1939 november végén Sztálin elérkezettnek látta az időt arra, hogy fegyveresen is fellépjen Finnországgal szemben. A szovjet villámháborús sikerek elmaradása után a hősiesen védekező Finnország mellett foglalt állást Nagy-Britannia, Franciaország, továbbá számos semleges ország ország is, köztük az USA és Magyarország is.  Cikksorozatom mostani részében a finnek oldalán résztvevő önkéntesekről szólok, s néhány adalékkal kívánok hozzájárulni a kérdéshez.

Svéd mentősök Savonlinna közelében 1939. december 1-én. Finn Védelmi Erők Archívuma, SA-KUVA

Szerző: Kanyó Ferenc

Az Anjouk uralma Magyarországon a Trónok harcába illő politikai játszmák és gyilkosságok közepette ért véget. Nagy Lajos halála után özvegye, Erzsébet királyné úgy vélte, hogy a lányán keresztül majd sikeresen kormányozhatja a Magyar Királyságot, ám a magyar főurak egy kisebb csoportja nem kért a "nőuralomból", és behívták az országba Nápoly királyát, Kis Károlyt. A nápolyi uralkodót meg is koronázták, majd el is kezdte országlását. Magyarország Cersei Lannistere, Erzsébet királyné azonban korántsem gondolta úgy, hogy a hatalomról való lemondása végleges, és úgy döntött, kiiktatja ellenfelét. Kis Károly rövid uralma egy számára végzetesnek bizonyuló merénylettel végződött, ahol azonban nem ő, hanem a támadást kitervelő Erzsébet királyné ájult el, míg Károly még néhány napig életben maradt az eset után.

Kis Károly

Szerző: Macher Péter

„Kis Amerika”. A metaforát Kónya Lajos felsőgallai születésű író jegyezte le önéletrajzi regényében (Kónya 1970, 177.). Elbeszélése szerint édesapja katonatársai ezzel csábították bajtársukat Tatabányára 1912 táján. Írásomban az első tatabányai munkások kilétét vizsgálom: kik voltak ők, honnan jöttek, milyen viszonyban álltak a helyi őslakossággal. A szocialista időszak tatabányai történetírása munkásmozgalmi történetté degradálta a város, így a bányanyitás történetét is. A rendszerváltást követően pedig üzemépítések sorozataként értékelték a helyi bányászat történetét. A hétköznapi bányászok kevés figyelmet kaptak. Ez az írás róluk szól.

1. Az I. sz., gróf Eszterházy Ferenc akna és dolgozói, 1898 (Tatabányai Múzeum)

 A bányanyitás előzményei

A hazai széntermelés a 18. század második felében vette kezdetét a nyugat-magyarországi Brennbergen, a Komárom vármegyei Zsemlye község (mai nevén Vértessomló) területén, valamint a Krassó-Szörény vármegyei Resicán és Stájerlakon. A szén szerepe az ipari forradalmat követően alapvetővé vált a gazdaságban, és a 19. század közepétől sorra alakultak szénbányászattal foglalkozó nagyvállalatok hazánkban is. Ezek egyike volt az 1891-ben, Budapesten alapított Magyar Általános Kőszénbánya Rt (MÁK Rt.). A vállalat kezdetben a Borsodban tevékenykedett, figyelme azonban hamarosan a Dunántúl irányába fordult. A MÁK vezetői azzal a céllal vették bérbe 1894-ben a zsemlyei bányatelepeket, hogy ott újabb széntelepek után kutassanak. 1896 márciusában a Tatai járásban fekvő Bánhida község határában mintegy 200 millió tonnára és nagyjából 5300 kalória értékűre becsült szénre bukkantak. 1896. december 23-án kigördült az első csille szén az I. aknából. Ez a nap a tatabányai szénbányászat születésnapja. A vállalkozás annyira sikeresnek bizonyult, hogy a századfordulót követően külföldi tőzsdéken is jegyezni kezdték a MÁK részvényeit.

"Többször elmondtam: jegyezzék meg, az Úristennek van humora! A Szovjetunió tíz évig mindent megtett, hogy tönkretegyen. Én mégis itt vagyok 91 évesen, de hol van a Szovjetunió?"

Oloffson Placid, 2007

Bencés diák, szerzetes-pap, tábori lelkész, politikai elítélt, festő, faipari segédmunkás, mosodás, majd mosodavezető; ez csak néhány állomás a 100. életévében járó Oloffson Károly, ismertebb (szerzetesi) nevén Placid atya életéből. A svéd származású családban született bencés pap emellett volt vidéki plébános, és tanított a  rend budapesti gimnáziumában is. 1946-ban, tehát még vastagon a Rákosi-korszak előtt, koholt vádakkal, szovjet törvények alapján (!) ítélték tíz év kényszermunkára, amelyet több lágerben töltött le; dolgozott fakitermelésen, varrodában, bútorgyárban és itt lett belőle botcsinálta festő, aminek jó eséllyel életét köszönheti. Hazatérése után sokáig nem, vagy csak titokban gyakorolhatta papi hivatását, és persze tanítani sem engedték. Ennek ellenére (vagy épp emiatt?) sosem tört meg, sőt életigenlését és derűjét rengetegen megirigyelhetnék. Következzen hát Placid atya 4 szabálya a túlélésre, és még néhány tragikus, megható vagy éppen abszurd történet a GULAG-ról!

