint a fő hadműveleteket az osztrákok ellen folytatják, mert 1.) ellenük a siker reményében szállhattak harcba, 2.) egy békekötéssel (vagy Ausztria bármilyen módon történő kiejtésével) tárgytalanná válik az orosz beavatkozás.

"A főhadsereg – mint mondtam – Damjanich és Aulich tábornokok személyében elvesztette legjobb vezetőit. Buda bevétele után ez a sereg a szó szoros értelmében elárvult. Én legalábbis elárvultnak tartottam.  Sem Klapkának nem közönséges hadvezéri tehetsége, sem az én erőfeszítéseim nem látszottak elégségesnek, hogy azt a súlyos veszteséget pótolhassák, melyet a hadsereg az említett két személyiség kiválásával szenvedett. Az új hadtestparancsnokoknak, Nagysándor és Knezić tábornokoknak, Poeltenberg ezredesnek, valamint Aulich utódjának a II. hadtest élén, Asbóth ezredesnek, még nem volt alkalmuk önállóságukat az ellenséggel szemben – akár válságos pillanatokban a csatatéren (mint Damjanichnak Isaszegnél és Nagysallónál), akár éppannyira nyaktörő, mint döntően fontos feladatok megoldásakor (mint Aulichnak Pest előtt az áprilisi hadjárat alatt) – kimutatni. És nem volt ok annak a föltételezésére, hogy az osztrákok elleni új támadó hadjárat, melyre én a Klapka-féle védekező haditerv ellenére komolyan rászántam magamat, kevéssé gazdag lesz válságos pillanatokban és helyzetekben, mint az áprilisi hadjárat volt. Ezért két dolog közt választhattam: vagy a hadsereg összevont zömével személyes vezetésem alatt egyetlen hadműveleti vonalon indítom meg a hadjáratot, és a válságos időszakoknak vaktában, csupa ki nem próbált hadtestparancsnokkal megyek neki; vagy megosztom a hadsereg zömét és önálló hadtestekkel, több hadműveleti vonalon kísérlem meg a hadjárat megnyitását, hogy az új hadtestparancsnokok közül azokat, akik képesek lesznek Damjanichot és Aulichot pótolni, mindjárt a hadjárat elején megismerjem."

Június közepén a Vág völgyében több támadást is indítottak, ezek azonban (főleg a hiányzó 10-12 000 újonc miatt) kudarcba fulladtak. A császári sereg, amelyet május 30-tól már a bresciai hiéna, a "sörrel koccintás megakadályozója", Julius Haynau táborszernagy vezetett, ellentámadásba kezdett, és június 28-án Győrnél megverte a honvédsereget.

Julius Jacob von Haynau 81786-1853)

A belpolitikai helyzet sem kedvezett a szabadságharcnak; Debrecenben (majd Pesten) egyre erősödött a Kossuthtal és az április 14-i határozattal szemben álló békepárt, amely igyekezett Görgeit is megnyerni. Bár elméletben a tábornok szimpatizált velük, sőt visszaemlékezései szerint benne is felmerült, hogy ha kell, erővel távolítja el az elnököt, tisztában volt azzal is, hogy ez csak akkor lehetséges, ha a honvédsereg (ismét) legalább a Lajtáig előrenyomul.

"Részemről talán elég, ha kijelentem, hogy szilárdan el voltam szánva a kedvező körülmények közt saját felelősségemre megtenni a merész kísérletet az április 14-i országgyűlési határozat megsemmisítésére. Ennek azonban elengedhetetlen előfeltétele volt főhadseregünk diadalmas előnyomulása a Lajtáig. A főhadseregnek, nézetem szerint, azért volt szüksége dicsőségének újabb gyarapítására, hogy ennek fényköre az említett kiáltványnak olyan fogadtatást biztosítson az országban, amely csírájában elfojthatta a lehetőségét, hogy bárki ellene és a függetlenségi nyilatkozat mellett fegyveresen pártot üssön. De az időveszteség, melybe Budának váratlanul szükségessé vált rendszeres ostroma került; a hitelt érdemlő hírek az osztrák főhadseregnek időközben tetemesen megszaporodott erejéről és az orosz hadsereg fenyegető közeledéséről; Aulich kényszerű lelépése a hadszíntérről; Klapkának kifejezett vonzódása a defenzívához – mindezek a mozzanatok az elengedhetetlen előfeltétel bekövetkeztét nagyon is kétségessé tették, másfelől pedig a békepárt fölfedezése s a tőle kapott felvilágosítás az április 14-i országgyűlési határozat keletkezéséről azzal a reménnyel biztatott, hogy mindezt a parlamentáris formák megtartásával is érvénytelenné lehet tenni. Ezért a katonai államcsíny gondolatát, mint képtelent, elejtettem."

