A Finnország elleni szovjet támadás (amiről már behatóan volt szó az oldalon) a kezdeti szakaszában a súlyos veszteségek mellett azt az „eredményt” is hozta a Szovjetuniónak, hogy kizárták a Népszövetségből. Hogyan reagált a nemzetközi szervezet néhány évvel korábban, amikor ugyancsak egy fegyveres konfliktussá fajult „belügyben” kellett döntenie és a támadó fél itt is egy diktatúra volt? És mennyiben érintette az eljárás Magyarország érdekeit?

Olasz Ansaldo kisharckocsik Abesszíniában, 1935. (Imperial War Museum HU 47654)

A történet 1895-ben kezdődött, amikor Olaszország megpróbálta elfoglalni Etiópiát (nem sokkal azelőtt szerezte meg Szomália egy részét), de 1896 márciusában döntő vereséget szenvedett az aduai csatában egy lebecsült, technikai hátrányban lévő ellenféltől. A revansra évtizedeket kellett várni, mert a stabilitás és a kedvező külpolitikai helyzet ritkán esett egybe.  Mussolini 1928 augusztusában még barátsági szerződést kötött Zauditu császárnővel (etióp részről a trónörökös, a későbbi Hailé Szelasszié írta alá), de készült a visszavágásra. Ennek éppúgy voltak gazdasági, mint lélektani indokai.

Berlin a német egység megteremtése előtt is nagy városnak számított Európában, azonban igazi világvárossá való válása az első világháborút megelőző évtizedekre tehető. Az első világégés alatt a lakosság száma némileg visszaesett, de a két világháború közötti, közel húsz évben a  főváros népessége megduplázódott. Németország az első világháborút követően rendkívül súlyos gazdasági és társadalmi válságokat élt át, így noha Berlinben ez nem szüntette meg teljesen a beruházásokat az építőiparban, s számos új épület nőtt ki a földből, de meghatározó városkép átalakulás nem következett be a népességrobbanással párhuzamosan.

Hitler fővárosa: fiatalok felvonulása a Gendarmenmarkt-on  Robert v. Wahlert. i.m. 150. o.

A nemzetiszocialista vezetés, Hitler hathatós támogatásával és irányítással azonban olyan átalakulásokat kezdeményezett amelyek alapjaiban rajzolták (volna)  át a város képét. Mostani kétrészes cikkemben egy 1938-as (propaganda) útikönyv segítségével kívánok betekintést adni Berlin akkori állapotaiba.

Szerző: Kalmár Miklós

1939. szeptember 1-jén kitört a II. világháború, és ez – már a kezdeti, német győzelmekkel gazdagon meghintett szakaszban is – közelebb hozta egymáshoz Adolf Hitlert és Eva Braunt. A Führer ugyanis – rá igencsak kevéssé jellemző módon – nem szerette volna, hogy szeretője veszélybe kerüljön, és a biztonságosnak vélt Berghofon alakíttatta ki Eva állandó lakhelyét, noha a lány a berlini Birodalmi Kancellárián is saját lakosztállyal rendelkezett. Persze az is lehet, hogy a pártvezető csupán távol próbálta tartani Braun kisasszonyt a hivatali ügyektől, és nem kívánta leleplezni saját, „a Führer a Birodalomnak él” imázsát sem. 

           Napozás a Berghofon (ww2incolour.com)

Milyen volt hát a Berghof, Eva „birodalma”? Hitler 1923-ban fedezte fel Berchtesgaden természeti szépségeit, és ugyancsak ekkoriban vált kedvencévé a közeli, „Wachenfeld” nevű parasztház is. Ezt az épületet később megvásárolta, és saját elképzelései és igényei szerint bővíttette ki. Sőt, még ennél is tovább ment: építészével, Albert Speerrel rajzeszközöket hozatott, és maga tervezte meg nyaralóját, minden külső – netán szakmai – segítséget elutasítva. A képzetlen „művész” azonban súlyos hibákat követett el. Ezek közül a legsúlyosabb az volt, hogy

„[…] Hitler szeszélye a [szalon] alá rakta a garázsát; kedvezőtlen széljárás esetén intenzív benzinszag hatolt be a terembe. Olyan alaprajz volt, amelyet minden egyetemi szemináriumon elutasítottak volna.”

