Szerző: Kalmár Miklós 

„A Führer Németországgal jegyezte el magát” – hangoztatta oly nagy előszeretettel a goebbelsi, nemzetiszocialista propaganda, amelynek kulcsszerepe volt „Hitler, a birodalomépítő vezető” kultuszának megteremtésében. A diktátor magánéletére vonatkozó kutatások eredményei azonban azt bizonyítják, hogy a Führer korántsem volt közömbös a szebbik nem iránt.

Adolf Hitler linzi gimnáziumi osztálya. A leendő Führer a legfelső sor jobb szélén áll. Forrás: Kubizek é. n., 370.

A fiatal Adolf Hitler 16 évesen volt először szerelmes. Ekkor családja az ausztriai Linzben élt, a fiatalember gimnazistaként tengette napjait; szabadidejében pedig – amelyből meglehetősen sokkal rendelkezett – hasonló korú barátjával, August Kubizekkel rótta a kisváros utcáit, terveket szőve, zeneműveket elemezve vagy álmodozva.

Budapest a huszadik század derekán, mindössze 12 év eltéréssel két alkalommal is súlyos harcok színterévé vált. A több tízezer halott és sebesült mellett hatalmas károkat szenvedtek a lakó és középületek, valamint a városi infrastruktúra is. A harcok elmúltával hosszabb-rövidebb ideig számos kilőtt, elromlott, elhagyott harceszköz is az utcákon maradt, amelyek "kincsesbányaként", mementóként, és esetenként üzenőfalként is funkcionáltak. Mai posztunkban a FORTEPAN képeinek, valamint szovjet és magyar veteránok visszaemlékezéseinek segítségével az 1956 október-novemberében roncstemetővé lett fővárosba látogatunk el.

JSz-3-as nehézharckocsi roncsai az Üllői úton, a Kilián laktanya előtt (Nagy Gyula/FORTEPAN)

Kicsivel több mint 70 évvel ezelőtt, 1946 januárjában vette kezdetét a magyarországi németek, köznyelvi néven a svábok kitelepítése. A jelenség - amelyre a németek kollektív bűnösségének jegyében került sor - nem volt egyedülálló; a háború után a győztesek egy országban akarták tudni a németséget, így kezdődhetett meg a magyarországiak mellett a csehszlovákiai és lengyelországi németek deportálása. A Romániában élő szászok közül tízezreket hurcoltak a Szovjetunióba (köztük volt a 2013-as irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett Herta Müller édesanyja is), később pedig országon belül telepítették át őket, amíg végül az 1960-as években az NSZK gyakorlatilag "kivásárolta" a közösség tagjait. Jugoszláviában (a Délvidéken) élt jelentősebb német közösség, amelynek tagjai 1944-1945 folyamán javarészt elmenekültek lakóhelyükről, emellett sokan estek áldozatul a partizánok vérengzéseinek is.

A svábellenes közhangulat egy megnyilvánulása

A háború után szinte azonnal, az 1945 júliusában megtartott potsdami konferencián az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió megegyezett a "bűnös nemzet" Németországon kívül élő tagjainak német határokon belülre telepítéséről.

A válasz szinte triviális, de nem a leadben fog elhangzani - különben el is lehetne felejteni a bejegyzés további részeit. A kérdésre a választ Újpétery Elemér (1911-2001) fogja megadni, aki 1987-ben megjelent visszaemlékezésében diplomáciai karrierjét eleveníti fel az utókor számára. Élettörténetének elmesélése során számos meglepő és érdekes történetet, sztorit vesz elő - amelyek közül az egyik 1938. október 14-én történt meg vele. Ekkor Darányi Kálmán, volt miniszterelnököt kísérte el Berchtesgadenbe, hogy Hitlerrel tárgyaljanak a később tető alá hozott német-olasz döntőbíráskodásról, amelynek eredménye az első bécsi döntés lett. Hogy Darányi és Újpétery mivel tudta a Harmadik Birodalom vezetőjét, illetve annak külügyminiszterét felhúzni, arról a hajtás után maga a volt diplomata fog beszámolni.

1920 után Magyarország számára szinte elsődleges kérdés volt a revízió, amelyet a magyar vezetők békés módon kívántak rendezni valamelyik nagyhatalom segítségével. A harmincas évek végére bonyolódott ez az alapállapot. Olaszország támogatta volna Magyarország revíziós politikáját, de Hitler Németországa egyre inkább beárnyékolta Róma külpolitikai tevékenységét. A Harmadik Birodalom csak a Csehszlovákiával szembeni magyar revíziót támogatta, továbbá a berlini vezetésnek az sem tetszett, hogy Magyarország Franciaország és Nagy-Britannia jóindulatát is meg kívánta nyerni a revíziójához. Ezek mellett Hitler már 1933-ban kifejtette Gömbös Gyula miniszterelnöknek, hogy ő eltérően Bismarcktól nem akar egy erős kárpát-medencei magyar birodalmat látni.