Július 1-jén Görgeit hadügyminiszterré nevezték ki (az új fővezér Mészáros Lázár lett), de 5-én - az ekkor sebesülten fekvő - Görgei visszakapta a fővezérséget. Kossuth javaslatára közben a tábornok távollétében előbb egy Szeged környéki (teljesen indokolatlan) összpontosításra adtak ki utasítást, majd július 9-én mégis a Komárom térségében zajló műveletek (osztrák és orosz csapatok újrakezdték az erőd ostromát) folytatása mellett döntöttek. Komáromnál, amelyet a meglévő erődítmények mellett a honvédek igyekeztek minél jobban kiépíteni, július elején több összecsapás is lezajlott. Az első nagyobb támadást július 2-án kezdték meg Schlick csapatai, és bár kezdeti sikereik után Harkálypusztánál, Ácsnál és Szőnynél is visszavetették őket, Csémnél Haynau a Bemtől ellesett módszerrel megakasztotta a huszárok rohamát.

Roham a monostori sáncoknál; ezeket a császáriak elfoglalták, de sikerült visszavenniük a honvédeknek

Görgei Monostor térségében ütközött visszaözönlő honvédekbe (a települést estére csak kétszeri visszavetés után sikerült elfoglalni), és a kritikus helyzeten csak úgy tudott úrrá lenni, hogy bár nehéz szívvel, de kartácsot lövetett a visszafutók közé. Ez a módszer mai szemmel drasztikusnak tűnhet (és akkoriban se alkalmazták szívesen), de mérlegelve a helyzetet, Görgei ezt ítélte meg "kisebbik rossznak".

"De minden intés és fenyegetés most is csak oly eredménytelen maradt, mint az előbb; ráadásul az előretolt sáncok felőli hirtelen felhangzó szapora puskaropogás azt jelentette, hogy az ellenség kétségtelenül komolyan meg akarja rohanni a Monostort; és az imént saját szememmel észlelt általános koncentrikus ellenséges előnyomulás az elsáncolt tábor ellen meggyőzött róla, hogy hasonló rohamokra számíthatunk a tábor valamennyi pontja ellen, és kétségesnek látszott, hogy sikeresen ellenállhatunk-e nekik, ha az engedetlen szökevényhad a tábor belsejében széjjeláradhat, s a maga rémületével a többi csapatokat is megfertőzi – a veszedelmes helyzet, amelybe a hadsereg kerülhet, hogy nem védi meg bátran az elsáncolt tábort, parancsolólag előírta, hogy a fejetlen tömeget minden áron megzabolázzuk. Megadtam tehát a jelet az útszoros torka felé szegzett két ágyú parancsnokának. Az eldördülő lövésekre a szökevények a lejtő oldalában próbáltak meg tovább futni hátrafelé. A tartalékból velük szemben hirtelen felállított gyalogos osztag hatásos sortüzére felkapaszkodtak a domb tetejére, és közvetlenül az 1. és 2. számú védművek háta mögé kerültek; itt azonban egy huszárosztag már készen várta és az előretolt sáncok felé visszakergette őket."

Nem sokkal ezután sebesítette meg Görgeit egy gránátszilánk. A sebesülés eleinte nem tűnt súlyosnak, a tábornok visszaemlékezései szerint inkább azon bosszankodott, hogy amíg ideiglenes kötést tettek sebére, lemaradt a rohamról és az azt követő visszaözönlésről.

