A Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) propagandája már a kezdetektől fogva végletekben gondolkozott, ellenségekben és hősökben. A totális diktatúráknak annál is inkább szükségük volt ellenségekre, hogy így igazolják azt  a terrort, ami a rendszerük működtetéséhez szükséges volt. A "nemzetközi zsidóság" és az ún. tőrdöfés-elmélet, mint témák hangoztatása már az 1920-as években jó előre megszabta azt a szerepet, amit a náci párt a zsidóságnak szánt Németországban - majd 1939-től Németországon kívül is. Jelenlegi cikkemben egy olyan propagandaterméket mutatok be vázlatosan, amely azon túl, hogy tartalmazta a legtöbb használt zsidó-ellenes klisét, elsősorban a gyermekeknek, mint utánpótlásnak szólt.

Propagandafotó, gyermekek olvassák a Der Giftpilzet. Stadtarchiv Nürnberg, E 39 Nr. 2381/5

Az egyébként nem túl vaskos - 56 oldalas - kötet kiadója a Der Stürmer volt, amely egyike volt a náci párt ideológiáját már az 1920-as évek első felében is közvetítő lapoknak.  A kiadó vezetője, amely a Giftpilz (mérges gomba) c. kötetet  is kiadta, nem más volt mint, Julius Streicher, egyike a Nürnbergen, 1946-ban kivégzett fő háborús bűnösöknek. Emellett Striecher, a fenti említett ellentétpárokban való gondolkodás ékes példájaként, hősként meg is jelent a kötet végén.

Ahogy arról nem is olyan rég már írtunk, az 1860-as évek több változást hozott mind Európában, mind a tengerentúlon. Az amerikai polgárháború mellett ekkoriban zajlott le Olaszország és Németország egységesedése, amely nem csak az adott országokat érintette. Ezek mellett a haditechnikában is jelentős változások történtek; megjelentek a hátultöltő puskák és automata fegyverek, a tengereken pedig az évszázadokig meghatározó fatestű vitorlások helyett egyre inkább fémépítésű (vagy fatestű, de páncélozott), bár még gőz-szél hibrid meghajtású hajók estek egymásnak. A Habsburg Birodalom ekkoriban lépett be a tengeri hatalmak sorába: 1864-ben Helgolandnál bizonyították, hogy képesek kikötőiktől messze is hatékonyan tevékenykedni, két évvel később pedig Lissánál, ezúttal hazai pályán csaptak oda a jóval erősebb olasz flottának.

A döntő pillanat Carl Frederik Sorensen 1868-as festményén

Ahogy az már annyiszor elhangzott, a nemzetközi helyzet egyre fokozódott; 1866 júniusában kitört a porosz-osztrák háború, amelybe Itália is bekapcsolódott, természetesen nem az osztrákok oldalán. Szereplésük azonban meglehetősen rövidre és dicstelenre sikerült, tápot adva az olaszok katonai erényein élcelődőknek. Június 24-én Custozzánál kikapott II. Viktor Emmánuel serege, július 20-án pedig, a világ első olyan nagyobb tengeri ütközetében, amelyet főleg páncélos hajók vívtak, tengerészetük is vereséget szenvedett. Tény, hogy a fiatal (és még formálódóban lévő) olasz állam hátrányban volt a birodalommal szemben, viszont 1859-ben a szárd-piemonti - osztrák háborúban,(Solferino, Magenta) vagy még korábban, 1848-ban a velencei forradalom idején több alkalommal is sikeresen fűtöttek be Ferenc József hadainak, az 1866-os két győzelem ezért "visszavágónak" is tekinthető.

Az, hogy mostanában jóformán minden második világháborús posztot sikerül filmes utalással kezdeni, nem másra utal, mint arra, hogy - legyen szó tragédiáról vagy komédiáról - az élet a legjobb forgatókönyvíró. Mai posztunkban egy tragikus esetről, öt fiatal tengerész hősi haláláról lesz szó, akik egy nap, egy hajón vesztették életüket. És hogy mi volt még közös bennük? Mind testvérek voltak...

A Sullivan testvérek 1942. február 14-én New Yorkban, hajójuk fedélzetén (Naval History and Heritage Command NH 52362)