"Az első szabály..."

A magyar országgyűlés 16 éve, 2000 nyarán határozott úgy, hogy február 25-ét a kommunizmus áldozatainak emléknapjává nyilvánítja. Az első megemlékezéseket - a közintézmények mellett a középiskolákban is - a következő évben tartották meg. E sorok írója ekkoriban egy budai gimnázium padjait (és tanárainak idegeit) koptatta. Mivel Placid atyát több szál is fűzte az iskolához, adta magát, hogy őt kérjék fel egy előadásra; mi, 13-14 éves fejjel csak annyit tudtunk, hogy lesz egy újabb kötelező előadás, amit egy 84 éves pap tart majd - lelkesedésünk elképzelhető volt. A morgolódás el is tartott vagy két-három percig, majd nagyon gyorsan magával ragadott minket a "mi nyelvünkön", klasszikus "stand-up stílusban" előadott "élménybeszámoló", amelyről utána még napokig ment az eszmecsere a folyosókon és az unalmasabb órákon is. Placid atya még több alkalommal mesélt élményeiről a gimnáziumban és persze azon kívül is; minden alkalom egy kicsit más volt, és a közönség - az ilyen tematikájú előadásoknál nem szokványos - rengeteg nevetés mellett mindig nagyon sok élménnyel gazdagodott.

Lengyelországban 2011 óta immár állami ünnepnap keretében emlékeznek meg minden év márciusában azokról az egykori ellenállókról, akik a második világháborút követően folytatták a harcot a lengyel nemzeti függetlenségért, és fegyverrel lépetek fel a kiépülő kommunista államhatalom szovjet és lengyel képviselői ellen. A Lengyelországban a rendszerváltást követően, egy ezen a címen 1996-ban megjelent könyv hatására, egyszerűen csak „elátkozott katonáknak” (żołnierze wyklęci) hívott ellenállók megítélése nem teljesen egyértelmű, az elmúlt évek során pedig a lengyel politikai élet számos csoportosulása is „felfedezte” magának a gyorsan fogyatkozó számban egészen az 1960-as évek elejéig küzdő ellenállókat.

Az „elátkozott katonák” idei emléknapja alkalmából a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézete által készített plakátok, amelyeken az ellenálló mozgalom leghíresebb alakjai szerepelnek, @Lengyel Köztársaság Szejmje www.sejm.gov.pl

A szovjet pártvezetés elképzeléseinek megfelelően a Vörös Hadsereg 1944 eleji lengyel területre való lépését követően azonnal megkezdődtek az előkészületek a kommunista államhatalom háború utáni lengyelországi kiépítésére. Ennek keretében egyrészt megindult az a bonyolult, Magyarországon is oly jól ismert, belpolitikai játszma, amelynek 1944 és 1947 között tartó időszaka során a lengyel kommunisták (hivatalosan a Lengyel Munkáspárt – Polska Partia Robotnicza) a moszkvai vezetés, valamint Vörös Hadsereg és az NKVD támogatását élvezve nyomásgyakorlás, elcsalt választások, megfélemlítés, tömeges politikai bebörtönzések és gyilkosságok segítségével politikai teljhatalomra tettek szert. Ezzel párhuzamosan gyors ütemben kezdetét vette a háború során a londoni emigrációs kormányhoz hű nemzeti ellenállás (elsősorban a Honi Hadsereg – róluk már többször is írtunk korábban 1, 2, 3) tisztjeinek és egyszerű katonáinak tömeges letartóztatása, amit nem sokkal később a magasabb rangú parancsnokok kirakatperekben való elítélése követett (a vádlottakat a legtöbb esetben halálra, vagy súlyos börtönbüntetésre ítélték). 

A Német Birodalommal kötött szerződés értelmében a Szovjetunió szabad kezet kapott Finnországgal szemben. A sikertelen tárgyalásokat követően, végül 1939 november végén Sztálin elérkezettnek látta az időt arra, hogy fegyveresen is fellépjen Finnországgal szemben. Cikksorozatomban azt mutatom be, hogy Sztálinnak milyen politikai-katonai elképzelései voltak mind a Finnország ellen vívott háborút illetőleg, mind az ország jövőjét tekintve, illetve, hogy ez a politikai koncepció miért vallott kudarcot.

Finn katona álcaruhában 1939. december 14-én. Finn Védelmi Erők Archívuma, SA-KUVA