„Mialatt... igyekszem megtudni, vajjon (sic!) megértik-e ama veszélyt rejtő táj felé ismételt mutogatásomat: egyszer csak hajadonfejemre erős ütést kapok, és érzem, hogy meg vagyok sebesítve. – Ettől fogva kalapomat arra kell használnom, hogy jobbnak hiányában sebkötés gyanánt fejemre szorítsam... Az első osztályok elérkezéséig hátralévő perceket arra használom, hogy egyik tiszt kíséretemből a sebemet úgy, ahogy bekösse... de a hevenyészett seborvos a legjobb akarat dacára sokáig nem tud az ideiglenes bekötéssel elkészülni, és míg ő velem bajmolódik, azalatt a roham elrobog mellettem, és mire megint szabadon mozoghatok, addig a huszárok már vissza is fordultak... Azalatt, míg sebemet kötözgették, én az ütközet fejleményeit éppen legdöntőbb pillanatában nem kísérhettem szemmel, és így okát sem tudom tüzetesen a megfutamodásnak.”

Görgei fejsebének rekonstrukciója (Orvostörténeti Múzeum)

A helyzet azonban nem volt jó, a tábornok sérülése ugyanis sokkal súlyosabb volt, mint amilyennek első körben látszott. A repesz okozta sérülésnél komolyabb kockázattal jártak az antibiotikumok és steril műtétei körülmények hiányában rendszeresen fellépő fertőzések. Külön nehézséget okoztak az agyburkon maradt csontszilánkok, amelyek eltávolítása igen nehéz volt. Katona Tamás történész írta Görgei emlékiratainak bevezetőjében, hogy:

"A gránátrepesz csúf munkát végzett: jó tizenkét-tizenöt centiméter hosszan ferdén átszakította a koponyatető csontját, és az orvosok a hatalmas sebbe betekintve láthatták, hogyan emelkedik és süllyed az áldozat agyveleje az érverés és légzés kettős ütemének engedelmeskedve. Az agyburokra néhány éles csontszilánk tapadt, a seb ellátása előtt ezeket kellett eltávolítani. A fájdalmas művelet során a sebesült elvesztette eszméletét, pedig kemény katonának ismerték. Dr. Mihálik Viktor és dr. Orzovenszky Károly a hadjárat során nem először látott csúnya sebet, most mégis eszükbe kellett jusson (bármennyire lekötötték is figyelmüket a csontszilánkok), hogy nem akárki a sebesült, és hogy abban a lomhán lüktető agyvelőben a szabadságharc katonai történetének sorsdöntő tapasztalatai lakoznak, tervei szunnyadnak. A sebesült mellett ott hevert véres bélésű, fehér strucctollas Kossuth-kalapja, csíkos selyembélésén ezzel a felirattal: Schoober, Pesten. Mellette egy fehér pöttyös, kék selyemkendő, amellyel a sebet a július 2-i csata estéjén hevenyészve bekötöttek.”

További gondot okozott egyrészt a hadihelyzet - Görgei úgy vezette a visszavonulást július közepén, hogy pár nappal korábban életben maradása is kérdéses volt, másrészt a korabeli orvostudomány egyik vitája, amely kis híján a tábornok életébe került. Az egyik (középkori eredetű) iskola szerint a fejsebeket hamar össze kell varrni, amíg a másik (Hippokratésztól eredő) szerint jobb nyitva hagyni, megakadályozva ezzel a gennyesedést. Görgei első orvosai összevarrták a sebet, amely gennyedni is kezdett, azonban Vácon, 16-án Markusovszky Lajos, a magyar orvostudomány egyik úttörője vette kezelésbe a tábornokot. Ő a második iskolát képviselte, és ezzel megmentette Görgei életét, majd elkísérte a fogságba is; cserébe 1850-ben megfosztották egyetemi állásától, de magánorvosként tovább praktizálhatott.

Markusovszky Lajos (1815-1893)

Ahogy láthattuk, Görgeinek napokig kétséges volt felépülése. Helyét július 11-ig Klapka vette át, és ez idő alatt született - részben Dembiński javaslatára - döntés arról, hogy Komáromból kivonják az erők nagy részét (ott csak mintegy 20 000-25 000 katonát hagyva) és a fősereget Szeged környékén vonják össze. Július elején több erősítés (Görgey Ármin hadoszlopa és Nagysándor József I. hadteste) érkezett a komáromi ostromgyűrűbe. A gyűrű áttörését július 11-én kísérelték meg (harmadik komáromi csata), ám nem jártak sikerrel, sőt a honvédsereg 1500 fős vesztesége miatt ez lett a szabadságharc legvéresebb összecsapása. Görgei időközben felépült annyira, hogy személyesen irányítsa a 13-án északkeleti irányba megkezdett visszavonulást (Komárom végül októberig kitartott, és őrsége igen méltányos feltételekkel tehette le a fegyvert), amely során az I., a III. és VII. hadtest mintegy 27 000 fővel indult a Maros-vonal felé. 16-án Vácnál azonban cári csapatok lepték meg az óvatlan, ráadásul menekülő civilekkel összekeveredett honvédeket, lehetetlenné téve ezzel a déli irányú haladást. És hogy miért is lett volna fontos délnek-délkeletnek haladni?