1998 egyik legsikeresebb filmje volt a Steven Spielberg által rendezett Ryan közlegény megmentése, amelyet bizonyára legtöbb olvasónk ismer; a történet szerint nyolc katona vág neki a normandiai partraszállást követő napok zűrzavaros világának, hogy megkeressenek és hazahozzanak egy kilencediket - James Francis Ryan közlegényt - akinek három bátyja már hősi halált halt, és a hadvezetés így akarja megkímélni a családot negyedik fiúk elvesztésétől. Bár a film jelentős része fikció, tény, hogy az amerikai haderőben létezik ehhez hasonló eljárás (Sole Survivor Policy), bár hivatalosan csak 1948-ban vezették be, és a vietnami háborúban alkalmazták először. A rendelkezést elsősorban a Niland testvérek (ötből hárman estek el, egyet sokáig halottnak hittek, de később előkerült egy burmai japán fogolytáborból), a Borgstrom család 1944 márciusa és augusztusa között hősi halált halt négy fia, és mai posztunk szereplői, a Sullivan-fiúk esete okán léptették életbe. Külön érdekesség, hogy az "utolsó túlélő" csak saját beleegyezésével vihető haza. Ez a filmbe is belekerült, amikor Ryan élénken tiltakozik a "kivételezés" ellen, mondván hogy a még élő testvéreivel, vagyis bajtársaival akar maradni.

Szerző: Kanyó Ferenc

Mátyás királyt méltán tartjuk számon a legnagyobb uralkodóink között. 1490 virágvasárnapján a király, miután ellenkezés és lelkesedés nélkül végigülte a hosszú ceremóniát, megéhezett, és fügét kért. Bécsben azonban nem igen szokott április elején még friss füge teremni, úgyhogy neki sem szolgáltak fel, csak állottat. A király azonban, aki amúgy sem a türelméről volt híres, a hosszas várakozás után az éhségétől hajtva kiborult, aminek váratlan következménye lett. Azóta is tartja magát az a felvetés, hogy Mátyás királyt megmérgezték, mégpedig nem más, mint a felesége Beatrix. Vajon tényleg megmérgezték a királyt? Mai posztunkban Antonio Bonfini művének a Mátyás haláláról szóló fejezeteit ismertetjük.

1961 nem volt könnyű év az USA számára a Szovjetunióval folytatott űrversenyben. Ezen év április 12-én Jurij Gagarin űrutazásával, a szovjetek nem sokkal, de megelőzték az Amerika Egyesült Államokat, mivel az első sikeres amerikai űrutazásra csak május 5-én került sor, így ebben csak másodikak lettek. A "nyeregbe" való visszakerülés érdekében egy még ennél is nagyobb eredményt kellett elérniük, amit John F. Kennedy elnök 1961. május 25-én tűzött ki. Ez nem volt más, mint az évtized végéig egy sikeres holdutazás megvalósítása.

(Forrás)

Bizonyára legtöbb olvasónk számára ismert a Lee Marvin, Telly Savalas, Charles Bronson és több más világsztár főszereplésével készült Piszkos tizenkettő (Dirty Dozen) című klasszikus, amelyben néhány (na vajon mennyi?) elítélt katona lehetőséget kap arra, hogy a börtön/akasztófa helyett részt vegyen egy igen kemény kiképzésen, majd egy kamikaze-jellegű küldetésen, amelyet ha túlélnek, elengedik büntetésüket. A forgatókönyv - sitt vagy sereg - azóta, bár némileg más kontextusban több filmben is visszaköszönt, mint az amerikai igazságszolgáltatás egy bevett gyakorlata. Bár Európában ez a módszer nem terjedt el - kivételt a Francia Idegenlégió képezett, ahol egy jó darabig nem nagyon vizsgálgatták a jelentkezők hátterét - a második világháborúban több országban "elnézőbben" kezelték elsősorban a kisebb bűnözők viselt dolgait, akik cserébe lehetőséget kaphattak, hogy a fegyveres erőknél "hozzák helyre" botlásaikat. A témának van némi magyar - 1942-es - vonatkozása is, ami posztunkban ezt járjuk kicsit körbe.

A lövészárokban hamar eltűntek a különbségek (illusztráció)

Az, hogy elítélteket sorozzanak be/börtön helyett a szolgálatot választhassák, persze több problémát és kérdést is felvet(ett): jó eséllyel rengeteg példa akadt arra, hogy a korábbi zűrös életű fickók megtalálták helyüket a seregben, de persze minden éremnek két oldala van. A legtöbb tisztnek és tiszthelyettesnek minden bizonnyal égnek állt a haja, amikor megtudták, hogy egységükbe egy vagy több elítélt is kerül, akik könnyen megbonthatták a morált, nem beszélve a bűnöző + éles lőfegyver nem mindig szerencsés párosításáról. Ne feledkezzünk meg a dolog erkölcsi-etikai vonzatairól sem: adott esetben komoly motiváció lehet egy elítéltnek katonai szolgálattal kiváltani börtönbüntetését, viszont ez - hogy kvázi jutalmat kap azért, amiért a "sima" katona nem - komoly visszatetszést keltett a büntetlen előéletű harcosokban. És a nagy kérdés - újabb filmes utalással egybekötve - "feláldozhatók-e" a rabok ilyen módon? Kevésbé értékes-e az ő életük ilyen esetekben?