Németh Lajos 1942. tavaszán a 7. könnyűhadosztály távbeszélő századának zászlósaként a magyar 2. hadsereggel indult a Don-kanyarba. Visszaemlékezéseit Sem hősök, sem hősi halottak...élő áldozatok címmel 2011-ben kéziratban jelentette meg a Celldömölki Könyvtár.

A zászlós nagyon plasztikusan ír a honvédség állapotáról, felszereltségéről és a háború borzalmairól, ugyanakkor beszámol a vele és szakaszával megtörtént humoros, néha tragikomikus eseményekről is.

A frontra indulás:

„1942 tavaszán a vépi út mellett még két méteres hótorlasz olvadozott, amikor a 7. könnyűhadosztály híradó század a kámoni laktanyából Vépre költözött. Mindjárt a „könnyű" szót magyarázzuk meg: egy gyenge tüzérezreddel és csak 2 ezreddel induló hadosztályról van szó, a hadosztály közvetlen híradó századáról. A felszereltsége ennek is könnyű, az 1. szakasz a 30-as központ köré tömörül, mellékállomásokat épít, összeköttetést létesít előre a hadosztálytól az ezredig. Ez motorizált. A rádió összeköttetést egy R-8-as típusú készülék biztosítja hátra a hadtesthez, és R-7-esek előre az ezredekhez, ahol R-6-osok dolgoznak. A többi szakasz fogatolt, 87 ló, a hozzávaló országos járművel (magyarul: kocsi), tábori konyha, műhelyek.

A második világháború végén hozzávetőlegesen egymillió magyar állampolgár (katonák, leventék, kitelepítettek, menekültek, koncentrációs táborból szabadulók) tartózkodott a széteső Harmadik Birodalom területén. Bár többségük hazatért, körülbelül 250 ezer fő az élethosszig tartó emigrációt választotta.

A menekült magyarok 1947. augusztus 20-án a bajorországi Altötting városában Szent István-napi zarándoklatot tartottak, amelyen 10 ezren vettek részt. Az esemény jelentőségét mutatja, hogy olyan időszakban sikerült nagyszámú magyar tömegnek összegyűlnie, amikor a mindennapi alapvető szükségletek biztosítása is nehézségekbe ütközött és a menekültek többsége még táborokban lakott.

A zarándoklat keretein belül egy – titkos – országgyűlést is tartottak, amelyen körülbelül 50–60 1939-ben megválasztott képviselő vett részt, akik kisbarnaki Farkas Ferenc tábornokot, a menekült magyarság egyik legfontosabb vezetőjét, ideiglenes államfővé és kormányfővé választották. Az országgyűlés elsődleges célja az volt, hogy valamilyen módon fenntartsa a független magyar állam jogfolytonosságát és egyfajta emigráns-kormányként funkcionáljon, miközben Magyarországot a szovjet Vörös Hadsereg tartotta megszállás alatt.

„Az országgyűlés tagjai nem akartak egyebet, mint megőrizni a független magyar állameszmét, a magyar alkotmányosság, a magyar szuverenitás elvét, gondolatát és erkölcsi tartalmát, hogy mindezt egy jobb jövőre átmentse, annak töretlen folytonosságát fenntartsa és az abban rejlő erőit tisztán adhassa át a magyar népnek, minden fenntartás és haladék nélkül, mihelyt szabad országban, szabad népként veheti át tőle.”

(Az altöttingi országgyűlés résztvevőinek nyilatkozata)

Bár az országgyűlés nem nevezhető túl sikeresnek, nem kapott nemzetközi támogatást, és határozatai megosztották a politizáló menekültek is, a zarándoklat mérföldkőnek tekinthető a magyar emigráció életében. A második világháború pusztításai után első alkalommal tudott összegyűlni ilyen nagy számban a menekült magyarság. Méretében az altöttingi zarándoklathoz csak Mindszenty József bíboros 1975-ös mariazelli temetése fogható.

Források:

- Az altöttingi zarándoklat, 1947. augusztus 20. Szerk.: Kótai Zoltán. Herder, München, 1948.
- Farkas Ferenc: Az altöttingi országgyűlés. Mikes, München, 1969.

Magyarország az 1930-s évek elején rendkívül kedvezőtlen külpolitikai helyzetben volt. Olaszországgal a kapcsolatai ugyan kedvezőnek voltak mondhatóak, de az együttműködés még nagyon az elején járt. Németország még nem lábalt ki a válságból, Hitler pedig még nem nem tört ki a külpolitikai elszigeteltségből. A Szovjetunió lassan kezdte magát elfogadtatni nyugaton, így Magyarország részéről is felvetődött, hogy fel kéne venni a diplomáciai kapcsolatokat az országgal, lehetőleg még Románia és Csehszlovákia előtt. 

A helyzetet a Pesti Hírlap a következőképen írta le, 1934. február 7-én:

"Belátjuk, érzelmi alapon nem lehet politikát csinálni, Különösképpen külpolitikát nem. Szovjet-Oroszországot lassanként az egész világ elismeri. Sok értelme nem volna, hogy éppen a kis Magyarország nem ismeri el.

Rákosi Mátyás így ír a külpolitikai helyzetről:

„… annyira ingatag a helyzete (Horthynak - megjegyzés tőlem), hogy mozdulni sem tud” (...) ha pedig a románok háborúba keverednének a szovjetekkel, úgy Horthy automatikusan a románok ellen indulna”.