„A hadászati helyzet a déli hadszíntéren, amennyire a kormány közléseiből és magánértesülésekből kivehettük, a következő volt: Báró Jellačić bán egy vereség után (július közepén Hegyesnél) kiürítette a Bácskát, és a Duna-Tisza közén egyedül a titeli fönnsík megtartására szorítkozott. A perlaszi átkelő, amelyen a vert bán Titelből a Tisza jobb partjára átkelve kárpótlásul valamilyen elterelő hadmozdulatot intézhetett volna, a mi birtokunkban volt; Pétervárad erődje pedig részben fölmentve. A bán meghátrálását magyar részről több kísérlet követte a titeli fönnsík elhódítására és Pétervárad teljes fölmentésére. Ezeket a próbálkozásokat azonban – alighogy megindultak – rögtön fel kellett számolni, mert mihelyt az osztrák főhadsereg Pestről megindult Szegedre, a kormány a vállalkozások véghezvitelére kirendelt csapatok legnagyobb részét Szegedre parancsolta vissza, hogy a tartalékhadtesttel és Wysocki tábornok hadtestével a Dembiński-Mészáros-féle (az imént még Mészáros-Dembiński-féle) főparancsnokság alatt egyesítve, az osztrák főhadsereg ellen – állítólag – tervezett támadásban részt vegyenek. Erdélyt illetően – a dolgok ottani állásáról tudomásomra jutott hivatalos, illetve magánértesülésekből – annyit legalább biztosra vehettünk, hogy Bem altábornagy még megtarthatónak ítélte ezt az országrészt, noha a fele már odaveszett. Erdély, illetve a Tisza középső és alsó szakasza bár még nem veszett el, de mindenesetre komoly fenyegetéseknek volt kitéve, Temesvár vára pedig – az egyszerre kelet és nyugat felől megvédelmezendő terület közepén – még az ellenség kezében; nagyjából így festett a hadászati helyzet Dél-Magyarországon, a július 26-ig hozzám érkező tudósítások alapján.”

A temesvári csata

Görgei, aki közben hol jobban, hol rosszabbul volt még sebesülése miatt, a Felvidéken (Losonc, július 18., Rimaszombat július 19.) át Tokajra vonult, ezzel elvonva a cári seregeket az ország déli felében álló seregtestektől. Több, kisebbe összecsapást is vívtak, amelyek azonban csak elodázhatták a visszavonulást,nem változtatták meg a harcok kimenetelét. Ezt követően Nyíregyháza érintésével Nagyvárad felé vonult - közben augusztus 2-én Nagysándor József Debrecen mellett óvatlanul csatát vállalt az oroszokkal, és súlyos vereséget szenvedett - majd 9-10-én Aradra érkezett. A tervek szerint itt egyesült volna Dembiński seregével (papíron 50 000 fő, de sokuk képzetlen, alig felszerelt), de a lengyel tábornok ekkor már Temesvárnál járt, ahol nem kis részben a rá jellemző tehetetlenség miatt hatalmas vereséget szenvedett. A szabadságharc a végéhez közeledett; Görgei bejelentette Kossuthnak, hogy fegyverszünetet kér a cári csapatoktól, illetve azok parancsnokától, Rüdiger tábornoktól (ezt 11-én az aradi haditanács jóváhagyta), mert nem látott esélyt a győzelemre, és meg akarta akadályozni a további vérontást. Erről így írt Móricz Zsigmond:

"Leteszi a fegyvert, de hogy teszi le. Leteszi, mint katona s mint a politika analfabétája. Leteszi, mert nem szereti a vért feláldozni, ha van menekülésre lehetőség. Hiszen, ha hősi harcban el akarta volna veszteni a hadseregét, számtalanszor megtehette volna, de ő mindig megmentette a hadat. Megszökött a leglehetetlenebb kelepcékből. Az első váci szökése fel a bányavárosokba s a második az orosz hadak roppant tömkelegéből Miskolc felé. Megszökik Tokajnál s kikerüli Komáromnál és utolsó útján is épen érkezik meg kerülő úton a Berettyó mellett Debrecen s Szeged felé...Aradon sem akar tizenötezer embert lemészároltatni, mert szüksége van az emberre a hazának. S leteszi a fegyvert az orosz kezébe. Megvető szavakkal illeti az osztrák hadsereget, amelyet mindig tönkre csépelt, bárhol is találkozott vele: az osztrák hadsereget, amelyet soha úgy senki meg nem alázott, mint ő. És ezzel örök és végzetes sebet üt az osztrák hatalom szívében."ª

Fegyverletétel Világosnál

A mindenki által jól ismert világosi fegyverletételre végül augusztus 13-án került sor. Itt közel 30 000 honvéd tette le a fegyvert a cári csapatok előtt. Az, hogy nem az osztrákoknak adták meg magukat, egy utolsó fricska, valamint jelkép is volt, hogy csak a túlerő előtt hajlottak meg, és nem engedtek a szabadságharc eredeti követeléseiből. Görgeit ezt követően Nagyváradra vitték, ahol 27-én kapta meg a császári kegyelmet (életét Miklós cár is garantálta), viszont Magyarországot feleségével együtt el kellett hagynia. Az, hogy később kivégzett tiszttársaival ellentétben életben maradt, később tovább erősítette az áruló-legendát, pedig emögött az áll, hogy Miklós cár felfigyelt tehetségére, és bízott abban, hogy esetleg saját hadseregébe tudja csábítani majd Görgeit. Magára a fegyverletételre így emlékezett vissza a tábornok:

"Én az ellenséges tábornok irányomban mutatott figyelmes magaviseletét egyfajta tisztelet megnyilatkozásának vettem, melyet ő nem személyem iránt, de nemzeti szerencsétlenségünk nagyságával szemben érezhetett; átadtam gróf Rüdiger lovassági tábornoknak a hadsereg kívánságait magában foglaló jegyzéket a kormánynak és az országgyűlésnek a hadsereghez önként csatlakozó tagjainak névsorával együtt, akik megkértek, legalább azt az engedelmet eszközöljem ki számukra, hogy egyelőre, amíg sorsuk el nem dől, a hadifogság napjaiban is a hadsereggel maradhassanak. A derék férfiaknak ezt a szerény óhajtását aligha lehetett volna megtagadni; gróf Rüdiger lovassági tábornok ezenfelül nekik is, mint mindenkinek, aki megadáshoz csatlakozott, biztosította a nála lévő ingó vagyona háborítatlan birtoklását: a tábornokoknak és a tisztikarnak pedig meghagyta a kardját. A többi kérelemre nézve, melyeknek teljesítése meghaladta hatáskörét, megígérte, hogy minden erejével pártfogolja főnökénél. Mindezért én gróf Rüdiger lovassági tábornoknak sorstársaim nevében is köszönetet mondtam. Azzal a kérdésemmel, nincs-e a parancsnokságom alatt álló hadsereg felállítását illetően valamilyen külön kívánsága, s azzal a válaszával, hogy fegyverletételünk alakiságait teljesen tetszésemre bízza, be is fejeződött az egyetlen beszélgetés, mely gróf Rüdiger lovassági tábornok, orosz hadtestparancsnok közt és köztem a fegyverletétel előtt történt. A magyar hadsereg eleje ezalatt lassan közeledett a Malom-csatornához. A keskeny híd könnyen fennakadásra és zavarra vezethetett. Hogy ennek elejét vegyem, azonnal visszatértem kísérőimmel a csatorna hídjához, és úgy intézkedtem az egymás után érkező csapatoknak a Malom-csatorna és Szöllős közti térségen, arccal a Zarándnál álló orosz hadzöm felé tömegidomban, két harcélben való felvonulását, hogy mire ez bevégződött, az első harcélt a III. s a VII. hadtest, a második harcélt pedig az I. hadtest képezte; a két harcél közti területen sorakoztak ütegeink; a hadseregvonat szekerei pedig a másik harcél mögött. A felhőtlen ég boltjáról letűző nyári nap semmi szellő által nem enyhített rekkenő hősége rendkívül késleltette a csapatok menetét. Aztán meg nem is volt többé nekik miért sietni. Mire a magyar hadsereg utolsó osztagai átvonultak a csatorna hídján, a nap már leáldozóban volt. 1849. augusztus 13-án az esti szürkületben egy orosz hadtest parancsnoka, gróf Rüdiger lovassági tábornok tartott szemlét a parancsnokságom alatt álló magyar csapatok felett. De a huszár talpon állt a lova fejénél, kardja a nyeregkápára volt akasztva; a gyalogság fegyvere gúlában; az ágyúk mind szorosan egymás mellett védtelenül; és védtelenül hevertek a zászlók is a fegyvertelen hadsorok előtt."