A revíziós gondolat meghatározta a két világháború közti Magyarország gondolkodását - a képen a salgótarjáni  "Magyar Feltámadás" barlangja látható - forrás: FORTEPAN

A 20. század egyik legégetőbb és máig aktuális problémája a magyarországi cigányság integrációja. Olyannyira az, hogy a kérdés az ezredfordulón túl is folyamatos politikai csatározások, a mindennapi közbeszéd témáját szolgáltatja, a legmesszebb menő indulatok mellőzése nélkül. Cikksorozatom jelenlegi, első részével egyfelől arra teszek kísérletet, hogy felhívjam a figyelmet a legfőbb integrációs problémákra, illetve ezek történeti előzményeire. Másfelől azonban több olyan széles körben elterjedt sztereotípiával is foglalkoznék, amely a cigányság megítélése kapcsán makacs módon van jelen a magyar társadalomban.

A cigányság integrációs lemaradása, a társadalom perifériájára szorulása nem egyszerre ment végbe, miként arra Dupcsik Csaba is felhívta a figyelmet: a folyamatos bevándorlások miatt a korábban érkezők (a 14-18. században) sikeresen integrálódtak, sőt, részben asszimilálódtak.[1] A 19. század folyamán, a gazdaság átalakulása miatt a cigányság tradicionális munkákat végző része (szögkovácsok, kosárfonók, vándorköszörűsök, kovácsok, bádogosok, stb.) egyre inkább a fejlődő környezetük perifériájára szorult.[2] Paár Ádám tanulmányában felhívja  a figyelmet arra, hogy a keletről érkező oláh-cigányság szociális elmaradottsága miatt, a már korábban Magyarországon élő, s letelepedett életmódot élő, integrálódó cigányságot is negatív megkülönböztetések érték.[3] 

Vándorcigányok sátra a Millenniumi kiállításon, 1896. A magyarországi cigányság rendkívül heterogén képet mutatott a századfordulón, a cigány ábrázolásokban azokban a romantizáló, sátoros vándorcigány megjelenések felülreprezentáltak. Kép forrása: Fortepan / Budapest Főváros Levéltára. Levéltári jelzet: HU.BFL.XV.19.d.1.09.024

A román fejedelemségek felől érkező, s az ott ekkor még törvényesnek számító rabszolgaság (!) elől menekülő cigányok nagyobb tömegekben a 18. század végén, s a 19. század folyamán érkeztek Magyarországra. Kisebb volumenű áttelepülések azonban a 20. század folyamán is előfordultak. Magyarországra költözésük éppen akkor gyorsult fel, amikor a fent említett gazdaság átalakulások miatt az alacsonyabb státuszú foglalkozásokat űző társadalmi rétegek felzárkózása, integráció lelassult és elakadt.

1943. február 3-án Krasznoje Olim térségében esett szovjet hadifogságba Stomm Marcel altábornagy és szűkebb törzse. Bár az első, fogságba jutott, parancsnoki beosztású tábornok két nappal korábban kiadott, a magyar történelemben azóta is példa nélkül való búcsúparancsáról ismert, nem mindennapi pályafutása miatt megérdemli, hogy részletesebben foglalkozzunk vele. A magyar III. hadtest parancsnokának seregtestét feloszlató intézkedése a mai napig viták tárgyát képezi, az azonban bizonyos, hogy Stomm altábornagy és katonái megtettek minden tőlük telhetőt; két héten keresztül elképesztő hidegben, minimális élelemmel, lőszerrel és egészségügyi ellátással, folyamatosan visszavonulva harcoltak, ezzel segítve a többi magyar egység (és a sokszor bajtársiatlan németek) visszavonulását.

Gróf Stomm Marcel vezérőrnagyként

E két hét alatt a hadtest létszáma a negyedére csökkent, és elvesztette nehézfegyvereinek és szállítóeszközeinek jelentős részét is. A felettes német parancsnokság, a Siebert-csoport rendre a legkeményebb helyeken vetette be a honvédeket, illetve adott ki egymásnak ellentmondó, vagy végrehajthatatlan utasításokat. A borzalmas körülmények, a bekerítettség és ez vezetett végül ahhoz, hogy Stomm kiadja híres-hírhedt utasítását. Arról általában kevesebb szó esik, hogy a "szélnek eresztés" mögött nem csak a kétségbeesés, hanem bizonyos szempontból érthető, katonai szempontból is valamennyire igazolható döntés húzódott.