A Harmadik Birodalom 1941 nyarán látszólag Európa kizárólagos urává vált, Nagy-Britannia egyedül maradt nyugaton, keleten pedig a Wehrmacht  mélyen benyomult a Szovjetunióba. A megszállt területek zsidó lakossága ellen sorozatosan vezettek be jogkorlátozásokat, s számos helyen rendeztek tömeggyilkosságot az SS egységei, gyakran a helyi nácibarát elemekkel karöltve. Magyarországon az egyre nagyobb számú jogfosztó törvény ellenére, 1941-ben viszonylagos biztonságban volt a magyar zsidóság élete. Lengyelország kettős, német-szovjet megszállása után több (tíz)ezer ember, köztük zsidók, Magyarországon kerestek menedéket.

Beszterce visszacsatolása alkalmával egy rabbi köszönti a magyar katonákat, 1940. szeptember. FORTEPAN

Csernyánszky Pál

A magyar gazdaság 1956 és 1973 közötti történetében (az új gazdasági mechanizmus kidolgozásában és alkalmazásában is) fontos szerepet játszott egy olyan központi döntéshozó intézmény, „szuperminisztérium”, amelynek tevékenysége alig ismert. Még a Magyarország kormányaival foglalkozó legfrissebb és legrészletesebb archontológia is csak a Gazdasági Bizottság három elnökének egyikénél említi meg, hogy betöltötte ezt a tisztséget.[1]   

Kádár János a korszak végén, 1973-ban a Gagarin Erőmű avatásán. URBÁN TAMÁS / FORTEPAN

A kutatók valószínűleg azért hanyagolták el, mert elődeitől, az 1945 és 1949 között működő Gazdasági Főtanácstól és az 1949 és 1952 közt fennálló Népgazdasági Tanácstól eltérően nem önálló szerve volt, hanem a kormány alá tartozott. Ráadásul a „Minisztertanács Gazdasági Bizottsága” név azt a benyomást kelthette, hogy csak a minisztertanács napi működéséhez kapcsolódó ügyekkel foglalkozott, nem pedig országos jelentőségűekkel.

Versenytábla SZTRÁJK!! Ameddig az oroszok ki nem takarodnak az országból Nem Dolgozunk!! 1956 BERKÓ PÁL / FORTEPAN

1938-1939 a magyar diplomácia számára nagy sikerekkel és veszélyekkel is kecsegtetett: az etnikai revízió, a lengyel-magyar határ létrejötte kétségtelenül az eredmények közé sorolandó, azonban Csehszlovákia megszűnéséig egy fegyveres konfliktus lehetősége mindig valószínű maradt (ennek egyfajta változata mégiscsak megtörtént: a "kis háború" Szlovákia és Magyarország között, de ez nem képezi jelen bejegyzés tárgyát). Magyarország számára a puskaporos napok 1939 tavaszával együtt elmúltak egy időre. Lengyelország számára azonban nem, Varsóban már a háború napjaiban Hory András magyar követ egy érdekes történettel lett gazdagabb, ahol nem Gregorz Brzęczyszczykiewicz, de egy korábbi kollégája akár egy fegyveres konfliktust is ki tudott volna robbantani - amelynek egyik tanúsága, hogy Petru Groza mellett más is tudta kamatoztatni meglehetősen érdekes helyzetben magyar tudását.

Gömbös Gyula, Gömbös felesége, Szilágyi Erzsébet, Apponyi Albert és Hory András (1883-1971) 1932-ben a római magyar követség kertjében - ahol Hory akkor misszióvezető volt - forrás: www.europeana.eu

A pesti Duna-partot uraló Országház minden bizonnyal a főváros, és egyben az egész ország legismertebb épületeinek egyike. Kevés az olyan Budapest-kalauz vagy útikönyv, amelynek ne figyelne címlapján a valóban impozáns kupolás épület. Elkészülése, vagyis a 19. század vége óta a Parlament a városkép mellett a magyar történelemre is döntő hatást gyakorolt. Bár a sok-sok unalmas, vitával és különféle törvények megszavazásával eltelt hétköznapot időnként feldobta egy kis obstrukció, illetve hatósági beavatkozást is igénylő agresszív véleménycsere, a ház megmaradt annak, aminek szánták, vagyis a törvényhozás épületének és a magyar függetlenség (egyik) jelképének. 