Kossuth a szabadságharc után külföldön igyekezett támogatókat szerezni a szabadságharc újrakezdéséhez; 1851-ben például New York-ban járt

Kossuth augusztus 11-én lemondott (elismerve a helyzetet), katonai és polgári teljhatalommal ruházta fel Görgeit, majd a kormány jelentős részével Orsovánál Törökországba menekült (akinek erről esetleg a "más botjával veri a csalánt" közmondás jutna eszébe, jó felé kapiskál). Egy hónappal később írta meg híressé vált vidini levelét ("Görgeit felemeltem a porból (...) és ő a hazának gyáván hóhérjává lőn."), amely mintegy 150 évre meghatározta a Görgeiről alkotott képet (erre jó példa Németh László Az áruló című, 1954-ben megjelent könyve is). A tábornok 1867-ig Klagenfurtban, majd Viktringben élt internáltként (itt született Berta lánya, majd Kornél fia is). Emlékiratait 1852-ben írta meg, de azok Magyarországon legálisan csak 1911-ben jelenhettek meg. A kiegyezés évében hazatért és Budapesten, valamint Visegrádon élt egészen 1916. május 21-én bekövetkezett haláláig. Bár levélben többször kérte Kossuthot, hogy hagyjon fel pocskondiázásával, nem talált visszhangra, még azt követően sem, hogy 1884-ben Klapka és több száz honvédtiszt írásban jelentették ki, hogy nem volt áruló. Az biztos, hogy a tábornokot megviselték a róla terjengő pletykák és híresztelések, sőt nem egy esetben fenyegette vagy ócsárolta a tömeg közterületen is. Legendás hidegvére azonban sosem hagyta el, és ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy még életében (részben) megváltozzon a róla kialakult kép.

Az idős Görgei (b2) baráti társaságban Visegrádon

„Egy ízben – beszéli el Ábrányi Kornél – a tordai vasúti állomáson felismerték, és durván tün­tettek ellene. Csoportokba verődve körülvették, hango­san, ámbár illő távolságból szidalmazták, gyalázták, de Görgey ügyet sem vetett reájuk és nyugodtan várta a legközelebbi vonatot, amely azonban csak órák múlva érkezett. Az állomásfőnök figyelmeztette Görgeyt, hogy merényletet forralnak ellene s felaján­lotta neki lakását a vonat érkezéséig. A tábornok azon­ban, bár köszönettel vette az ajánlatot, nem fogadta el. A nyílt állomáson az egyik falócára lefeküdt s a leggyanúsabb mozgás, a leggyűlölködőbb fenyegetések zajában — elaludt. S akik az agyonverés szándékában gyülekeztek és alattomosan mosolyogva közelítették meg az árulót, az alvó ember láttára meghökkentek és mintegy megbűvölten, csendesen és megszégyenülten visszasompolyogtak.” ^b

A filmvászonra kívánkozó történetet Pethő Sándor 1930-ban megjelent Görgei életrajzában olvashatjuk, és kiderül az is, hogy nem ez volt az egyetlen. A tábornok egy darabig alagút és vasútépítkezéseken dolgozott mérnökként; Pozsony mellett egy munkás csákánnyal támadt rá, de ő sikeresen lefegyverezte, majd visszaadta neki a szerszámot azzal, hogy "nem tudod, mit cselekszel." Részben emiatt is alakult úgy, hogy Görgei, amikor csak lehetett, kerülte a nyilvánosságot;