– írta a szakember.

Szerző: Kanyó Ferenc

Cillei Borbáláról nem ápol jó emléket az utókor. Nemcsak azért, mert annak a családnak a sarja, amelyről a régi honi történetírás és a szépirodalom is leginkább azt jegyzi meg, hogy idegenként a Hunyadiak ellenségei voltak, és alulmaradtak a hatalomért folyó harcban, hanem azért is, mert a középkori magyar királynék között csaknem egyedülálló módon házasságtörési ügybe keveredett. Férje, a rendszeresen félrelépő Zsigmond, csak nagyon soká bocsátotta meg feleségének ezt az esetet.

A már idősödő Zsigmond

A második világháborúval ellentétben az első világégés civil veszteségeiről, a polgári lakosság ellen elkövetett túlkapásokról, és a háborús bűntettekről kevés szó esik. Annak ellenére, hogy a konfliktus során a csaknem 10 millió elesett katona mellett járványok, éhínségek és a közvetlen katonai akciók következtében mintegy 6 millió 950 ezer civil is életét vesztette, vagy elég csak az örmény népirtást megemlíteni (amit Törökország a mai napig nem ismert el). Az első világháború kezdetén az Osztrák–Magyar Monarchiában a korábbiaknál is magasabbra csaptak a déli szomszéd iránt érzett gyűlölet hullámai; mai cikkünkben az 1914-es szerbellenes atrocitásokról lesz szó.

A Der Kuckuck (A kakukk) c. osztrák szociáldemokrata újság címlapja 1929-ből. (Forrás: Der Kuckuck. 1. évf. 17. sz. (1929) 1. o.

Már-már közhelyszámba megy, hogy magyarokkal, vagy valamilyen szinten magyarul értő emberekkel a világ minden pontján össze lehet futni, Kairótól Manhattanig. Nem volt ez másképp 70 évvel ezelőtt, a második világháború idején sem, de akkor nem kissé tanácstalan hátzsákos turisták, hanem a keleti fronton - előbb a Don partján, majd Galíciában - harcoló honvédek szembesültek ezzel a ténnyel. Mai posztunkban két ilyen történetet ismertetünk; az egyik szereplői a szó szoros értelmében az életüket köszönhetik egy öreg huszárnak, de szó lesz egy meglepő "elmagyarosodásról" is.

Honvédek osztanak ebédet a betakarításban segédkező gremjacsjei civileknek (Kemendy XIV. tábla)

Az 1942 tavaszától a Donhoz vezényelt katonák a partizánok, a betegségek és a borzalmas, de olykor életmentő hideg mellett időnként mulatságos, vagy éppen megható eseményeket is átélhettek, és időnként magyar szót is hallhattak, de nem csak bajtársaiktól. Mai egyik főszereplőnk Kemendy Géza hadnagy, a nagykanizsai 9. hadosztály 17/II. zászlóaljának (Csáktornya) vonatparancsnoka, akinek egysége 1942 nyarán Voronyezstől délre, Gremjacsje faluban állomásozott. A hadosztályt, amely a magyar 2. hadsereg arcvonalának északi szárnyán kapott helyet, ekkor elkerülték a nagyobb összecsapások; a honvédek készültek a télre, bunkereket, lőállásokat építettek, betakarították a maradék terményeket, és persze ismerkedtek a helyiekkel. A Donhoz vezényelt katonák és a lakosság viszonya többnyire jó volt; nagyobb atrocitások nem történtek, sőt, a katonák rengeteg helyen segítettek a főleg nőkből, öregekből és gyerekekből álló lakosságnak a mezei és ház körüli munkákban is, a katonaorvosok pedig sokszor vették át a helyi körorvosok szerepét is.