A Parlament 1927-ben: a kupolától balra látható a felsőházi szárny (FORTEPAN)

A Parlament ma turisták ezrei által bejárt lépcsőin grasszált egykor Fejérváry Géza tábornok, a "fődarabont", a TV-közvetítésekből ismert termekben pedig mások mellett Tisza István és Károlyi Mihály vívta éppen aktuális szópárbaját (amelyet adott esetben - Clausewitz tételét igazolandó - fegyverrel is folytattak, igaz nem az ülésteremben), és itt jelentette be Bárdossy László, hogy Magyarország és a Szovjetunió között "a hadiállapot beállott". Az országház egyik erkélyéről minősítette át Nagy Imre elvtársaiból barátaivá az előbbi jelző hatására erős pfujjolásba kezdő tömeget 1956 októberének egyik estéjén, és szintén egy "erkély-jelenetből" értesülhettünk arról is, hogy a Magyar Népköztársaság elengedi nevéből a "nép"-et. A számos magasztos és kevésbé magasztos pillanat helyszínéül szolgáló Parlament mindössze két alkalommal esett ki szerepéből, egyszer a Tanácsköztársaság népbiztosainak, egyszer pedig a Vörös Hadsereg nehéztüzérségének közreműködésével. Mai posztunkban az első, 1919-es "nem üzemszerű" használattal foglalkozunk.

Müller Gabriella

Moszkva, és egész Oroszország számára az egyik legnagyobb állami ünnep a Szovjetunió második világháborúban aratott győzelme Németország felett. Ennek alkalmából minden év május 9-én hatalmas ünnepségeket, katonai parádét rendeznek, ahol a legújabb haditechnika mellett a veteránok is felvonulnak, igaz évről évre kevesebben. A tavalyi parádé - a 70. évforduló és az Armata harcjárműcsalád bemutatkozása mellett abban is különlegesnek számít, hogy e sorok írója, a Napi Történelmi Forrás "száguldó riportereként" épp a helyszínen tartózkodott. Következzen hát egy rövid történeti áttekintés, személyes élményekkel tűzdelve…

Közép-európai idő szerint 1945. május 8-án 22 óra 43 perckor, amikor a Szovjetunióban már egy új nap kelt fel, Berlin külvárosában, Karlshortsban aláírták a német fegyveres erők teljes és feltétel nélküli megadásáról szóló dokumentumot. Ugyanezen a napon Moszkvában a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége nemzeti ünneppé, a „Győzelem napjává” nyilvánította május 9-i dátumot, s másnap Sztálin, mint a Hadiflotta és a Vörös Hadsereg haderőinek Legfelsőbb Főparancsnoka végre kiadhatta a várva várt 369. számú parancsot.

Ünnepi hangulat 1945. május 9-én; a légvédelmi fényszórók más szerepkörben is bemutatkozhattak

Az esti győzelmi parádé, Rokosszovszkij és Zsukov marsall vezényletével, hatalmas tűzijátékkal ért véget, de az ünnepségek záró akkordja – a hazatérő katonák 1945. június 24-i bevonulása a Vörös térre – még hosszú évekig megmaradt az emberek emlékezetében, pedig valójában a második világháború még ekkor nem ért véget. A többség azonban úgy látta, hogy a Németország felett aratott győzelem, s ennek megfelelően a Nagy Honvédő Háború győzelmének jelentősége sokkal fontosabb, mint a világégést lezáró végső győzelem. Így történt, hogy a japánok feletti győzelem szinte teljesen feledésbe merült, és a szovjetek keleti frontja önmagában is háttérbe szorult (hivatalosan egyébként a szeptember 3-i „Győzelem napja” ma is létezik).

Antoninus Heliogabalus aligha tartozik a Római Birodalom legjelesebb uralkodói közé. Uralkodása négy évig sem tartott, és alighanem a Római Birodalom III. században elmélyülő válságának egy jellemző tüneteként foghatjuk fel. Vallási újításai kiváltották az alattvalói ellenszenvét, ezért a fennmaradt források nem festenek róla túl előnyös képet. Kicsapongásairól, kéjelgéseiről kínos részletességgel számol be a Historia Augusta, amelyből most szemezgetni fogunk.

Útja a császárságig

Caracalla császár, akit többek között a fürdőiről ismerhetünk, 217-ben a parthus hadjáratáról visszatérőben szállt le a lováról, hogy vizeljen egyet, mikor Macrinus parancsára a testőre beledöfte a kardját. A gyilkos nem járt jól, mert kivégezték, és a császár halála felett siránkozók között ott volt Marcrinus is, feltehetően azért, hogy eltitkolja a császár halálában játszott szerepét. Az, hogy ennyi évszázad távolából is fennmaradtak olyan források, amelyek őt nevezik meg felbujtónak, arra utal, hogy eme törekvését nem koronázta siker. Macrinust később császárrá kiáltották ki, miután az először felkért Adventus nem vállalta az uralkodást.

Heliogabalus szobra