„Ha ritkán mutatkozott a nyilvánosság előtt, nem kerülhette el, hogy néhanapján, főképpen Gyulai Pál biztatására, megjelenjen valamely felolvasáson vagy előadáson. Az Akadémia egyik nagygyűlésén a karzat­ról hallgatta a felolvasásokat. A karzatról, – beszéli el Ábrányi Kornél, – egy szűk csigalépcső vezetett. Az ülés végén valaki felismerte Görgeyt s mint futótűz terjedt el, hogy itt van a hazaáruló. Vésztjosló moraj támadt s a nagygyűlés végén a lelkes ifjúság a csiga­lépcsőre nyomult, hogy útját állja Görgeynek. Görgey sohase hordott magánál más fegyvert, csak egy vasboxert a nadrágja zsebében. Ezúttal is, midőn a szűk csigalépcsőn megjelent, s a rámeredő dühös és vér­szomjas arcokat megpillantotta, csak annyit tett, hogy zsebébe nyúlt, a boxert ujjaira illesztette, aztán csen­desen nyomult lefelé, farkasszemet nézve az útjában állókkal. A támadók lépcsőfokról-lépcsőre hátráltak, s a végén bántatlanul juthatott ki az emeleti folyosóra, innen aztán igaz, hogy fülsiketítő piszkolódások között, de biztonságban és bántatlanul távozhatott.” ^c

Persze volt - főleg az 1880-as években - hogy a nyilvánosság ment el hozzá, és a visegrádi villa előtt sétálók szólogattak be neki, az arra járó hajók kapitányai pedig lelkesen magyarázták az utasoknak, hogy "ott lakik az áruló."

Görgei kertészkedés közben 1890 körül

És hogy ki is volt Görgei? Talán legjobban Móricz Zsigmond 1931-ben papírra vetett sora adják vissza a lényeget:

"Görgey harminc éves volt, vagyontalan, állástalan senki, mikor belépett a forradalom harcába. Nem volt semmi vesztenivalója. És nem volt keresnivalója sem. Ha kondottierinek mondom, ez csak azt jelentheti, hogy egy tönkrement élet vállalkozója volt. Eszmék szerződtették a harcra, de tisztán a kard embere volt, nem az állameszméé. Nem volt ezzel az országgal semmi koncepciója. Nem volt az életével sem. Nem akart hódító lenni s nem akart államalkotó sem. Rendkívüli katonai zseni volt, aki ezzel a zsenivel nem akart alkotni, nem akart uralkodni, nem akart uralmat alapítani, sem magának, sem az államnak. A nép katonájának tekintette magát, nem kellett neki sem főhatalom, sem jutalom. Különösen komplikált jellem volt: eszköz akart lenni csupán a Sors kezében. Egy szál kard, semmi más." ^d

Források:

Görgey Artúr: Életem és működésem Magyarországon 1848-ban és 1849-ben. Görgey István fordítását átdolgozta, a bevezetőt és a jegyzeteket írta Katona Tamás, Neumann Kht., Budapest, 2004. Az emlékirat eredeti megjelenése: Mein Leben und Wirken in Ungarn in den Jahren 1848 und 1849, I-II. Lipcse, 1852. Görgey István fordítása 1911-ben jelent meg (Franklin, Budapest, 1911.)

Görgey István: Görgei Artúr sérüléséről Digitalizálták a Magyar Tudománytörténeti Intézet és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár munkatársai, Gazda István vezetésével Közreműködött: Kapronczay Károly és Szállási Árpád

Móra László: Katonai sikereit elősegítették kémiai tanulmányai. 175 éve született Görgey Artúr Magyar Tudomány 1993/1. 1132-1138. o.

Móricz Zsigmond: Görgey Artúr, Nyugat, 1930/13. 

Pethő Sándor: Görgey Artúr Genius, Budapest, 1930. (A hadműveleteket leírta: Julier Ferenc ny. ezredes)

Pusztaszeri László: Görgey Artúr a szabadságharcban Magvető Kiadó, Budapest, 1984.

A ^a és ^d jelölésű idézetek Móricz Zsigmond esszéjéből, a ^{b c} Pethő Sándor könyvének 481. oldaláról, többi Görgei Artúr emlékirataiból származik.