Magyarországnak tehát a szovjet felé tett közeledése a revíziós célok tekintetében is realizálható lett volna. Ugyanis míg a Szovjetunió Besszarábiát, addig Magyarország Erdélyt, vagy egy részét követelte Romániától. Az esetleges együttműködés ötlete először 1919-ben merült fel a Magyar Vörös Hadsereg északi hadjárata folyamán, azonban az orosz polgárháború 1919-es hadi helyzetének következtében ez elmaradt. Legkésőbb az együttműködés ötlete 1940 nyarán merült fel Romániával szemben, azonban a gyors német beavatkozás miatt elmaradt. 1934-ben a követség megnyitása azonban elsősorban Horthy idegengedése és Litvinovval, a Szovjetunió külügyminiszterével szemben táplált antiszemitizmusa miatt jelentősen késett, így csak minimális, elsősorban gazdasági előnyt sikerült kovácsolni az együttműködésből.

"Nagy melegség volt, forrón sütött a nap, izzadtunk a risztung (felszerelés) alatt. Újból masíroztunk 3 napig míg bekvártélyoztunk egy faluba, itt már minden nap csak keveset rukkoltunk (vonul), sokat iskoláztattak bennünket, mert itt volt az utolsó állomás. Már innét egy stellunghoz (állás) mentünk fel. Így aztán [1918. május] 22-én délután 2 órakor indultunk, este 8 óráig csak masíroztunk. Elég vígan, még daloltunk is. Itt mikor a templomban voltunk még az ezred papja azt prédikálta nekünk, hogy: „Kedves bajtársak! Mi új ezred vagyunk és pár nap múlva megyünk oda, ahol meg kell mutatni, hogy igazi magyarok vagyunk, és hogy a 133-dik gyalogezred nevét is oda írják a többi hős magyar ezredek közé, és hogy a gyilkolás nem vétek!” Még több mindent is mondott ilyen hazafias buzdító szavakat. Persze jobban össze tudta a szavakat kombinálni, mint én itt sorolom. De már akkor az egész komiszból (kenyér) nem volt, mert mindnyájan egy gondolaton voltunk, hisz hátha holnap már nem kell, majd Szent Péterrel komázunk. Masíroztunk tovább, 10 óra tájban egy hírneves halott faluba értünk, neve: Quero. Ennek már régen emlegették a tisztjeink a nevét, hogy azt nagyon megszokta veretni [az olasz tüzérség] mert az országút megy keresztül, melyen a stellungba kellett menni. A 20. honvéd hadosztály és az 50. divíziónak ezen keresztül volt az élelmezése és a váltakozása. Hála Istennek, mink most szerencsésen mentünk keresztül rajta éjjel, 11 órakor letáboroztunk. Calcino völgyében már csak 20 perc járás a svarumlénia (harcvonal, rajvonal) de innét nem mentünk be, de még annál is sokkal rosszabb helyzetünk, mint bent volt az állásban, mink minden éjszaka tüzérségi muníciót és hinterlandi (hátországi) drótot hordtunk Tegorzo-völgyén át Calcinoba. Ez nagyon nehéz dolog volt, mert egy magas hegy nyergén kellett keresztül járni. Neve: Szent Dániel nyereg. Július 1-én kórházba mentem, 13-án pedig vissza a tűzvonalba. Szeptember 8-án jöttünk le az állásból." 

(Részlet)

Magángyűjtemény

Néhány térképritkaság a XVII-XIX. századból, amelyek a mai Budapestet és környékét ábrázolják.

A térképek eredeti lelőhelye: Kiscelli Múzeum Térkép, kézirat és nyomtatvány Gyűjtemény. Zárójelben az egyes térképek hivatkozási számai.

1.) A budai Vár helyszínrajza 1687, Joseph Haüy térképe (L 328)

1940. augusztus 30-án a bécsi Belvedere palotában – német és olasz döntőbíráskodás alapján – jelentették be az új magyar–román határvonalat, amely Erdély területéből visszacsatolt Magyarországhoz 43.492 km2-t, benne a Székelyföldet. A bejelentéskor Manoilescu román külügyminiszter elájult, majd miután magához térítették, 15 óra 7 perckor Csáky István magyar külügyminiszterrel együtt aláírták a dokumentumot. Magyar szempontból az új határ inkább kedvezőtlen volt (keleten a Kárpátok vonulatáig, délen a Nagyvárad–Kolozsvár–Marosvásárhely–Sepsiszentgyörgy vonalig terjedt), ugyanis román kézen maradt az úgynevezett „Göring hasa” terület (a Hermann Göring Művek ellátásához szükséges földgázmezők) és Kolozsvár víz- és áramellátása. Mind a magyar, mind a román fél csalódott volt amiatt is, hogy a döntés – szándékosan – nem rendezte az etnikai kérdéseket. 1.380.000 magyar került vissza az anyaországhoz, ugyanakkor milliós volt a területen élő románság aránya is, míg a román fennhatóság alatt maradt Dél-Erdélyben 400.000 volt a magyarok száma. A döntés első pontja szerint a meghatározott magyar–román határ ebben a formájában végleges.

A bemutatott képeket a második bécsi döntés utáni díszebéden készítette Újpétery Elemér külügyi titkár. Jól látható rajtuk Csáky István magyar, Galeazzo Ciano olasz, és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszterek. A magyar delegációval tartó Teleki Pál miniszterelnök nem vett részt a díszebéden. A tárgyalások folyamán összeveszett Ribbentroppal, és a döntőbíráskodáshoz is csak a Minisztertanács utasítására járult hozzá.

A képek Újpétery Elemér hagyatékából kerültek elő.

Forrás: Nyári Gábor: A Sándor-palotától a ravatalig. Teleki Pál második miniszterelnöksége, 1939–1941. Kairosz, Budapest, 2015. 189.